Borítókép: pexels.com
Tényleg a húszas éveink a legmeghatározóbbak?
Egy hosszú nap után, ami lehet, nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, hasonló kérdések terhelik a gondolatainkat. Mindezek mellett észre sem vesszük, de a huszadik szülinapi gyertyánkat is elfújtuk, ami elég „felnőttesnek” hangzik.
Húsz év. Ennyi kell ahhoz, hogy felkészüljünk az életre és elkezdjük építeni a sajátunkat. Olyan sokszor hallottuk, hogy a húszas éveink lesznek a legszebbek és legmeghatározóbbak, hogy ezt az életkort hirtelen elérve el is veszti jelentőségét, ködbe veszik a varázsa. Nem is gondolunk bele, hogy a fiatal felnőttek kapuját léptük át. Miért is tennénk? Ugyanolyan érzés, mintha a tizenhetet töltöttük volna be.
Kíváncsiak voltunk, hogy mit gondolnak az anyukáinkkal egyidős nők arról a kérdésről, hogy „Tényleg a húszas éveink a legmeghatározóbbak?”
Nem túlzunk, ha azt mondjuk, meglepően hasonló válaszok érkeztek. „Akkor alapozod meg a következő évtizedet, de nem gondolnám, hogy a legmeghatározóbb. A harmincas évek sokkal izgalmasabbak.”, vagy „Egyre kevésbé szerintem. Inkább a harmincas évek elején.” Sokan válaszolták azt, hogy a húszas évek helyett inkább a harmincas évek azok, amik több jelentőséggel bírnak. De kiemelték, hogy valójában nincsen olyan életszakasz az életünkben, amire azt kellene mondani, hogy ez az a tíz év, amin múlni fog a további hatvan-hetven. „A fejlődés, tanulás nem áll meg 29 évesen. Minden kor(szak) meghatározó jelleggel bír.”
Akár most léptél be a húszas éveidbe, akár már elmúltál 25, az életeden mindig változtathatsz. Minden nap új dolgokat tanulhatsz, fejlődhetsz és új embereket ismerhetsz meg. Olyan, hogy el vagy késve valamivel, egyszerűen nem létezik. Mindenki a saját tempója szerint halad. „Biztos van befolyásuk az életünkre, de a mai világban úgy gondolom, ha valami nem úgy sikerült, elég gyorsan újra lehet kezdeni. Mást tanulni, máshol élni, másképp állni a világhoz.”
Felelősségteljes felnőttnek lenni, de mikor?
Nemrég még a napköziből kirohanva mentünk játszani a barátainkkal a játszótérre, azzal a felkiáltással, hogy „Te vagy a fogó!”. Ma már ezt felváltotta az a kijelentés, hogy „El kell mesélnem valamit, találkozzunk!”. Persze a találkozás csak két hét múlva történik meg, az egyetemi órák vagy a munka után, olyan este hat körül, de az a pici idő is a hét egyik legértékesebb időtöltése lesz.
A beszélgetések témája nem az előző napi háziról vagy az új játékokról szól, hanem arról, hogy diploma után mit akarunk kezdeni az életünkkel, a diákmunka szörnyű fizetéséről, az albérletekről, a politikáról, a kapcsolatokról és a külföldi utazásainkról. Tulajdonképpen mi most felnőttünk?
A szobánkban lévő szekrények polcait már nem társasok, babák, játékok foglalják el, hanem könyvek, ékszerek, képkeretek, sminkek, növények és egyéb dekorációk. Az ágyunkból eltűnt a megszámlálhatatlan mennyiségű plüss, ami egykor a legnagyobb biztonságot nyújtotta a félelmetesnek tartott éjszakákon. A színes, mintás, poszterrel teli falakat felváltotta a letisztultság. A szüleinktől sem kell engedélyt kérnünk, hogy hadd maradjunk fent sokáig.
Mégis, amikor egy kisebb gyerekkel játszunk, képesek vagyunk még mindig átkapcsolni. Pár perc erejéig újraélni azt a mesebeli világot, amit egykor mi magunk is megalkottunk a képzeletünkben. Még mindig le kell írni egy lapra, hogy mit mondjunk az orvosnak és sokkal jobban örülnénk, ha ezt anyukánk intézné el helyettünk. Ha van lehetőségünk, egy hajnalig tartó buli után apukánkat hívnánk fel, hogy jöjjön értünk, mert leginkább mellette érezzük biztonságban magunkat. Akkor mégsem vagyunk felnőttek? Egyáltalán mit jelent az, hogy felnőttnek lenni?
A következő kérdés, amit feltettem, így szólt: „Mikor volt az a pont az életében, hogy felelősségteljes felnőttnek érezte magát?”
„Amikor szülővé váltam, sőt amikor terhes lettem.” vagy „Amikor külön költöztem a párommal a családi körből és saját magunkról kellett gondoskodni. Magunkra bevásárolni, főzni, mosni, vasalni, tanulás mellett dolgozni.” Szóval mindenki máshogy, máskor éli meg ezt a pillanatot az életében, vagy egyáltalán nem köti egy bizonyos eseményhez. „Ez nem egy pont, inkább folyamatosan alakul ki, legtöbbször mert nincs más választásunk.” Szerintünk a legmegnyugtatóbb és egyben a legjobb válasz: „Még mindig várom azt a pillanatot.”
Le vagyok maradva?
Talán ez az a kérdés, amit viszonylag sokszor felteszünk magunknak. Általában a családi programokon felröppent, jelzés értékű történetek és „A kolléganőm lánya már itt dolgozik, ide utazott és a jogsija is megvan…” mondatok után törnek fel. De miért kellene összehasonlítanunk mással az életünket? Mivel több az övé, mint a miénk? Sokszor valójában csak mi gondoljuk azt, hogy ő előrébb tart, mint mi. De előfordulhat, hogy neki is ugyanolyan kétségei vannak, mint nekünk.
„Érezte azt, hogy le van maradva az életben? Ha igen, akkor ez elmúlik?”
„Igen éreztem, 25-30 évesen, és bizton állítom, hogy elmúlik. De lehet csak azért érzem így, mert elégedett vagyok azzal, amim és amink van.” vagy „Igen, éreztem. Nem múlik el az érzés. Mivel a közösségi oldalakon bepillantást nyerünk mások életébe, folyamatosan
hasonlítgatjuk a mi életünket másokéhoz. Így esély sincs, hogy ne érezze azt az ember, hogy keveset ért el stb.” De voltak olyan válaszadók is, akik azt mondták, hogy soha nem éreztek így.
Különköltözés
A különköltözés egy hasonlóan kényes téma. Mi a legmegfelelőbb életkor erre? Van-e egyáltalán? A mai világban jóval nehezebb csak úgy elköltözni. A csillagos egekig érő ingatlanárak és a diákmunkák fizetéséhez összeférhetetlenül magas lakbér árak sem azt erősítik, hogy el tudnánk olyan könnyen költözni a húszas éveink elején önerőből. Szóval, akkor mikor is tegyünk?
„Mennyire volt nehéz elszakadni a családtól és sajátot alapítani? Vagy csak simán egyedül élni?”
„Voltak kihívások, de aránylag könnyű volt a 2000-es évek elején. Még úgy is, hogy más országból költöztem Budapestre.” vagy „Érzelmileg nem volt nehéz. Anyagilag annál »izgalmasabb«.” ; „Egyáltalán nem volt nehéz. Természetesen jött minden az életemben, ráadásul nem aranykalitkában nőttem fel, jobb volt a saját utamat járni, életemet élni a párommal.”
A felnőtté válás nagy részét a bizonytalanság teszi ki, ami rengeteg meglepetést hoz a jövőnkben. Valójában rengeteg apró döntés miatt vagyunk most ott, ahol. Senki sem egyforma, így értelmetlen bárkihez is hasonlítani magunkat. Minden úgy tökéletes, ahogy van!
Kép: pexels.com
„Mi az, amit fontos lenne tudnom, amit ön nem tudott az én koromban?”
– „Hmm, nehéz kérdés. Inkább azt mondom, amit most a lányomnak tanítok napi szinten. Nincs olyan, amit ne lehetne megoldani, megjavítani vagy »megragasztani«”
– „Bátornak kell lenni és kipróbálni magad abban, ami érdekel. Fontosak a kapcsolatok és bármit lezársz vagy abbahagysz, nem szabad a hidakat felégetni. Soha nem lehet tudni, mit hoz a jövő.”
– „Nincsenek rossz döntések. Döntéseket hozunk, amiknek eredménye és következménye van. De a lényeg, hogy mi döntöttünk. És minden okkal történik, még ha akkor, abban a pillanatban úgy is érezzük, hogy »jajj de nagyon rossz a helyzet«, hosszú távon rájövünk, hogy jó volt az úgy.”
