Borítókép: Sportskeeda
Több olyan műfaj is van a filmművészetben, ami mára már kihalt az egyik ilyen az erotikus thriller. Bármennyire is meghatározónak számított ez a zsáner a múlt század második felében, nem sok kiemelkedő képviselője akadt, így talán nem véletlen, hogy a „süllyesztőbe kerültek” az erotikus thrillerek. Viszont a tehetséges alkotók felkarolnak kihalóban lévő műfajokat és tudnak értékeset alkotni belőlük. A Challengers első ránézésre egy erotikus thrillernek tűnhet, azonban inkább egy a szereplők érzéseit és érzelem világát kifejező drámáról van szó.
Szerva itt, szerelem mindenhol
A film története alapján Art (Mike Faist) és Patrick (Josh O’Connor) gyerekkoruk óta jóbarátok, mellesleg együtt is teniszeznek, nyerik a tornákat és profikká akarnak válni. Egy újabb sikeres versenyt követően megismerkednek a rendkívül tehetséges Tashival (Zendaya) és rögtön egymásra hangolódnak a fiatal sportolók. Egy görbe éjszaka után elkerülhetetlenül összefonódik a sorsuk. A film történetében ott kapcsolódik be a néző – egy in medias res kezdés után – ahogy már több évtized eltelt, Tashi Arttal, mint férj és feleség, illetve edző és teniszjátékos egy kisebb tornára készül. A film későbbi szakaszaiban tudhatjuk meg miként jutottak el ide és milyen események vezettek ehhez a helyzethez. Nem titok, hogy a Zendaya által alakított Tashi, mikor megismerkedik a fiúkkal, afféle femme fatale-ként úgymond magára gerjeszteni a két barátot, aztán irányítja, majd szétválasztja egymástól őket.
A film bonyodalmát igazából a három szereplő közti feszültség és dinamika adja, ami annak köszönhető, hogy a már szétszéledt hármasfogat évek múltán találkozik egy jelentéktelennek tűnő tenisztornán. Art ekkora már sok mindent elért (ez köszönhető edzőjének/feleségének, Tashinak), de valahogy a sportág csúcsára sosem tudott felérni, így számára ez a tenisztorna nem feltétlenül fontos, voltaképpen csak a regenerálódást szolgálja. Ezzel szemben egykori barátja majd „ellensége”, Patrick nem tudott komoly sikereket elérni a teniszben, számára egy ugródeszka lehet a verseny azért, hogy felélessze kissé haldokló karrierjét. A sokadrangú, jelentéktelennek tűnő tenisztorna egy vérre menő, fontos párharccá válik azáltal hogy sok év után újra találkozik Art és Patrick, illetve Tashi a döntőben.
A film egyszerre több idősíkban is játszódik, de nem válik teljesen kúszává az időkezelése, inkább csak zaklatottá és kissé öncélúnak tűnik ez a sok időbeli ugrálás. Kissé zavaros, de igazából követhető, mégis zsúfoltnak hat a film cselekményének időbelisége, nagyjából olyannyira mint az előző bekezdés. Az, hogy több idősík van jelen és folyamatos ugrálás van ezek között az nem probléma szerintem, mert követhető a cselekmény. Inkább az a zavaró, hogy ezért szinte minden egyes jelenet elején kiírnak egy időpontot (akár évszámot) és helyszínt (nyilván a követhetőség kedvéért), de szerintem ezáltal csak kissé ismétlődő és „szájbarágós” lesz a film, annak ellenére, hogy ez utóbbi tulajdonság nem jellemző az alkotásra. Valamint a sok idősík közötti ugrálás miatt néha „leül” a film tempója, illetve kicsit döcögőssé válik emiatt a történetmesélés.
Zendaya-n kívül a film rendezője, Luca Guadagnino számít az alkotás másik húzónevének. Az olasz filmrendezőnek többek között a Szólíts a neveden-t, a Suspiria 2018-as remakejét, amik egytől-egyig kiváló filmek, azonban műfajban eléggé eltérnek egymástól. Az itáliai filmes munkáiban megfigyelhető, hogyha műfajilag el is térnek egymástól, valahogy mindig a szereplők érzelmei vannak a középpontban, illetve a karakterek afféle „belső utazásai”. Itt sincs ez másként, ugyanis aki sportfilmre vágyik a Challengerstől, az részben csalódni fog, ugyanis ez az alkotás sokkal inkább egy emberi kapcsolatokkal foglalkozó dráma.
Szerteágazó személyiségek szemléltetése
A film részben érinti azt, hogy egy embernek miket kell feladni ahhoz, hogy profi sportolóvá váljon vagy hogy egy sérülés miként befolyásolhatja profi karrierjét valakinek. Azonban ezekkel a témákkal tényleg csak említésként foglalkozik az alkotás, inkább a karakterek belső világára és a köztük lévő dinamikákra összpontosít a rendező. Akár egy kamaradrámában (habár ez nem nem az) – három főszereplőt követhetünk végig, akiknek nagyon kidolgozott személyiségük van, viszont ez nem annyira meglepő annak tudatában, hogy a film végig az ő belső világukkal foglalkozik. Patrick és Art bensőséges baráti kapcsolatában, az előbbi tűnik a vagány, de felelőtlen karakternek, aki emiatt sikeresebb mint társa. Art inkább megfontoltabbnak, jószívűnek, mégis bizonytalannak mutatkozik a film elejétől kezdve. Majd megérkezik a karakterek életébe Tashi, aki nagyon sikeres a teniszben, továbbá egy céltudatos sportoló benyomását kelti, viszont akarva-akaratlanul a fiúk közé áll azáltal, hogy beleszeret az egyikbe majd a másikba. De egyáltalán szerelmes a lány bármelyik fiatalemberbe is?
Ahogy a film több éven átívelő történetét követjük, végig felmerülhet a nézőben az előbb említett kérdés. Ugyanis egy rendkívül különleges és egyedi szerelmi versengés bontakozik ki a fiúk között, aminek tárgya Tashi. A lány először Patrickkal van együtt, majd mikor Tashi lesérül (és emiatt fel kell hagynia a tenisszel), akkor már Art veszi a szárnyai alá és így alakul ki a két szereplő közti szorosnak tűnő szerelmi viszony. Mégis mikor már – a jelenben járunk az alkotás történéseit tekintve – Art és Tashi házasok, egy toxikus frigy, valamint edző és sportoló közötti viszony bontakozik ki.
Mivel úgy tűnik, hogy a nő férje sportkarrierjén próbálja megélni azt, ami neki nem sikerült, ezért pedig képes szinte mindent megtenni. A Challengers karaktereit elnézve az látszik, hogy egyik sem jó vagy rossz, hanem mindegyiknek megvannak a maga hibái, erényei. Mindhárom szereplő szerethető, mégis képesek hibázni vagy direkt rosszalásból cselekedni. Így nem könnyű azonosulni velük, azonban ettől válnak nagyon emberivé és a problémáik is ezáltal érezhetőek.
Lehengerlő atmoszféra
Luca Guadagnino filmjeiben szinte már megszokott az, hogy a testiség és a szereplők közti szexuális feszültség áll a középpontban. A rendező munkái közül talán itt a legtúlfűtöttebbek az intim jelenetek annak ellenére, hogy nem túl sokat mutatnak. Ehhez pedig hozzájárul Trent Reznor & Atticus Ross leginkább technora hajazó filmzenéje, ami feszes tempót és egyedi atmoszférát kölcsönöz egyes jeleneteknek, továbbá meglepően jól alátámasztja a látottakat. Valamint a film nemcsak történetében helyezi középpontba az érzelmeket (plusz a szereplők közti dinamikát), hanem képileg is. Azt mondtam korábban, hogy a film abszolút nem didaktikus történetének, üzenetének átadásában, ez pedig annak köszönhető, hogy nagyon sok jelenetben például a karakterek egyes döntéseit csak a színészi játékból, kamera szögekből és vágásokból lehet megérteni.
Továbbá a karakterek közötti dinamikát, érzelmeket sem hangsúlyozza ki a film, inkább csak sugallja ezeket a néző felé. Ez a művészeti döntés pedig akár megosztó is lehet a nézőközönség számára, de ettől válik nagyon sajátossá és erőssé a Challengers hangulata. A film végén szereplő tenisz meccsről szóló montázs pedig rendkívül egyedi és jól megkomponált, mégis ahova kifut a film, az egyfajta hiányérzetet hagyhat bennünk. Ennek ellenére egy mesterien megvalósított és frenetikus fináléja van az alkotásnak. A film üzenete egyértelművé válik a végén, de aki egy nagyívű sportfilmre vágyik az csalódni fog, viszont mint lélektani dráma abszolút kiemelkedő és nagyon egyedi. Akibe viszont senki nem fog csalódni az Zendaya, aki úgy tűnik ebben az alkotásban hozta élete egyik legjobb – az érzelmeket nagyon finoman kifejező – alakítását, amiért lehetséges, hogy egy Oscar-jelölést is be fog gyűjteni.
Kinek ajánlott?
Azok a nézők, akik az előzetesek alapján egy sportfilm köntösbe bújtatott erotikus thrillert vártak, azok csalódni fognak. A Challengers sokkal inkább egy kapcsolati és lélektani dráma, ami többféle jelentéssel is bír, azonban csak azok számára, akik nem restek a megértésére. Továbbá egy nagyon egyedi filmről van szó, ami több szempontból is hordozza magán Luca Guadagnino kézjegyeit, így mindenféleképpen egy marandó alkotásnak számít. Habár néhol leül a film, máskor pedig a maximális százalékon ég és nem mindenki számára befogadható néhol – előreláthatólag 2024 egyik legjobb művészfilmjének számít a Challengers.
