Borítókép: szkene.hu
Szivák-Tóth Viktor eddigi színházi munkássága főképp az alkalmazott színház (applied theatre), a közösségi színház (community theatre) és a színházi nevelés fogalmai segítségével írható le. Ezek a formák mind hasonló célokat tűznek ki maguk elé. Az egyik ilyen, hogy a néző ne csupán passzív szemlélője legyen az előadásnak, hanem alkotó résztvevői jelenléttel legyen részese az eseménynek. Ennek érdekében olyan komplex társadalmi és morális problémákat állítanak középpontba, amelyek nem oldhatóak fel könnyedén, így pedig alkalmasak arra, hogy párbeszédet alakítsanak ki általuk a nézők között. Az ilyen darabok éppen ezért interaktív előadások.
Szivák-Tóth Viktor íróként, rendezőként és dramaturgként is dolgozott ezekkel a színházi formákkal, többek között a KÁVA, a Kerekasztal, a RÉV és a k2 Színháznál, új rendezése azonban hátat fordít nekik. A szerző – aki 2020-ban Örkény István drámaírói ösztöndíjat kapott Fényeskedjék neki című darabjáért – egy, a szó klasszikus értelembe vett előadást rendezett művéből, mely rögzített, lineáris és nem lép közvetlen interakcióba a nézőkkel.
A Fényeskedjék neki egyhelyszínes, öt szereplős kamaradarab. A történet szerint egy Zoltán nevű nagyvállalkozó halála után és végakarata szerint felesége, gyermeke, munkatársai és barátai összegyűlnek gyermekkora meghatározó helyszínén, volt iskolájának romos és omladozó osztálytermében. Zoltán kívánsága az volt, hogy egy különös „játék” keretén belül rendelkezzen hagyatékáról és vessen számot életéről. Az öt jelenlévő mindegyike időzített sms-ek formájában kapja meg feladatokkal ellátott levelét a „túlvilágról”. A levelek tartalma fokozatosan rántja le a leplet a szereplők életének titkairól és zavarja össze kapcsolatrendszerüket.
Miképp a legtöbb kamaradarabban, úgy itt is az akció helyett a dikció szervezi az események menetét. A feszes tempójú, ügyesen szerkesztett párbeszédek olyan színészeket követelnek meg, akiknek verbális képességeik gazdagok és jól fókuszáltak. Az előadásban nincs belőlük hiány. Az özvegyet, Marát Enyedi Éva játssza, akit a közönség mindenekelőtt a Pintér Béla és Társulata állandó tagjaként ismerhet. Maraként sok irányból jelenít meg egy nem kevés frusztrációval és elhallgatott bántalommal terhelt családanyát. Játékának sötét tónusát remekül ellensúlyozzák azok a jelenetek, amelyekben részegen köti az ebet a karóhoz vagy éppen indokolatlanul hosszas nevetésroham tör elő belőle. Enyedi Éva képes érzékenyen változtatni szerepének helyzetét a tragikum és a komikum közötti széles skálán anélkül, hogy Mara karaktere veszítene lényegéből.
A Zoltán és Mara fiát, Ádámot alakító Márfi Márk nem túl rég, 2020-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, azonban már most jelentős és ígéretes pályakezdést tudhat magának, hiszen saját monodrámája, a Telik mellett volt lehetősége a Radnóti Színház nagyszerű darabjában, a 10-ben is megmutatni színészi képességeit. Hasonlóan a 10-ben alakított figurához, itt is egy impulzív, rengeteg sérelmet magában hordó fiatal srácot játszik el kimérten, szavak nélkül is fel-fel mutatva Ádám belső lelkivilágát egy-egy pillanat erejéig. Ádám karaktere kapja talán a legkevesebb megszólalást, mégis benne összpontosul a történések valódi tragédiája, amelyről egészen a darab legvégéig nem tudjuk, hogy elsöprő robbanáshoz vagy végleges elfojtáshoz vezet.
Az Ervint, Zoltán egyik üzlettársát megformáló Formanek Csaba és a feleségét, Myrtillt játszó Török-Illyés Orsolya játékukkal mellékszerepük ellenére sem lesznek csupán az események mellékes résztvevői, köszönhetően annak, hogy sok időt és teret kapnak kibontani karaktereiket, valamint, hogy ennek eleget is tesznek. Ervin karaktere annak dacára válik a darab egyik fő humorforrásává, hogy látszólag ő a legtisztább fejű és lelkivilágú személy a jelenlévők közül. Myrtill elsőre közömbösnek mutatkozó figuráját pedig izgalmassá teszi csábító attitűdje és a mögöttes manipulációs célzatok.
A legmarkánsabb színészi jelenléttel azonban Szikszai Rémusz dolgozik, aki Zoltán másik üzlettársaként, Zsoltként brillírozik ebben a szerepben. A tenyérbe mászó, legtöbbször negédes, egyszerre zaklatott és szórakozott figurát Szikszai Rémusz legkisebb gesztusaival és mimikáival is képes életre kelteni, nem is beszélve azokról a jelenetekről, amikben a karakter agresszíven kikel magából. Hidegrázós élmény, amibe játéka beleveti a nézőt.
Az előadás tere abszolút statikus. Díszletváltást egyáltalán nem láthatunk, de a díszletelemek mozgatására sincs túl sok példa. Van egyfajta nyomasztó atmoszférája ennek a krétaporszerű törmelékben fürdő, romos osztálytermi térnek, amelyet a neoncsövek élesen fehér fénye teljesen eláraszt. Ezt az érzetet fokozza annak bizarrsága, hogy tulajdonképpen egy temetés utáni tornak lehetünk szemtanúi. Az egyes szereplők viszonyulása ehhez a helyhez is beszédes. Míg Myrtill unottan és eklektikusan „díszíti” szülinapizsúr-kellékekkel, színes konfettivel és szalagokkal, addig Mara ellenállóan szórja tele fekete rózsaszirmokkal. Mindamellett, hogy a kihalt osztályterem erős atmoszférikus hatással bír, remek asszociációkat és értelmezési lehetőségeket képes előhívni a nézőből: tudunk-e tanulni hibáinkból; képesek vagyunk-e gyermekkorunk helyszínén felnőni feladatunkhoz; múltunkat eltemetni vagy feltárni és megérteni célszerűbb stb.
„Adj Uram örök nyugodalmat neki, és az örök világosság fényeskedjék neki!” – idézi meg az ismert szentmisét az előadás címe, hogy feltegye a kérdést: mit ér az örök világosság, ha vakok vagyunk a történetünket illetően? A Fényeskedjék neki csak a felszínen szól a céges, munkaügyi és hagyatékkezelési korrupcióról, mert a mélyből képenként és megszólalásonként feltárul az ezek mögötti lelki megrontás, manipuláció és korrumpálhatóság megannyi árnyalata. Ádámot leszámítva minden szereplő a maga hasznát keresi az adott helyzetekben, legyen annak bármekkora ára is. A karakterek a magánélet problémáira nem a megfelelő erkölcsi magatartásmód felkutatásával és az egyéni értékrendek összeegyeztetésével válaszolnak, hanem a vállalati viselkedésmódszer parancsait követve: a profitabilitás elsőbbsége szerint elsöpörve mindent az útból, ami nem nyereséges.
Ádám megannyi gonddal kénytelen egymaga szembenézni, kezdve a kétes személyű halott apa iránti gyűlölettől az anyjával való kapcsolatának rendezésén át a hagyatékkezelési ügy végső döntésének meghozataláig. Ádám a történet legvégén választáshelyzet elé kerül. Ironikus módon éppen a gyűlölt apa akaratának való megfelelés jelenthetné a valódi kiutat a fullasztó mederből, az ellenfeszülés pedig minden bizonnyal egy lassú romlásnak ágyazna meg. Döntése – mely aligha csupán az övé, köszönhetően a körülötte állók befolyásolásának – egy kisebb problémahelyzet feloldása és egy sokkal nagyobb megnyitása is egyben. Ádám számára ennek a pillanatnak legfontosabb kérdése: a halott apán kívül vajon mi mindent kénytelen még elgyászolni magában?
A Fényeskedjék neki egyetlen nagyobb hibája ennek a döntéshozatalnak az elsietésében rejlik. Izgalmas gondolat felmutatni a végkifejlet előtt egy „mi lenne, ha” befejezést, azonban egyrészt ennek ábrázolása inkább banális és izzadságszagú, másrészt a narratívához nem sokat tesz hozzá. Az egyedüli érdeme talán csak annyi, hogy ironikus módon feszül ellen a csehovi tételnek, miszerint ha felbukkan egy fegyver az első jelenetben, annak el kell sülnie. Mégis ez a gondolat merülhet fel a nézőben miatta: ez a kiszólás nem ér annyit, hogy a legizgalmasabb jelenetet megszakítsuk, majd hirtelen le is zárjuk egyik pillanatról a másikra.
Szivák-Tóth Viktor rendezése nem kevés humorral dolgozik, ugyanakkor komor és nyomasztó témát jár körül. A korrupció üstjében fövő problémahelyzetek, traumaélmények és manipulációs hálózatok elegyéből felcsapó gőz úgy üti meg a nézőt, hogy a tudatába égjen a kérdés: hogyan tanulhatunk önmagunk és a barátainknak nevezett személyek hibáiból? A Fényeskedjék neki cselekménye nem reménytelen, de mindenképp reményvesztett, krétaporba fullasztja nézőit, megsegítésük pillanatában pedig – az előadásból nem szó szerint idézve – azt adja nekik, hogy mindent elvesz.
