A kognitív disszonanciának nagy hatása lehet kapcsolatainkra.

Ezt most mégis miért csináltam? – A kognitív disszonancia jelensége

Előfordult már veled, hogy igent mondtál egy programra, pedig tudtad, hogy nem jó ötlet, mert a kötelességeid bánják? Ismerős, hogy megetted azt a finom süteményt, hiába súgta a füled, hogy nem fér bele a diétádba? Talán nem is sejted, hogy effajta helyzetekben a kognitív disszonancia mozgatja a szálakat. De mit is jelent ez pontosan?

Borítókép: Bob_Dmyt, Pixabay

Egy kis tudomány 

A kognitív disszonancia egy szociálpszichológiai elmélet, melyet 1957-ben az amerikai pszichológus, Leon Festinger alkotott meg. Az alapgondolat szerint, amikor az emberek észlelik, hogy tetteik ellentmondanak attitűdjüknek, világnézetüknek, akkor kellemetlenséget, feszültséget, egyfajta zavart (disszonanciát) érzékelnek. Tehát a viselkedésük nincs összhangban azzal, ahogyan egy adott dologról vagy körülményről vélekednek.  

Ekkor többnyire olyan szituációkról beszélhetünk, melyek az egyén pozitív önértékelését veszélyeztetik. Ebben az esetben a keletkezett inkonzisztenciát, azaz összeférhetetlenséget szeretnék megszüntetni, ennek elérése pedig rendszerint attitűdváltoztatáson keresztül történik. Ahhoz, hogy ez létrejöjjön, négy feltétel szükséges: a tett tudatosulása, a tettért vállalt felelősség felismerése, a kellemetlen fiziológiai arousal, valamint a viselkedés és a frusztráló arousal közötti kapcsolat értelmezése.

Az arousal a külvilágból felfogott ingerek általános ébresztő hatása az agyra, amely a belső feszültségi szint változásában mutatkozik meg. Más néven aktivációs szintnek hívjuk. Az optimális arousal elmélet szerint akkor érezzük jól magunkat, ha az aktivációs szintünk egy ideális közepes szinten van; ennél alacsonyabb arousal unalmat, magasabb pedig szorongást és szélsőséges esetben pánikot eredményez. 

Forrás: megoldaskozpont.com 

Első lépésként be kell látni, hogy az attitűddel össze nem egyeztethető cselekedetnek nem kívánt vagy negatív következményei vannak (pl. lelkiismeretfurdalás, bűntudat).  

A második feltétel megvalósulásához fontos, hogy az egyén felelősséget vállaljon tettéért, cselekvése az énképe valamely számára jelentős és pozitív elemével kerüljön szembe. Ha úgy érzi, fenyegetés vagy jutalom hatására cselekedett, nem alakul ki disszonancia.  

Az utolsó két pont pedig az arousal szinttel függ össze, mely a szervezet általános izgalmi és éberségi állapotát jelenti. Összeférhetetlen döntés vagy esemény hatására az agyunk negatív izgalmat generál bennünk, majd ezt a kellemetlen arousalt a viselkedésünk következményének tekintjük.  

Hogy jelenik meg a mindennapokban?  

Elsőre talán ijesztőnek tűnhet, azonban a jelenség teljesen természetes, gyakorlatilag minden nap átélünk bizonyos szintű disszonanciát. Olykor annyira jelentéktelen, hogy nem is realizáljuk. Az agyunk azért állít egyfajta kognitív csapdákat számunkra, mert ez megkönnyíti a folyamatosan áramló információk feldolgozását. Mondjuk úgy, hogy segít “megemészteni” a világ történéseit.  

Két egyszerű és gyakori példán keresztül szemléltetve: becsületes és szorgalmas diáknak tartjuk magunkat. A vizsgára való felkészülést mégis az utolsó éjszakára halasztjuk. Vagy épp az az álláspontunk, hogy a dohányzás káros az egészségre, sőt még drága is, ennek ellenére napi szinten a dohánytermékek fogyasztói vagyunk.  

Mindkét esetben érezzük, hogy tettünk valóban nem egyezik a bennünk élő képpel. Csalódottság, bosszúság tölt el, hiszen saját magunkkal keveredünk ambivalens érzelmi állapotba, amit nem olyan könnyű feldolgozni és elengedni.  

A disszonancia feloldása 

Senki nem szeret vitás szituációban ragadni, főleg akkor nem, ha önmagáról van szó. Mit tehetünk, ha szeretnénk elszakadni a kognitív disszonancia láncától? Általában háromféle módon próbáljuk csökkenteni a feszültséget: 

1.) A viselkedésünket változtatjuk meg úgy, hogy (jobban) megfeleljen a hozzáállásunknak, meggyőződésünknek. A fentiekhez visszacsatolva, például abbahagyjuk a dohányzást. 

2.) Újabb, relevánsnak tűnő információkat gyűjtünk, amivel meg tudjuk magyarázni viselkedésünket. “Dédapám is cigarettázott 60 éven keresztül, mégis sokáig élt.” vagy “A légszennyezettség is ugyanolyan rossz hatással bír a tüdőre.” 

3.) Megindokoljuk saját magunknak a történteket, ezzel tulajdonképpen fel is mentjük magunkat. “Mindig olyan kitartóan tanulok, ezért a fiatal éveimbe belefér, hogy néha kikapcsolódjak. Nem is baj igazából, hogy eddig nem foglalkoztam a tananyaggal, megérdemlem a pihenést.” 

Valószínűleg nem okoz túl nagy meglepetést, hogy leggyakrabban a harmadik módszert alkalmazzuk.

Gondolatainkat nagyban befolyásolhatja a kognitív disszonancia jelensége.
Kép: vectorjuice, Freepik 

És a kapcsolatok… 

Habár a kognitív disszonancia sokszor ártalmatlannak bizonyul, kapcsolatainkban azonban igen kártékony lehet, ha folyton ezt a fátylat húzzuk rá társas interakcióinkra.

Serdülőkorban kiváltképp jellemző, hogy az identitás kialakításának rögös útján számtalanszor hasonulunk társainkhoz. Azt mondjuk, tesszük, viseljük, amit a barátaink, kortársaink, mert az menő, még akkor is, ha a szívünk mást diktál. Ebben az életszakaszban találkozhatunk leginkább a FOMO, vagyis “Fear of Missing Out” fogalmával. Ez arra késztet, hogy vállalj be, fogadj el valamit – hiába társulnak hozzá kétes érzelmek – csak azért, hogy ne maradj ki a közösségi élményből.

Gyakran nem merünk vagy nem is akarunk szembenézni a kapcsolat alakulásával. Úgy tartjuk, hogy az illető kedvel, szeret minket, hiszen napjainkat együtt töltjük, keresi a társaságunkat. Egy idő után viszont elkezd kihátrálni a közös programok alól: nem ér rá, megbetegszik, halaszthatatlan tennivalója akad. Mit teszünk ilyenkor?

Megijedünk, nem értjük a másik fél viselkedését, belső feszültéség keletkezik. Olyan, mintha a másik már nem szeretne, ezt persze nehéz elhinni és elfogadni. Ilyenkor lép életbe a már említett feloldási módszerek közül valamelyik. Például beletörődünk a magatartásába, alkalmazkodunk ahhoz, hogy ő kevesebbet szeretne találkozni, szabaddá tesszük magunkat akkor, amikor neki ideális. Sőt, meg is magyarázzuk magunknak, hogy miért éri meg továbbra is fenntartani ezt a viszonyt a másik fél egyértelmű elhidegülése ellenére.

Miért baj ez? Egyrészt nem őszinte a kapcsolat, ha folyton disszonáns érzelmi állapotban találjuk magunkat. Másrészt saját egyéniségünk is megkérdőjelezhetővé válik. Nem tudjuk felvállalni személyiségünket, ha rendre igazodunk valami olyan jelenséghez, ami ellentmondást szül bennünk. Ezek abszolút nem a kölcsönösségen és valódiságon alapuló kapcsolat ismérvei.

Ha figyelünk gondolatainkra, önmagunkra, kellő gyakorlás után könnyedén észlelhetjük, amikor a kognitív disszonancia felüti a fejét. Ne feledjük, hogy ez nem egy betegség, nem kirívó állapot, ugyanakkor nem hagyhatjuk, hogy állandóan összeférhetetlenséggel és belső diszharmóniával éljük napjainkat.