Borítókép: truewestmagazine.com
D.W. Griffith 1915-ös opusát, az Egy nemzet születése-t mindössze ötven évvel az amerikai polgárháború után mutatták be. A filmben blackface technikával szereplő fehér színészek alakították a feketéket, akik barbár, kegyetlen és veszélyt jelentő vademberekként jelentek meg. A több mint százéves film polarizált világképe a mai világban nehezen állná meg a helyét, de a maga idejében nagysikerű film volt, ami elindított egy komoly párbeszédet a feketék, illetve általánosságban a kisebbségek és az „alacsonyabb rendű” népek megjelenítéséről – ez a párbeszéd a mai napig folyik.
Hasonlóan kevés elismerést kaptak a filmművészetben az Amerikában őshonos törzsek is. Szintén Griffith munkája az 1908-as The Red Man and the Child, valamint a The Red Man’s View, amelyek nemigen segítették a bennszülöttek megjelenését a filmvásznon. 1912-ben az indián harcokban ismert George A. Custer tábornoknak állított hősies emlékképet a The Massacre című filmjével. Ezekben a filmekben a bennszülöttek tipikusan elnyomott kisebbségként vagy negatív szerepekben jelentek meg, az alakítások pedig gyakran leegyszerűsítették vagy egyenesen parodizálták őket.
A némafilmes korszak kezdetétől egészen a revizionista western filmeken keresztül azonban formálódott ez a negatív megjelenítés. Érdemes megemlíteni néhány TV-filmet, például a Winnetou és a Magányos lovas sorozatot, amelyekben az indiánok kifejezetten hősökként, vagy a főhősöket segítő társakként jelentek meg. Ugyanez nem volt elmondható a feketékről: az 1969-es Slaves és az 1975-ös Mandingo egy bosszúálló, lázadó, ugyanakkor nagy nyomás alatt álló embercsoportként mutatta be a feketéket. Ez az ábrázolás némileg áthagyományozódott a későbbiekben megjelenő ültetvényes filmekre, musical-ekre, valamint az úgynevezett blacksploitation filmekre is.
Hollywood-ban sokáig nem volt jellemző a bennszülött népek, törzsek jelenléte. Míg az amerikai lakosok, például a maják, az aztékok vagy a jelenleg is élő navahók és inuitok kaptak némi említést a játékfilmekben, illetve a dokumentumfilmekben, de a világ egyéb tájain ismeretes törzsek nem igazán fértek hozzá a filmvászonhoz.
A 80-as évek
Werner Herzog kockázatos manővereivel többször is alapjaiban rázta meg a filmipart. Az 1982-es Fitzcarraldo bődületes költségei és merész húzásai azonnal feltették a rendező óriást Hollywood térképére. A film Brian Sweeney Fitzgerald-ról szól, aki megkísérel egy 320 tonnás gőzhajót átvinni az Amazonas-medencén, hogy az ott található nyersanyag felhasználásával a gumitermelő vállalkozását fellendítse. A filmben a Peru délkeleti részén élő machiguenga nép tagjai szerepeltek statisztaként, akikkel Herzog igen sajátos kapcsolatot ápolt: állítólag a film befejezése után a törzs feje megkérdezte a rendezőt, hogy végezzenek-e a film sztárjával, Klaus Kinski-vel.
Bár nem Hollywood tájékán készült, az 1980-ban bemutatott, olasz készítésű Cannibal holocaust megalapozta a found-footage és az exploitation mozi stílusjegyeit, egyúttal létrehozta a kannibál horrorfilm műfaját, amelyből több film is építkezett az évek során. A történetben egy csapat eltéved az Amazonas esőerdőben, ahol egy kannibál életmódot folytató törzzsel kerülnek összetűzésbe. Ez a fajta reprezentálás inkább egy olyan tendenciának akart hátat fordítani, amely szerint a „fejlettebb” népcsoportoknak felelősségük van a világrendben alattuk elhelyezkedő népek irányába. Egyúttal a pátoszosított és romanticizált ábrázolással is szembe ment, megerősítve, hogy a természetben maradt emberek is tudnak brutálisak lenni egymással.
A 90-es évek – Egy korszak vége?
Ebben az időszakban jelentősen megugrott az indiánokról és a bennszülöttekről készült filmek száma. Néhány megemlítendő cím mellett az 1992-ben kijött Az utolsó mohikán Daniel-Day Lewis főszereplésével egy sokkal heroikusabb, az elnyomó gonosz hatalom ellen erővel fellépő kép tárult az indiánokról, akik egy fehér ember segítségével aratnak győzelmet.
1995-ben a Disney is megjelent a színen a Pocahontas című animációs filmmel. Bár a történelmet a tőlük megszokott, meseszerű és természetfeletti elemekkel szépítették a gyermek nézők számára, a powhatan törzs megjelenítésében igyekeztek hűségesek lenni. Emellett a bennszülöttek jogai és a természet védelme mind a film kommentárjának részét képezik, hasonlóan teret kap a népek közötti együttműködés, a humánum szerepe is.
Steven Spielberg a Schindler listája után határozott úgy, hogy az afro-amerikai rabszolgáknak is hasonló emléket állít az 1997-es Amistad című filmjével. A két és fél órás film Joseph Cinque rabszolgalázadását és az ahhoz kapcsolódó bírósági tárgyalásokat mutatja be. Az afrikai mende nép nyelve és a gondosan megválogatott fekete színészek a történelmi pontosságra való igyekezetet tükrözik, a történet igazi hősei azonban inkább azok a fehér aktivisták és jogászok – például az Anthony Hopkins által alakított John Adams, vagy Stellan Skarsgard által megformált Lewis Tappan –, akik elősegítették a rabszolga nép ügyét.
A korábban jellemző kép, amely szerint a békés, nyugati fehéreket komoly veszélyként fenyegetik az alulról szerveződő „primitív” népek, ebben az időszakban alaposan megváltozott. Nem csupán a szerepviszonyok fordultak meg – például azzal, hogy sok esetben a fehér népek voltak a filmek gonoszai –, de jellemzővé vált az együttműködés a népek között az emberség és a jogegyenlőség, valamint a hősiesség és a dicsőség jegyében.
2000-es évek
A 90-es évek végére némileg elfáradt a bennszülött népek iránti érdeklődés a filmiparban. A téma ugyan napirendre került és számos indián aktivista (köztük Russell Means) kaphatott nagyobb nyilvánosságot, ugyanúgy az afro-amerikai megjelenítés is javult, a filmes megvalósítások mégis elavulttá váltak. Éppen ezért a realisztikus ábrázolás és a történelmi filmdrámák háttérbe szorultak, a „vademberek” pedig inkább a fiktív alkotásokban jelentek meg.
A Disney ebben a korszakban is igyekezett pozitívabb képet festeni a bennszülöttekről: a 2003-as Mackótestvér és annak 2006-os folytatása egy sokkal rétegeltebb, kidolgozottabb bennszülött népet tár a nézők elé, mint amit a Pocahontas-ban látottak. Bár a természetfeletti elemek itt is jelen voltak, az életmód és a természet szerepe sokkal nagyobb volt, mint a korábbi ábrázolásokban.
Terrence Malick rendező 2005-ben újra kívánta mesélni a powhatan törzs hercegnőjének történetét, ezúttal történelmi hitelességgel. Ennek lehettünk szemtanúi Az új világ című filmben, amelyben egy indián gyökerekkel rendelkező színésznő, Q’orianka Kilcher alakította Pocahontas-t. Mivel azonban az érdeklődés az amerikai történelem ezen szegmense iránt már alább hagyott, a kritikák inkább a film szétszórt narratívájáról és az alakításokról, semmint a történelmi hitelességről vagy a történet relevanciájáról számoltak be.
Napjainkban
A kendőzetlen, nyers megjelenítés mára inkább a kevésbé népszerű, B kategóriás filmekre jellemző. Erre jó példa Eli Roth 2013-as kannibál horrorfilmje, a Green Inferno, amelyben egy fiktív kannibál nép elől menekülnek a főhősök – ez a film egyúttal tisztelgés az 1980-as Cannibal holocaust előtt. A nagy blockbuster-ekben a fejletlenebb népek kultúrái egyre inkább fikciós művekben jelennek meg. Több különböző életvitelű társadalmak jellemvonásaival keverve, vagy pedig a most köztünk élő, asszimilálódott bennszülöttekről kaphatunk képet.
A negatív szerep és a viktimizálás mostanra már egyáltalán nem fellelhető. A Disney esetében is előtérbe került az idealizálás és a természetközeli ember pátoszosítása: a 2016-os Vaiana elsősorban a polinéz és a maori népek kultúrájából kevert össze egy fiktív népet, akik a természet veszélyeivel szemben igyekeznek védekezni, egyúttal békét hozni a tenger népeinek. Ebben a történetben, akárcsak a korábbi Disney alkotásokban, jelentős szerepe van a természetfeletti elemeknek.
Bár a fikcióban elég sokféle alapanyagból lehet táplálkozni, James Cameron 2022-es Avatar: A víz útja szintén jó példa a természetközeli törzsek megjelenítésére. A Pandora bolygón élő na’vi nép az indián, a maori és a polinéz népekkel osztoznak a jellemvonásaikban, nyelvük pedig a polinéz, a szuahéli és a japán nyelvekből is kölcsönvesz, de megjelennek a spanyol és a francia nyelvekben ismeretes kiejtések is. A na’vik harcosok, akik bátran szállnak szembe a technológiailag jóval fejlettebb emberek ellen, akik pusztítják a bolygó flóráját és faunáját.
A kulturális kisajátítás jelensége
Nemcsak a kisebbségek, vagy a kevésbé fejlett népek esetében, de a „nem nyugati” kultúrák esetében is többször felmerült az úgynevezett cultural appropriation problémája. A fogalmat először egy ausztrál bennszülött aktivista, Henrietta Marrie használta. Ezzel a kifejezéssel illetik azt a folyamatot, amikor egy kulturális többség helytelenül, vagy félre reprezentálva, esetleg karikírozva használja fel egy kulturális kisebbség egyes elemeit, vagy akár az egész kultúrát.
A fent említett filmek közül többször is szó esett a különböző népek nem megfelelő megjelenítéséről. Gyakran érte kritika a filmeket, hogy leegyszerűsítve, feketén-fehéren, vagy szimplán a jó-rossz oldalnak megfeleltetve kerültek elő, amivel torz képet festettek az idegen népekről a nézőknek, egyúttal az érdeklődést is csorbíthatja, hiszen a moziba járók így a korábbinál is kevésbé fognak érdeklődni a bemutatott kultúrák iránt.
A különböző népek beolvasztása ugyanakkor hozzájárulhat a kulturális hagyaték felszámolásához is. A kisajátítás során ugyanis a kisebbséget „felemészti” a domináns kultúra, beolvasztja a saját kontextusába, ezzel pedig mondhatni megsemmisíti az eredetit. Leginkább az amerikai bennszülött törzsek esetében figyelhető ez meg, hiszen közülük sokan már generációk óta városi emberként élik életüket, szokásaikat rejtve vagy egyáltalán nem gyakorolják. A film tehát majdhogynem az egyetlen módja annak, hogy a nyilvánosság számára emlékezet maradjon a különböző életvitelű népekről.
Mi a tanulság?
A tisztességes megjelenítésre is vannak már próbálkozások: 2021-ben Taika Waititi és Sterlin Harjo elindították a mostanra két évadot megért Reservation Dogs (A rezervátum kutyái) című sorozatot, amely négy bennszülött oklahomai tinédzserről szól. A sorozat korlenyomat egy olyan társadalomról, ahol a bennszülötti gyökerekkel rendelkező fiatalok komoly hátrányban vannak a nagyvárosi légkörben és olykor kriminális eszközökkel kell élniük a fennmaradáshoz. Többnyire pozitív visszajelzéseket kapott, már a harmadik évad elkészitése is folyamatban van.
Egy nemzet, egy társadalom vagy egy nép kultúrája azonban nem a tömegcikkekben vagy a vizuális ingerekben, hanem hagyomány útján képes fennmaradni. A világ egyre inkább összekötődik, tulajdonképpen bárhová eljuthatunk, viszont egy közeg megismerése egy egész élet munkáját, érzékeny tanulási folyamatok összességét jelenti, amit nem lehet egy pre-produkciós időszak alatt lefolytatott kutatómunkával felváltani.
A kultúrkincsek megőrzése tehát nem a film feladata. Lehet azonban egy film célja a megfelelő reprezentálás és a valóság tükrözése, lehetőleg minimális kreatív szabadsággal élve. Olykor pedig a megfelelő megemlékezés feladatát is elláthatja. Külön erény lehet, ha a kultúrát bemutató kreatív csapat maga is kötődik az adott kultúrához, vagy ha a rendezőnek személyes kapcsolata van a bemutatott néppel, ezzel a leegyszerűsítés is kiküszöbölhető. A számunkra idegen népek megjelenítése nemes céllal is megtörténhet, ha a tisztességes emlékállítás és az alázatos bemutatás a vezető irányvonal, nem pedig az egyszerű filmes húzások felsorakoztatása.
