Borítókép: skijumpingcanada.com
Ügyetlen kissrácból profi sportoló?
Eddie a Sas, eredeti nevén Michael Edwards 1963. december 5-én született az angliai Celtenhamben. Élete annyira kalandos és izgalmas volt, hogy 2016-ban film is készült belőle Eddie, a sas címmel, olyan filmipari nagyágyúk közreműködésével mint Taron Egerton vagy Hugh Jackman. Edwards sosem volt igazán ügyes, sőt, első ránézésre kifejezetten kétballábasnak tűnhet. Ezt ellensúlyozta lelkesedése és a mindent elsöprő vágya, hogy egyszer az életében kijusson az olimpiára versenyzőként. Hamar ráeszmélt, hogy csak a téli olimpián lehetne esélye, és mi több, nem is síelőként, hanem maximum síugróként. Ez szép ötletnek tűnt, viszont a bökkenő az volt, hogy ennek a sportnak a tanulását 4-6, maximum 7 évesen szokták elkezdeni, nem pedig 20 éves kor felett.
Eddie és edzője majdnem a lehetetlent vállalták, de végül megvalósították álmaikat: ő lett az egyetlen, aki síugróként a brit zászló színeit képviselte az 1988-as Calgary téli Olimpián. A megszállott brit sportoló hihetetlen népszerűsége abból fakadt, hogy elterjedt róla, tériszonya van, mégis hajlandó ennyire magasról leugrani. A szurkolók szimpátiáját toronymagasan ő nyerte el és ekkor kapta meg „a sas” becenevet.
Mit tanulhatunk a sastól?
Ami a legfontosabb tanulság és legszívszorítóbb is egyben, hogy Eddie-t édesanyján kívül senki sem támogatta. Az anyja viszont megadta neki a feltétel nélküli szeretet, amire minden gyermeknek szüksége lenne. Annak ellenére is biztatta, hogy ő is úgy érezte, fiának nem igazán való a sport. Kulcsmotívum, hogy a brit Olimpiai Bizottság – annak érdekében – hogy Eddie ne versenyezhessen – új törvényt hozott, amely kimondja, hogy 61 méteres ugrást kell teljesíteni annak, aki ki szeretne jutni az olimpiára. A sas küzdelmek és sok-sok gyakorlás után teljesítette a feladatot. Idén készült vele egy interjú, ahol arról mesélt részletesen, hogy mit élt át a felkészülés és a verseny alatt.
A történetből könnyen leszűrhető tanulság, hogy sokszor nem a győzelem számít igazánt, hanem már maga a részvétel is nagy eredmény. Eddie minden számban utolsó lett, ám mégis akkor, abban a pillanatban bizonyára ő volt a legboldogabb ember a világon. A verseny végéhez közeledve a rendezőbizottság elnöke külön kiemelte Eddie-t záróbeszédében.
,,Néhányan önök közül világrekordot döntöttek, néhányan meg úgy szárnyaltak mint a sas” -mondta.
The show must go on…
Eddie sajnos a 94-es és 98-as téli olimpiára már nem juthatott ki, mert annyira megnövelték a kvalifikációs követelményeket, hogy nem tudta teljesíteni azokat, így lemaradt a játékokról. Ezt gúnyosan Eddie „Sas” Edwards szabálynak is hívták akkoriban. Viszont a 2010-es Vancouveri Olimpia szervezői meghívták Eddie-t fáklyavívőnek, így a síugró újra átélhette azokat az érzéseket, amiket verseny közben, a pályán tapasztalt. Eddie életútjának, csak úgy, mint a már említett, 2016-os életrajzi film tanulságának felfogható, hogy bármit el lehet érni, csak akarat kell hozzá és rengeteg szorgalom.
