Borítókép: karinthyszinhaz.hu
Kiszakadás a magányos mindennapokból
Történetünk valamikor az 50-es évek Amerikájában játszódik egy társasházban, ahol George (Lux Ádám) az elvált hivatalnok éli megszokott életét. Minden napja ugyanúgy telik, felkel korán, bemegy a hivatalba, megebédel, majd visszatér vacsorára a kis lakásába. Az estebédet óramű pontossággal minden nap megszakítja egy bizonyos telefonhívás George enyhén hipochonder húgától, aki rendkívűl bő lére eresztve elpanaszolja testvérének legújabb valósnak hitt betegségének részleteit. A megszokott napirendet néhanapján félbeszakítja egy bridge party a munkatársakkal, vagy egy ünnepi vacsora a már említett húggal. Ebbe a cseppet sem idilli, de annál rendezettebb környezetbe, ajtóstul ront be a fiatal várandós Louise (Dobra Mara). Louise a fönti lakás ideiglenes lakója, a kontrolláló szobatársától menekülve bekopogtat Georgehoz, és arra kéri, hadd maradjon nála egy pár órácskára, amíg lecsillapodnak a kedélyek. A néző sejtheti, hogy ebből a pár órából hamarosan egy nap lesz, majd eltelik pár hét. Végül arra leszünk figyelmesek, hogy Louise és George már több mint egy éve együtt laknak. A színdarabot nézve kicsit olyan érzésem támadt, mint amikor a Bohumil Hrabal cseh író regényekben az ikonikus Pepin bácsiról olvastam, aki 14 napra érkezett a családhoz és végül 20 évig maradt.
Kép Louiseról. Forrás: Karinthy Színház Facebook-oldala
A generációs szakadék áthidalása
Louise a húszas évei elején jár, George ötven éves körül lehet. Szinte tapintható a generációs szakadékból adódó feszültség kettőjük között. Louise mindenre fittyet hány, ami Georgenak szent és megváltoztathatatlan. Extravagánsan öltözködik, nyíltan kritizálja George régies lakását és szenvedélyét, az antik bútorok gyűjtését, felrakja a lábait az említett bútorokra, és magasról tesz az illemre. Kettejük között egy heves vitákkal teletűzdelt, furcsa, de annál meghittebb kapcsolat alakul ki, és a néző egészen a darab végéig nincs meggyőződve arról, hogy amit lát az kezdődő szerelem vagy csupán szülői gondoskodás (mely helyzetet én személy szerint egy kicsit zavarbaejtőnek találtam). A színdarab halmozza egymásra az abszurdabbnál abszurdabb szituációkat, kezdve azzal, hogy George megpróbál a fiatalok nyelvén beszélni, Louise és George hipochonder húgának komikus beszélgetésén át, egészen az otthon levezetett szülésig. A generációs szakadék kettőjük közt a veszekedések során mégsem mélyül el, hanem egyre csak fogy. Mindkét karakter fejlődik a másik által, George képes lesz elengedni magát, Louise pedig kicsit komolyodik, teljes karaktergyilkosság mégsem megy végbe, a szereplők megőrzik személyiségüket.
Egyedi megvalósítások
A darab fő pozitívumaként a karaktereket emelném ki, legfőképpen Louise személyének sikerült megfognia. A mű viszonylag kevés szereplővel operál, csupán a ház egy pár lakóját mutatja be a két főszereplőn kívül, mint mellékszereplőket, és csak pár percnyi játékidejük van, mégis annyira jellegzetes személyiségek, (például a fenti lakásban lakó hippi és az ő házibuliára érkező bohókás lány) olyan különleges ruhákba vannak burkolva, hogy ilyen kevés idő alatt is képesek nyomot hagyni az emberben. Louise karaktere rendkívül erősre sikeredett. Mind színészi játék, mind karakterfejlődés szempontjából. Személye a keserűség és a komikum ötvözete volt, sikerült megnevettetni és elgondolkodtatnia is a darab folyamán.
A színpadi díszlet a két felvonás alatt alig változik. George antik bútorokkal teli lakását mutatja belülről, tele van színekkel és apró különleges részletekkel, mint például az antik gyertyatartók, a békebeli süteményesdobozban tárolt cigaretták és a falba simuló gardrób. Ezen darabok azonnal megragadják a néző figyelmét. A darab látványvilága igen pazarra sikeredett. Én legalábbis biztosan elfogadnám George lakását.
Kép a szereplőkről. Forrás: Karinthy Színház Facebook-oldala
Kritikák és ajánlás
A darab összességében pozitív élményként maradt meg bennem, vígjáték lévén szórakoztatott és kikapcsolt, a szereplők közel kerültek hozzám, a díszlet különleges volt és a két főszereplő kapcsolatának kibontakozása végig fenntartotta a figyelmemet. Ha valamit mégis negatívumként kéne kiemelnem, az az lenne, hogy a poénokat néha erőltetettnek, túlzónak éreztem, nem megnevettettek, hanem kizökkentettek a történet folyásából. A darabot olyan embereknek ajánlom, akik intelligens keretek között vágynak a kikapcsolódásra és nem vetik meg sem az abszurd helyzeteket, sem a szókimondó komédiát.
