Borítókép forrás: https://in.bookmyshow.com/movies/it-ends-with-us/ET00398533
Colleen Hoovert leginkább azért szeretik, mert nem ír sablonosan és nem várt csavarral teszi maradandóvá történeteit. Emellett olyan részletesen és hitelesen írja le az ember saját elméjével űzött csatáit, hogy új szemszögből látjuk utána a világot. Eközben közel engedjük magunkhoz a szereplőket és a helyszíneket – pont ezek miatt vártam, hogy vászonra kerüljön valamelyik műve.
Ilyen például az It Ends with Us főszereplője, Lily és az ő virágosboltja. Amikor (angolul) olvastam nagyon szerettem volna látni élőben a lila falakat és azt a szegecses fekete bakancsból készült vázát. Az egész bolt stílusa magával ragadott és még a film híre előtt megfogalmazódott bennem, hogy ez jól mutatna egy mozivásznon.
Vegyes érzésekkel a film előtt
Voltak dolgok, amiktől tartottam, hogyan mutatnának élőben, például a levelek. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy lehet érthetően átemelni a filmvászonra a visszaemlékezéseket. Könyvben passzol, ahogyan Lily előveszi a dobozból a naplóját és mi olvassuk vele a bejegyzéseket. Voltak kétségeim, milyen lehet ez megfilmesítve. Eleve egy húzósabb feladat szokott lenni a filmkészítőknek a múltba repkedés és nem mindig sikerül egyértelműen ábrázolni, hogy mi is történik valójában. Annyit elárulhatok, itt sem sikerült a legjobban.
Eleinte nagyon megörültem, hogy egy Hoover-könyvet megfilmesítenek, de ez a lelkesedés átalakult ijedtséggé, amikor kiderültek a színészek, különösképp pedig a születési dátumuk. Azt csak később vettem észre, hogy maga az írónő is jóváhagyta a rendező által választott, harmincas évei végén járó szereplőket, részben azért, mert rájött, hogy a húszas évei végén még aligha lehet valaki idegsebész.
Ebben van valami, ugyanakkor ezt nem hangoztatják olyan hangosan és aki csak a filmet nézi meg és elolvassa a könyvet, bármilyen cikk elolvasása nélkül, abban felmerülhetnek kétségek. Régebben a Disneyt érték kritikák, amiért túl idős színészek játszák a gyerek szereplőket, ezzel csorbítva a fiatalok énképét. Ez az aggodalom itt is felmerült, Blake Lively 36 éves a való életben és hivatalosan egy húszas évei elején járó friss diplomást játszik. A fiatal 18 éves Atlast egy 26 éves színész játssza, fiatal Lily pedig 15 helyett 24 éves a filmben. Azzal pedig nem lehet vitatkozni, hogy nem néz ki ugyanúgy egy gimnazista és egy felnőtt női test. Egy olyan világban, ahol egyre többeket érintenek a testképzavarok, nem egészséges ezt mutatni.
Megnézve a beharangozó kisfilmeket egy ártatlan, cuki, klasszikus amerikai filmnek tűnik a történet. Ugyan feltűnik benne némi feszültség, de az mondhatni minden műnek a része, ezek nélkül nem lenne izgalmas. Azt az apróságot ugyanakkor kifelejtették a legtöbb előzetesből, hogy néhányakat rosszul érinthet a film témája. A bántalmazó kapcsolatokról kell beszélni, viszont nem biztos, hogy ezt a vásznon és ilyen módon kell megkezdeni.
Nem mindig kéne átírni egy könyv üzenetét és cselekményét
Az erőszak megjelenésekor én vártam a könyvből megismert ijesztő jeleneteket, amikor lélegzetvisszafojtva olvas az ember és nem tudja, mi lesz a vége. Ez sokkal nyugodtabban lett ábrázolva, semmissé téve a bűnt, amit a férfi elkövetett. Azt sem szabad szépíteni, hogy a bántalmazásnak lehetnek szembetűnő jelei, mint például a belilult szem és hasonló testi jelek. Ezek kellő mértékű bemutatása elmaradt a filmből.
A hiányzó agresszió megjelenítésén Justin Baldoni alakítása dob nagyot. Nagyon nehéz feladatot kapott: ábrázolni a szerethető Ryle-t, akit a néző közel tud engedni a szívéhez, mielőtt megtörténik az első bántalmazás. Ezt az elborulást pedig nemcsak a cselekedeteknek, hanem a mimikának és a szemnek is követnie kell és ezt maximálisan sikerült átadnia.
Nehéz dolga volt a rendezőnek, hogy milyen részletességgel kövesse a könyvet és ebbe néha bele is tört a bicskája. Ez okozhat néhány kérdőjelet azok körében, akik a filmen keresztül ismerkednek meg először a történettel. Néha még a cselekményen is változtattak a gyorsabb történetmesélés érdekében, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Néhány változtatás helyett én bevállaltam volna nézőként azt a néhány perc plusz időt, mint hogy értetlenül nézzem a történéseket.
A történet végét is módosították kicsit, amivel ismételten a bántalmazás tényét próbálták szépíteni – nem mintha erre igény lenne. A könyvben és a nehezebb témákat feldolgozó filmekben, cikkekben fel szokták tüntetni a végén a telefonszámokat és helyeket, ahova lehet fordulni ha segítségre szorulunk. Ez az eredeti műben megvan, mellette még az írónő személyes vonatkozását is megtaláljuk. Ezeket azonban a film végéről kifelejtették.
Számomra nem jött át annyira az üzenet, amit a könyv olyan jól közvetít. Olvasás után nagyobb hatással volt rám a mű, még úgy is, hogy többször forgattam kezeimben. Aki tehát a teljes élményre vágyik, az nézze meg először a filmet, majd utána olvassa el a könyvet. Ha ezután vágyódik valamilyen klasszikusabb romantikus történetre, ne hagyja a boltban a sorozat második részét, az It Starts with Us című könyvet.
