Borítókép: Pályán a csapatok /Forrás: Viniczay Mátyás
Ha még nem olvastátok az első részt, akkor azt ide kattintva tehetitek meg.
Az Anfield Road kívülről
Szombaton a rendkívül tömény Museum of Liverpool és a lélegzetelállító látványt nyújtó katedrális után már csak egy Five Guys hamburger választott el attól, hogy végre élőben láthassam a Liverpool szinte bevehetetlen erődjét. Ez úgy történt, hogy elfelejtettem, mit terveztem aznap délutánra, és egy spontán ötlettől vezérelve a stadiont vettem célba.
Ahogy leszálltam a buszról a híres The Kop lelátó rész előtt, egy leírhatatlan érzés fogott el. Olyan volt, mintha hazaértem volna, pedig még sosem jártam itt korábban.
Na jó, azért nem mindenről tudtam pontosan, hogy hol van, de egy gyors stadion körüli séta után hamar sikerült teljesen feltérképeznem a helyet. Megvolt a kötelező fénykép a Shankly Gates-nél, vetettem egy pillantást a Stanley Park túloldalán lévő Goodisonra és megálltam néhány percre a Hillsborough tragédia áldozatainak emlékhelyénél – két nappal később, április 15-én volt a szomorú nap 36. évfordulója.
Nem voltam egyedül, meglehetősen sok szurkoló sétálgatott a napsütésben a stadionnál, nem beszélve a hivatalos szurkolói boltról, ahol nem győztem kerülgetni az embereket.
A szuvenírek beszerzése után elindultam a falfestmény túrán. Az Anfield Stadiont alapvetően lakóházak veszik körül, melyek falain számos Liverpool legendát ábrázoló festmény látható, ami sok rajongó számára egy tematikus sétát jelent.
Az Anfield Road belülről
Nem tudom, miből gondoltam, hogy ha a mérkőzés napján, vasárnap délelőtt fél tízkor érkezem a stadionhoz, csak azok a szurkolók lesznek ott, akik hozzám hasonlóan befizettek egy stadiontúrára. Olyan volt, mintha egy karneválba csöppentem volna, pedig még több mint négy óra volt a kezdőrúgásig.
A legtöbb futballszurkoló valószínűleg tudja, hogy a nagyobb klubok vezetett csoportos túrák keretében stadionbejárást kínálnak. Liverpoolban ez mérkőzésnapon sem akadály, 9:45-kor Hitch és Mark vezetésével el is indultunk felfelé a Main Stand lépcsőjén, egészen a vezetőség irodája és a pályára néző VIP étteremig.
A pályát először a VIP páholyból csodálhattuk meg, majd kis lépcsőzés után Arne Slot edző irodája előtt találtuk magunkat. Érdekesség, hogy az iroda ajtajával szemben a konyha dolgozói bejárata helyezkedik el, a két ajtó pedig teljesen egyforma. Ennek oka Jürgen Klopp szerénysége, ugyanis a Liverpool előző edzője külön kérte az akkori renoválások során, hogy ajtaján ne szerepeljen semmilyen tekintélyt parancsoló jelzés (például név és tisztség felirat).
Egyébként nyílik innen egy harmadik ajtó is, mégpedig azé a zárt parkolóé, ahová a csapatbuszok és a játékosok érkeznek. Innentől az ő útjukat követtük a bajnokok falán és az öltözőn át a játékoskijáróig, ahol mindenki megérinthette az ikonikus This is Anfield táblát.
A pálya mellé kiérve az idegenvezetőink a kispadokról magyaráztak valamit, de egyszerűen képtelen voltam odafigyelni. Teljesen elbűvölt az Anfield hangulata, még így üresen is. Mintha lelke lenne a stadionnak, és hiába a 61 ezres befogadóképessége, sokkal kisebbnek és közvetlenebbnek tűnik.
Utolsó előtti állomásként felülhettünk a Kop szektor alsó soraira, pont annál a szögletzászlónál, ahonnan Trent Alexander-Arnold beívelte a labdát Divock Origi lábára a Barcelona ellen. Az idegenvezetőt itt nem akármi szakította félbe, ekkor játszották le ugyanis a Liverpool himnuszát, a You’ll Never Walk Alone-t, afféle teszt jelleggel. Természetesen mind a harmincan énekeltünk, pár órával később pedig élesben is.
Liverpool FC Museum
A stadiontúra a klub múzeumában ért véget, amiben tulajdonképpen semmi különlegesség nincs a kötelezőkönkívül. Olyan volt, mint egy topklub múzeuma: kisfilmek, gólösszeállítások, trófea vitrin és az elmaradhatatlan zöld hátteres fotózkodás.
Talán a legérdekesebb látnivalók az eredeti tárgyak az elkülönített Klopp-sarokban és azon kívül. Itt megtalálhattunk mindent Jürgen Klopp papucsától kezdve a 2005-ös BL döntőn viselt Gerrard mezig és Alonso cipőig.
Marad a király, marad a kapitány
Még mindig volt közel három óra a kezdőrúgásig, amikor kijöttem a múzeumból, de ekkorra már tényleg fesztivál méretű és hangulatú tömeg volt a stadion körül. Itt fogalmazódott meg bennem az, hogy Liverpoolban egy mérkőzés sokkal többet jelent, mint máshol.
Pörögnek a merchandise és a street food pultok. Egy kamionos mobil színpadon akusztikus formában szól mindenféle sláger, a legtöbben pedig ott vannak, ahol a csapatbusz elhalad és behajt a stadion garázsába.
Már a lelátón ültem, amikor megtudtam, hogy Szoboszlai Dominik sajnos nem kapott helyet a kezdőcsapatban, azonban ott volt az éppen szerződést hosszabbító Mohamed Salah, aki pénteken az összes pub televízióján és a közbeszédben is főszerepet kapott. A jól értesültek azt is biztosra vették, hogy a később győztes gólt fejelő holland csapatkapitány, Virgil van Dijk is aláírt újabb két évre – néhány nappal később valóban bejelentették az új kontraktusát.
A közönség jó hangulatához hozzájárult az Arsenal és a Nottingham Forest pontvesztése is, hiszen így egy győzelem esetén mindössze hat pont választotta el a Liverpoolt a bajnoki címtől, ahonnan már szinte képtelenség elrontani.
Liverpool – West Ham 2:1
Megkockáztatom, hogy nincs olyan ember, aki ne könnyezné meg, amikor először hallja a You’ll Never Walk Alone-t az Anfielden 61 ezer ember torkából. Velem sem volt másképp. A klubhimnusz után a szokásos koreográfiával és egyperces gyászszünettel emlékeztünk a Hillsborough tragédia áldozataira, majd a vendég West Ham United indította útjára a labdát.
Jó iramú, változatos és izgalmas mérkőzés volt, különösen az első félidőben és az utolsó tíz percben történő gólváltáskor. Salah többször is varázsolt, majd megdöntötte a 38 fordulós Premier League gól+gólpassz rekordját azzal a gyönyörű assziszttal, amit Luis Diaznak csak be kellett passzolni az üres kapuba.
A második félidőben kicsit leült a mérkőzés, majd a West Ham egyenlítő gólja rázta fel a hazai publikumot és a csapatot. Diaz kimaradt ziccere után van Dijk már nem hibázott, az Anfield ismét extázisba került, Füllkrug fejese a kapufán csattant, majd jött a hármas sípszó és az ünneplés.
Az fordult meg a fejemben, hogy ha egy kellemes vasárnap délutánon egy átlagos bajnokin ilyen hangos az Anfield Road, milyen pokoli hangulat lehetett itt például a Barcelona ellen. A mérkőzés után lehetett érezni a szurkolókon, hogy már a legszkeptikusabbak is tudják, innentől csak matematikai kérdés a Premier League arany.
Ha teheted, menj ki Liverpoolba
Nem kérdés, hogy a klub és a Beatles iránti szeretetem csak tovább nőtt ezalatt a három nap alatt. Innentől teljesen máshogy tekintek minden dalra, minden mérkőzésre és minden Inside Anfield felvételre. A városnak pedig nagyon hálás vagyok ezért a hétvégéért, és azt gondolom, nem is kell Liverpool szurkolónak lenni ahhoz, hogy felejthetetlen élmény legyen az itt töltött idő.
