Borítókép: Pixabay; WOKANDAPIX
Az esélyegyenlőség legfőbb elve a zéró diszkrimináció: mindenki egyenlő bánásmódban részesül, és ugyanazokkal a jogokkal és lehetőségekkel rendelkezik. Ide tartozik a mindenkire egyformán vonatkozó szabály- és elvárásrendszer, az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférés és az egyenlő bérezés is. Némi naivitással azt hihetnénk, a 21. században az egyén boldogulása szempontjából a legfontosabb, hogy mit tesz le az asztalra, na meg, hogy jókor legyen jó helyen. A 2003-as magyar esélyegyenlőségi törvény értelmében elvileg nem is fordulhat elő, hogy bárkit hátrányos megkülönböztetés érjen etnikai, vallási vagy éppen társadalmi/biológiai nemi hovatartozása miatt, sőt az állam kötelezettségének tartja a kiszolgáltatott társadalmi csoportok felzárkóztatását. Az utóbbi 2-3 évtizedben tagadhatatlanul történtek előrelépések, azonban nem minden téren sikerült átemelni az egyenlőség eszméjét a gyakorlatba. A mozgás- vagy érzékszervi sérültektől kezdve, a vidék-város ellentéten át, az ageizmus által háttérbe szorítottakig számos példával hozakodhatnánk elő a társadalmi egyenlőtlenségek kapcsán. De maradjunk a három legszembeötlőbb példánál – van, amit tovább kell vinnünk és van, ami az egész társadalomnak árt.
A romák lehetőségei
A kisebbségeknek soha nem volt könnyű dolga az érdekérvényesítés terén és ez Magyarországon sincs másképp. A cigányságról egységként csak erős egyszerűsítéssel beszélhetünk, hiszen egy-egy közösség az integráció és jólét különböző szintjein mozog, de általánosságban elmondható, hogy a romákat eltérő kultúrájuk és a történelmi hagyomány miatt máig nem kezelik egyenrangúként Magyarországon. Kisgyermekkoruktól kezdve nap mint nap átélik a kirekesztettség érzését, amelyet az iskolai szegregáció csak tovább mélyít. Alapvető probléma, hogy a roma gyerekeket gyengébb képességűnek vagy speciális igényűnek tekintik, figyelmen kívül hagyva a tanulmányi teljesítményük mögött rejlő valódi okokat: a demoralizáló közeget, az alultápláltságot, a megfelelő felszerelés hiányát, a túlzsúfolt otthont vagy a szülők oktatással szembeni ellenállását. A mélyszegénységből induló diákok külső támogatás nélkül csak olyan nehézségek árán tudnak eljutni a diplomáig, amit a kiváltságosok buborékjából szemlélődő átlagos egyetemistának nem könnyű elképzelnie – de még ha mintaszerűen teljesítenek is, felnőttként nagy eséllyel szembesülnek azzal, hogy a munkáltatók elutasítják őket a negatív sztereotípiák miatt.
Az esélyegyenlőség nulladik lépése az lenne, hogy a roma gyerekek ugyanolyan színvonalú oktatásban részesüljenek, mint bármelyik nagyvárosi diák – az egészségügyi ellátásuk és szociális biztonságuk megoldásáról nem is beszélve. Ha az emberi jogok védelme nem is győz meg mindenkit, az talán igen, hogy a leszakadó rétegek örökös újratermelődése hosszú távon a tudásalapú, demokratikus társadalom és a jól működő gazdaság kerékkötője.
Még mindig a nők?
Ha rápillantunk az Európai Unió Gender Equality Indexére, rögtön látjuk, hogy Magyarország nincs egyedi helyzetben a nemek közötti egyenlőtlenségekkel. A 17%-os bérszakadékunk például nem ad okot a büszkélkedésre, de hárman is kullognak mögöttünk és az EU-s átlag is majdnem eléri a 13%-ot.
A különbség, hogy ha nálunk kerül szóba a téma, általában tanácstalan vállvonogatás a reakció: nemhogy konkrétumokat nem tudunk felsorakoztatni, amelyekkel javítani lehet a Magyarországon élő nők társadalmi helyzetén, de gyakran fel sem merül a gondolat, hogy bármit is orvosolni kéne.
Az egyenlőtlenségek listája egyébként nem szolgál meglepő elemekkel: a gyerekkel járó otthoni feladatok és háztartásbeli teendők elvégzése gyakran még mindig az anyára hárul, miközben a munkáltatók, illetve a bölcsődei és óvodai nyitvatartások ezt nem veszik figyelembe. Az állásszerzés döcögős, mert a fiatal nőket a gyermekvállalás eshetősége miatt nem szívesen alkalmazzák, a részmunkaidős lehetőségek száma pedig nincs arányban a kisgyermekes anyák igényeivel. És, bár a felsőfokú végzettséggel rendelkezők között egyre több a nő, ez sem a vezető pozíciók nemek közötti megoszlásában, sem a jövedelmekben nem tükröződik érdemben.
A világ bizonyos társadalmaihoz mérten persze mindez leányálom, de a jobb helyzetben lévő országok többségében már nem újdonság, hogy a nők felismerik hátrányos vagy kiszolgáltatott helyzetüket. Az utóbbi évtizedekben lassan a magyar közvéleményt is elérte a változás szele, azonban gyakran még mindig nehezen bújunk ki a hagyományos szerepekben való gondolkodásból – kirívó példa erre a 2022-ben nagy vihart kavaró „Pink education”-tanulmány. Arról, hogy nem csak a nőknek lenne jó, ha a nemek közötti egyenlőség megvalósulna, sokan beszéltek már, de úgy tűnik, hosszú utat kell még megtennünk, hogy ez reális lehetőséggé váljon.
„Nem fogyatékkal élek…”
A kétezres évek pozitív fordulata, hogy az értelmi vagy kommunikációs akadályokkal küzdő emberek egyre nagyobb eséllyel jutnak diagnózishoz, majd a különböző alapítványokon keresztül testreszabott fejlesztéshez. Ugyanakkor még mindig van hová fejlődni: a „sajátos nevelési igényű”(SNI) tanulók például gyakran ütköznek ellenállásba, amikor jogaikat érvényesíteni szeretnék, sőt a kevésbé látható nehézségek, például tanulási zavarok esetében a lekezelő bánásmód sem ritka.
Az esélyegyenlőséghez a társadalomba való beilleszkedés lehetősége is hozzátartozik, ezért fontos, hogy a közvélemény valós képet alakítson ki róluk. Ebben segítenek azok a projektek, amelyek célja az érintettek hiteles reprezentációja. A KézenFogva Alapítvány például 2022-ben „Nem fogyatékkal élek…” címmel indított kampányt, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a fogyatékos emberek nem azonosak a másságukkal, hiszen ugyanolyan összetett, szeretetteli és értékes emberek, mint bárki más.
A valódi integrációra tett kísérletek között pedig élen járnak az olyan kezdeményezések, mint a budapesti Nem Adom Fel Kávézó, ahol „maguk a fogyatékossággal élő és megváltozott munkaképességű emberek készítik és szolgálják fel az ételeket és italokat, illetve közreműködnek a programok szervezésében és lebonyolításában.” Ezzel közel kerülnek a tényleges esélyegyenlőséghez: ezeknek az embereknek nem határozza meg a sorsát a hátrány, amivel születtek; az autizmus vagy a Down-szindróma itt végre nem bélyeg, hanem egyetlen jellemző, ami sem a munkavégzéstől, sem a mindennapi interakcióktól nem tartja vissza őket.
