Te egy erős belvárosi gimnáziumba jártál, és emlékszem, hogy egyszer volt egy évnyitó, amikor beolvasták a nevedet, hogy egy jó tanuló, jó sportoló díjat most akkor hazaviszel. Hogy sikerült így lavíroznod az iskola és a sport között? Volt egy nagyon szoros napirended?
Igen, elég szoros volt, de egyébként most, hogy már nagyobb vagyok, átlátom azt is, hogy annak ellenére, hogy akkor tényleg nem volt gyakorlatilag időm semmire, és a napom abból állt, hogy edzés, iskola, edzés, mégis bizonyos szempontból akkor könnyebb volt. Ez volt a napi rutin, ezért nagyon sokszor hiányoztam. Némileg azért egyszerű volt ezt tartani, mert úgymond tudattalan voltam. Most azért már így, hogy felnőtt sportoló vagyok, meg felnőtt ember, felelősséggel tartozom a saját életemért, úgyhogy igen, volt egy szoros napirend akkor, de néha terhes tud lenni ez a mostani szabadság. Néha kicsit hiányzik, de azért nem mindig, mert valóban voltak olyan pillanatok, amikor már kicsit azt hittem, hogy nem bírom ezt tovább.
Már azért eltelt valamennyi idő az olimpia óta, illetve az olimpiai szereplésed óta. Te és a környezeted hogyan élitek meg azt, hogy hoppá, Eszti kint volt az olimpián?
Hát ez egy jó kérdés, mert egyébként az edzőmmel mindig ezt mondjuk, meg ez egy általános pszichológiai tény szerintem, hogy minden nagy esemény feldolgozásához az első lépcsőfok az a 48 óra, amíg még az emberben dolgozik az élmény és gondolkodik rajta. Hát most ez a 48 óra kitartott egy jó két hétig szerintem. Annyira érzelem- és eseménydús pár nap volt az ott Párizsban, hogy utána még bennem volt ez a fajta pörgés, meg kattogott az agyam. Mostanra elkezdtem feldolgozni, aminek az is része, amikor az ember nem törődik vele. Most egy kicsit nyaralok, bepótolom a barátokkal való találkozást, és ezalatt igazából nem nagyon gondolkodom arról a pár napról. De nem is csak azt a pár napot kell feldolgozni, mert idén nagyon sok minden volt. Az egész olimpiai véghajrá nagyon feszített ritmusú volt, szóval azt is ki kellene pihenni. A környezetem pedig… igen, szerintem máshogy élik ezt meg azok, akik nincsenek ott. Mert azt érzékelem – egyébként ez teljesen érthető –-, hogy másoknak ez egy természetesebb folyamatnak tűnt, hogy jó, igen, akkor Eszti megy az olimpiára, jó, oké, hazajött, akkor most már elérhető, de azért belülről megélni kicsit más.
A családodból, barátaid közül volt, aki ki tudott kísérni Párizsba?
Úgy volt, hogy a szüleim el tudtak menni aznapra, amikor úsztam. Egymástól külön ültek, mert a lelátó két különböző pontjára sikerült már csak helyet találni, de igen, azt nagyon értékeltem, hogy ők kijöttek, ez tök jó volt.
Mennyire volt alkalmad megnézni Párizst? Kint maradtál még pár napot?
Igen, igen. Az egész város az olimpia körül forgott, tehát lépni nem lehetett, de igen, azért körbenéztem, amennyire tőlem tellett.
Nálatok az egész családban jellemző a sport szeretete?
Azt mondanám, hogy igen. A bátyám is 18 éves koráig úszott versenyszerűen, a nővérem még egy kicsit tovább, 21-22 éves koráig. Nyilván mind a ketten azért, mert a szüleink is. Az édesanyám úszott, apukám vízilabdázott, tehát egészséges életmódot élünk.
Kint voltál az olimpiai megnyitón?
Nem, nekünk úgy volt, hogy két nappal a szám előtt érkeztél, és utána egyből ki kellett költözni a faluból, úgyhogy én – tekintve, hogy a hatodik versenynapon úsztam – arra nem jutottam el.
Ettől függetlenül követted a megnyitót kísérő botrányt?
Igen, igen, abban a pár napban, amikor már ment a verseny, de még nem voltam kint, akkor minden létező ilyet elolvastam, és megnéztem én is a tévéből a megnyitót, úgyhogy nagyon képben vagyok.
És neked mi a véleményed, mi volt a benyomásod róla?
Alapvetően mint keresztény ember, meg tudok fogalmazni kritikát, nyilván nem volt például ez Az utolsó vacsora jelenet túl szép, de van a dolognak szerintem egy másik olvasata is: az olimpia megnyitó az általában egyfajta országimázs is egyben, és Párizstól tulajdonképpen mit vártunk?
Lehet, hogy ezzel nem leszek népszerű, de ott már az 1800-as években is léteztek drag queenek, csak nyilván más formában, meg a mindenfajta szexualitásnak a bemutatása abszolút köthető Párizshoz, de hát nyilván azért megbotránkoztató, azt is be kell vallani.
Más interjúban említetted, hogy a mérnöki után el tudod képzelni, hogy a doppingellenőrzés területén helyezkednél el. A következő kérdésemet erre fűzném fel, én arra lennék nagyon kíváncsi, hogy maga a doppinggolás mennyire gyakori probléma? Akár olimpiai körökben is van erre precedens, hogy kiderül ilyesmi? Egyáltalán el lehet érni egy olyan sportolói szintet, hogy az ember olimpikon legyen úgy, hogy teljesen nemet mond?
Jól belekérdeztél. Én tiszta vagyok, ezt leszögezem. Viszont évről évre meghallgattunk mi is egy doppingellenes tájékoztatót, és abban is mindig felsorolnak eseteket, amik akár az olimpián történnek – olimpián lebukó emberek is léteznek. Nyilván csak azokról hallunk, akik lebuknak. Már okosabban csinálják mint a street workout népek, akik csak beszúrják maguknak a szteroidokat. Van ennek is egy értelmes kutatói vonala, de alapvetően nagyon nem kapcsolódik magához a sport eszméhez, ennek ellenére mindig jelen van, mindenhol. Tehát a dopping mindig előrébb jár, mint az antidopping. Úgyhogy ez valószínűleg mindig is így lesz.
Az elmúlt években azért kijutott a Magyar Úszó Szövetségnek drámákból, meg negatív kritikákból is. Azt lehetett nyomon követni az interneten, hogy voltak nem is kicsi belső feszültségek. Te hogy viszonyulsz a Magyar Úszó Szövetséghez?
Én úgy látom – most a drámákra utalva –, hogy azért ezek a sportban általánosak. Kicsit úgy vagyok vele, hogy nem értem, miért pont csak az úszókat rángatják elő mindig a médiában. Most például van egy olyan köztudott eset, ami konkrétan családon belüli abuúzív tevékenységről szól, de lényeg a lényeg, hogy ez szerintem egyáltalán nem az úszáshoz köthető. Attól még persze úszók voltak, igen, de ez sajnos előfordul átlagembereknél is. Ami közöm nekem konkrétan van a szövetséghez, az teljesen emberi és jó, én nem szenvedek ott, abban a légkörben. Nagyon jól érzem magam, nekem mindent biztosítanak.
Úgy fogalmaztál, hogy az élversenyzők második sávjába tartozol. Ezt te hogy éled meg, hogy baromi jó vagy, de érmet nem vittél el.Magyarországon valahogy van egy ilyen mentalitás, hogy nagyon szurkolunk a sportolóknak egészen addig, amíg elvisznek egy érmet, viszont a nem érmeseknek egy kicsit mintha el lenne mismásolva a sikere.
Igen, ezt már kérdezték tőlem is. Konkrétan nekem ezzel nincs bajom, mert nem szoktam kommenteket olvasni. Néha szoktam, de csak ilyen bűnös élvezet gyanánt, de egyébként én a saját környezetemben azt látom, hogy az emberek többnyire büszkék rám, vagy valóban támogatják, amit csinálok. Most az, hogy nekem egyébként magammal szemben általában nagyobbak az elvárásaim, az meg a saját bajom. Azzal szerintem mindenki magában küzd meg. Szóval, hogy most “a magyar nemzet mit vár tőlem”, ilyen érzésem sosincs. Nem pakol rám plusz stresszt, nem idegeskedem rajta, mert igazából nincs miért. Én perspektívába tudom rakni azt, hogy akkor most mit értem el, vagy mit nem. Tehát leginkább nekem maximum belülről érkezik az elvárás, saját magamtól, hogy én ennél többre tartom magam, vagy szerintem jobb tudok lenni.
Azt már mondtad, hogy amikor még gimibe jártál, akkor azért volt egy nagyon szoros napirended, azt érezted, hogy úgy istenigazából kevés olyan dologra van időd, ami kívül esik a tanulás-sport halmazon. Azt is mondtad viszont, hogy a felnövéssel, és azzal, hogy már nyilván nem vagy gimnazista, hanem egyetemista, jár egyfajta szabadság. Te mégis úgy érzed, hogy ennek ellenére egy kicsit talán leterheltebb vagy. Szerinted miért van ez?
Egyébként a napi rutin az talán nem sokat változott, mert most is ugyanakkor vannak az edzéssávok és az iskola is nagyjából.
De hát nyilván az időszakok változtak, most már létezik vizsgaidőszak, meg a szorgalmi időszak, ami talán kevésbé húzós, de a nagy változás szerintem inkább abban van, hogy felelősséggel tartozom a saját életemért. A gimiben egy olyan közegben voltunk, ahol nem voltunk sokan, tehát mindenki valamilyen szinten számon volt tartva, és úgymond egy szeretetközösség volt. Attól még, hogy egy iskola volt, azért még így volt. Hogyha el kellett mennem edzőtáborba, ugyan akkor is stresszeltem ezen, hogy bejelentsem a tanároknak, hogy na, akkor most nyolc hétig nem látnak, mert van két edzőtáborom és három versenyem, de ők mindig tudták azt, hogy jó, oké, ez az Eszti, ő majd bepótolja, és egyébként meg szurkolunk neki, szóval akkor menjen nyugodtan.
Itt már az egyetemen ezt nem jelentem be, mert felesleges, mert úgyis azt mondják, hogy jó, hát ha nem tanulja meg, megbukik, ha meg megtanulja, akkor átmegy. Lényegében ez az, ami nekem nehezebb. Nyilván a személyes kontakt is kevesebbet számít, tényleg csak az eredményt nézik. Egyébként azzal sose volt bajom, hogy magamtól tanuljak, mertrászoktam már a gimi alatt.
Inkább csak az életem szervezése lett komplikáltabb, mert bejött közben az a faktor is, hogy tekintve, hogy felnőtt úszó vagyok – bár sose akartam igazából ezzel foglalkozni, mert alkalmatlan vagyok mindenféle pénzügyekkel törődni –, ha most idén nem úszom jól, akkor a következő évi támogatásom nyilván kevesebb lesz. Ez a fajta eredményesség ettől függ, hogy hogyan tudom fenntartani magam, és nyilván olyankor automatikusan elindul az ember, mert még nincsen diplomám, és akkor miből fogunk megélni jövőre? Most már ezek a faktorok is közrejátszanak, amik megnehezítik a dolgokat, de tudom, hogy ez van.
Szóval valahogy úgy látom, vagyis én mindig arra törekszem, hogy ez a kettő utolérje egymást. Amikor én kiszállok majd az úszásból, akkor mondjuk lehet, hogy kevesebb fizetésért, de el tudjak kezdeni a civil életben a civil munkámmal foglalkozni. Mindig ezt láttam, hogy mondjuk a gimis osztálytársaimmal, akik mostanra a BSC-t vagy elvégezték, vagy épp a vége felé tartanak, velük valahogy egyensúlyba fogok kerülni, amikor majd én kijövök az egyetemről.
