Borítókép: johnhain, pixabay.com
Bizonyára sokaknak ismerős a helyzet, amikor megnyitjuk valamelyik közösségimédia-platformot, és szinte ránk ömlik a hobbipszichológusok és az önjelölt megmondóemberek igényesebbnél igényesebb tartalma. A könyvesboltokba belépve szemet szúr, hogy külön részleget szentelnek a pszichológiával kapcsolatos könyveknek, amelyet folyamatosan újabb művekkel bővítenek, melyeknek a szerzői sok esetben nem jól kvalifikált szakemberek. Így lassan eljutunk oda, hogy mindenkinek van egy olyan ismerőse, aki ezek alapján hetente újabb mentális betegséggel diagnosztizálja magát.
Mikor és hogyan terjedt el az önsegítés?
Az önsegítés gyökerei egészen a 19. századig nyúlnak vissza, amikor a pszichológia elkezdett tudományként megjelenni, megnyíltak az első pszichológiai laboratóriumok, megjelentek az első könyvek, a 20. század első felében pedig létrejöttek a különböző irányzatok. Ezt követően az 1970-es és 80-as években a pszichológiával kapcsolatos könyvek megjelenése ugrásszerűen megnőtt, a 2000-es években az internet elterjedésével pedig még nagyobb népszerűségre tett szert. Ezzel a folyamattal egyenes arányosan alakult ki az, hogy napjainkban bizonyos körökben elfogadottá vált nyíltan beszélni a gyermekkori traumáinkról, a szorongásainkról, az egyes közösségekben elszenvedett fizikai vagy lelki abúzusról – és a lista itt még korántsem ér véget. Ez egyelőre csak egy nagyon szűk rétegre jellemző, és a statisztikákat figyelembe véve a családon és párkapcsolaton belüli bántalmazásról még mindig nem esik annyi szó, amennyi szükséges lenne. Ez a szabad kommunikáció akár a mikro-, akár makrokörnyezet szintjén teret ad annak, hogy egy tabuktól mentes, befogadóbb, empatikusabb és egészségesebb társadalmat hozzunk létre, ahol igenis fontos az egyének mentális egészsége és a stigmatizáció csökkentése.
Az önsegítő tartalmak negatív hatásai
Egyes önsegítő tartalmak ellen azonban rengeteg negatívumot is felsorakoztathatunk. Először is egyre több önjelölt pszichológus bukkan fel az interneten, akik a tartalmaikkal az internetezők figyelmét célozzák meg, és az általuk közvetített módszerek kiválthatnak egy mérgező gondolkodásmódot.
Több kutatás is készült ezzel a témával kapcsolatban. Az egyik egy 2023-as vizsgálat, amely a Journal of Autism and Developmental Disorders folyóiratban jelent meg, és az lett az eredménye, hogy a TikTok-on található autizmussal kapcsolatos tartalmak 41%-a pontatlan információkat mutatott be, és 32%-uk pedig túlzottan általánosított. Egy másik megfigyelés az ADHD-val kapcsolatos videók terén ezeket a mutatókat 52%-nak mérte. De még számos tanulmány létezik a közösségi médiában megtalálható videókról, amelyek a szorongást vagy a depressziót mutatják be, és ezeknek a tartalmaknak is a jelentős része nem teljesen valós információkat állít.
Annak is van hátulütője, ha elismert szaktekintélyek előadásaiból, podcast-beszélgetéseiből próbál az egyén informálódni, mivel ezeket az anyagokat könnyen félre lehet érteni, és rossz következtetéseket lehet levonni az adott témából a saját életére vonatkoztatva.
Az is egy nagyon érdekes szempont, hogy sok embernek megnyugvást hoz, oldja a szorongását, a feszültségét, segít megbirkózni a felelősség súlyával, hogyha az adott szituációt analizálja – és ebben is segíthetnek ezek a tartalmak. Viszont ez az analizálás egy bizonyos szinten túl már nem segít a nehezen elviselhető érzelmek kontrollálásában. Sokkal inkább benne tart a szituációban, hiszen minél jobban elemzünk egy adott élethelyzetet, annál több olyan aspektus merülhet fel, ami lehet, hogy a saját szempontunkból lényegtelen, mivel nincs hatással a jövőnk alakulására, mégis a jelenben egy dühítő, elszomorító tény lehet, amely bosszantóvá válhat. Például most már az én jelenemben teljesen mindegy, hogy az ex-partnerem megcsalt-e vagy sem, mert ő már az ex-partnerem, nem egy fontos szereplője a jelenlegi életemnek, és csak magamat hátráltatnám azzal, hogy ezt firtatom.
Diagnosztizálás a kanapéról
Nem mehetünk el szó nélkül az öndiagnózis mellett. Tegye fel az a kezét, aki már diagnosztizálta önmagát vagy valamelyik ismerősét valamilyen mentális betegséggel, személyiségzavarral! Már összekapcsoltuk magunkat borderline személyiségzavarral, bipoláris zavarral, hisztrionikus személyiségzavarral és ADHD-val, az ismerőseinket pedig nárcizmussal és szorongásos depresszióval. Ez általában azért történik, mert amikor kitöltöttünk egy tesztet valamelyik random weboldalon, a kapott pontszám elég magas lett, és miután elkezdtünk utánaolvasni az egyes tüneteknek, rájöttünk, hogy azok mindegyike illik ránk. Ilyenkor pár napig megnyugvást és megkönnyebbülést érzünk, mert úgy gondoljuk, hogy megtaláltuk problémáink gyökerét, és már csak azt kell kezelni.
Azonban a képlet nem ilyen egyszerű. Egyrészt, szerencsére az emberek nagy részének nincs valódi mentális betegsége vagy személyiségzavara, a WHO 2020-as Mentális Egészség Atlasza alapján a világ népességének körülbelül 10%-a él valamilyen mentális betegséggel. Az, hogy sokszor elöntik az egyént nehezen elviselhető és kezelhető érzések – mint például szorongás, stressz, szégyen, bűntudat, düh, szomorúság, magány, reményvesztettség –, nem egyenlő azzal, hogy valamilyen súlyosabb problémája van. Ezeket az érzéseket sokszor valamilyen esemény, helyzet, ismerős váltja ki, esetleg életkori sajátosság, vagy a nem megfelelő életmód lenyomata.
Másrészt, azért, mert ezek a személyiségzavarok és mentális betegségek nagyon komoly, megterhelő diagnózisok, amelyek nagy befolyással vannak az ember életére. Az által, hogy napjainkban ezeket az állapotokat nagyon sokat használjuk a közbeszédben, játszi könnyedséggel diagnosztizáljuk magunkat vagy a körülöttünk élőket, ezek a fogalmak elvesztik hitelességüket. Amennyiben megkérdőjeleződnek, az érintettek kevesebb figyelemben és törődésben részesülhetnek, mivel lehetséges, hogy a társadalom nagy része nem fogja többé komolyan venni ezeket a kórképeket, ezáltal kevésbé lesznek empatikusak és segítőkészek – pedig a mentális betegségekkel küzdőknek szükségük van erre az érzékeny hozzáállásra. Persze pozitív példák is léteznek, akik az öndiagnosztizálás után segítséghez fordultak, és jelentősen megkönnyítette az életüket, amikor kézhez kapták a diagnózisukat, ezért ez a kérdés egy nagyon érdekes paradoxon.
A saját felelősségünk
Miután sikerült létrehozni a saját egzisztenciánkat az életünk minden területén, azaz pénzügyi és érzelmi értelemben is rendelkezünk autonómiával, a saját mentális egészség kialakítása és megtartása mindenkinek a saját feladata. A pszichológus vagy a tartalomgyártó nem fogja megoldani egy csapásra a problémánkat, ha mi nem teszünk bele elég időt és energiát. Ugyanakkor fogadjuk el, hogy változni, fejlődni hosszú, lassú és sokszor fájdalmas feladat, amit nem lehet megspórolni vagy lerövidíteni, ezért legyünk magunkkal türelmesek! Ha figyelembe vesszük a fentebb említetteket, és tudatosabb fogyasztókká válunk, akár olyan tartalmakat is találhatunk, amelyek valóban a fejlődésünket szolgálják.
