Borítókép: pbest.hu
Az imádkozó színlapja keveset árul el magáról, azok azonban, akik egy kicsit is ismerik Pintér Béla művészetét, sejthetik, hogy ez alkalommal sem marad a néző tabudöntögetés, fel-felsejlő társadalomkritika és a mindezt aláfestő, sok irányból merített zeneiség nélkül. Azoknak viszont mégis kissé más élmény lehet az új előadás, akik ezt a színházat az előző két bemutató alapján ismerték meg. Amíg a Vérvörös Törtfehér Méregzöld és a Marshal-Fifty Six elsősorban a kollektív magyar társadalomnak állítanak görbe tükröt, és amelyek olyanok akár egy kitartó, hangos és mérges üvöltés, addig Az imádkozó visszahúzódás a magánélet szférája felé, és mint olyan elcsendesedés, de nem az a fajta, amelyben az ember megnyugvást talál, hanem amely szúrja a fülét, és ezzel a cselekvésképtelenség és a kilátástalanság érzetét ülteti el benne. Ebből a szempontból Az imádkozó jobban hasonlít az olyan korábbi darabokhoz, mint A sütemények királynője vagy a Titkaink.
Az új előadás kevés színészt mozgat a színpadon, szám szerint ötöt, akik közül négyen a hazai könnyűzene területén tevékenykedő személyeket formálnak meg a történet elején. Egyikük Kádár Gábor (Jankovics Péter), aki együttest vezet, melynek két másik tagja felesége, Keleti Aranka (Messaoudi Emina) és barátja, Orczy-Nagy Oszkár (Takács Géza). Ennek a csapatnak a kapcsolatrendszerét zilálja össze az ide érkező Long Réka (Fodor Annamária), aki rövid idő alatt szereti el Gábort a feleségétől. Kettejük családalapító törekvése újból és újból kudarcba fullad a spontán vetélés és a sokadik sikertelen lombikprogram képezte eseménysorozatban.
A darab remekül viszi színre a termékenységi küzdelmet és pontosan illusztrálja azt a nagy mennyiségű frusztrációt és feszültséget, amit ez a folyamat magával tud hozni. A koncepció nem egyedi Pintér Béla írói világában, hiszen a Szutyok szinte azonos alaphelyzetből indult ki, azonban míg ott az örökbefogadás szolgált válaszul – vagy inkább bonyodalmakat keltő kérdésül –, addig Az imádkozó ezt nem tematizálja. Ami helyette történik az az, hogy Rékának hirtelen mégiscsak sikerül teherbe esnie, ezzel pedig a darab újabb problémakörök felé kezd el haladni.
Kádár Gábor a fennálló rendszer ellen fellépő művész figuraként kap identitást. Jankovics Péter játéka egyszerre több szólamban tudja megszólaltatni ezt a karaktert, akinek a különböző helyzetekben hol együttesvezetőként, hol férjként, hol szeretőként, hol apaként kellene helytállnia. Messaoudi Emina Arankáját könnyű lett volna a cserbenhagyott feleség közhelyes mintapéldájaként megalkotni, azonban karaktere sokkal összetettebb ennél. Saját problémáira nem csupán erőteljes hanggal, hanem cselekedeteivel is képes reflektálni. Bár Gábor barátja, Oszkár tűnik a legkevesebb rétegzettséget kapó szereplőnek, karaktere leginkább dramaturgiai és cselekményszervező szereppel bír, Takács Géza játékával bizonyos mennyiségű komikumot is képes csepegtetni az előadásba.
A legkérdésesebb karakter Long Réka, aki egyik pillanatban a közönség szimpátiáját igyekszik megnyerni azzal, ahogy hangosan könyörgő hangnemben az Úrhoz fohászkodik egy gyermekért, a másik pillanatban manipulatív gesztusokkal igyekszik elérni célját, a harmadikban hisztérikusan kikelve magából szidalmazza x meg y karaktert. Fodor Annamária egy olyan szerepet kelt tűpontosan életre, amely nem jó vagy rossz, pusztán emberi minden elesettségével és szánalomra méltó megnyilvánulásával együtt, kíméletlen erő és könyörgő gyengeség találkozása ez.
Az ötödik színész Szabó Zoltán, aki több különböző szerepet is kap. Zolikaként és Éduaként – előbbi Aranka, utóbbi Réka utódja – gyermekeket formál meg elnagyolt és parodisztikus gesztusokkal, és bár elsőre rendkívül nevetséges látvány, ahogy egy felnőtt ember csecsemő módjára verdesi a könyvet a padlóhoz, később mindkét karakter kénytelen lesz végighallgatni szülei veszekedését, megélni a félelmet és a traumát, amit a másik szobából átszüremkedő zajok okoznak, ezzel pedig kénytelen a néző szembesülni azzal, milyen súlya van a gyermekek jelenlétének ezekben a konfliktushelyzetekben. Szabó Zoltán harmadik szerepe Dr. Ridegh – akinek neve is beszédes –, a főorvos, aki végig nem realisztikus módon van ábrázolva a színpadon. Fehér félmaszkban, liliomot fogva a kezében sétál végig a színpad egyik feléből a másikba azonos hangnemben mantrázva az orvostudomány lesújtó passzusait a fogantatás és a gyermekvállalás esélyeiről és statisztikáiról. Rendkívül hasonlóan jelent meg korábban a Szutyok főorvosa is, aki szintén egyfajta dramaturgiai és/vagy metanarratív funkciót töltött be szerepével.
A színpadon stilizált térrel találjuk szembe magunkat, melynek egyetlen markánsan szembeötlő összetevője a Gellért-hegyet megjelenítő díszletelem. Ennek előterében láthatunk még négy piros széket és egy piros pultot szintetizátorral. Ez a minimális tér azonban gazdagon és a lehető legváratlanabb módokon szólal meg a cselekmény során. A Gellért-hegyet mintázó díszlet egyrészt fényjátékok és egyéb módszerek segítségével szimbolikusan kommentálja az eseményeket, másrészt kijelöli azok idejét. Az előadás egyik fő zenei témája Beethoven Holdfény szonátája, mely amellett, hogy gyakran felcsendül, az előadás címével is asszociatív viszonyba kerül, hiszen Gáborék zenekara egy eredetmítoszra hivatkozva imaként interpretálja azt, dallamához pedig a Miatyánk szolgál így dalszövegül. A másik fő téma a Blonde Redhead nevű zenekar For the Damaged Coda című száma, amelyet a Rick és Morty című felnőtt rajzfilmsorozat tett népszerűvé. A két zenei anyag egyszerre melankolikus és katartikus hangulatvilága az előadás komor és nyomasztó jellegével kitűnően párosul.
Ami miatt Az imádkozó taburombolónak tekinthető, az a fő kérdés, amelyet felvet: melyik okoz nagyobb gondokat és fájdalmakat, ha a két párkapcsolati félnek keservesen hosszan, a sokadik lombikprogrammal és veszekedéssel a hátuk mögött sikerül végre életet adnia egy gyermeknek, vagy ha a gyermektelenség tényébe beletörődve tengetik mindennapjaikat? A válaszadást több tényező nehezíti. A morális szempontokon túl a darab maga is elbizonytalanít minket, mert bár az előadás vége felé történik egy nagyobb időbeli ugrás, mellyel betekintést nyerhetünk Gáborék kicsit sem tragikus jövőjébe, Az imádkozó legvége egy alternatív jelent is felvázol szemünk elé, melyben Gábornak és Rékának nem születik gyermeke, ezt pedig az ábrázolásmód miatt szintén nem érezhetjük boldogító befejezésnek. A dilemma tehát a néző vállait fogja tovább nyomni.
Ahogy az időugrás következtében egyik pillanatról a másikra felépülnek a kínai jelzésekkel ellátott felhőkarcolók a Gellért-hegy tetején, úgy az előadás végén hirtelen hangsúlyt kap egy második kérdéskör is, mely a művészi autonómiát és a művészet fogadtatásának mikéntjét állítja középpontba. Mit jelent az alkotói szabadság? Lehet-e szabad, aki a fennálló rendszernek dolgozik? Van-e értelme makacsul képviselni saját művészi ambícióinkat, ha az talán már senkit sem ér el, miközben az utolsó barátunk is cserben hagy? Gáborék választási helyzetének előterében ilyen és ehhez hasonló kérdések mozognak, az általuk meghozott döntés pedig inkább csak még tovább gyarapítja azoknak számát.
Pintér Béla huszonkilencedik darabja sem annyira a didaktikus megmondásban, mint inkább a szorongató kérdésfelvetésben hisz. Az imádkozó kikövezetlen úton vezeti a nézőt feljebb és feljebb – mint turistát a Gellért-hegyen –, olyan magasságokba, ahonnan átláthatóvá válik az élet legkisebb rezdüléseinek színtere, ahol egyesek számára az imák könyörgések, másoknak parancsok, ahol a remény már csak szőnyeg alá seperve lakik, és ahol egyik döntés sem valódi kiút. Így megyünk mi, saját sorsunknak nézői fogantatástól fogadtatásig és vissza.
