Márfi Márk: Telik

Magunkat védeni, magunkat elmesélni – Márfi Márk: Telik. Kritika

A művészet egyik legtitokzatosabb jelensége: ugyanakkora erővel elmondhatsz valami nagyon nagyot a világról vagy valami nagyon kicsit önmagadról. Márfi Márk monodrámája saját előadásában az utóbbit választja, ez azonban nem kisebb vállalás az előbbinél. Az önmagunkkal való számvetés, a megélt élmények újraértelmezése, valamint a család és a szülőhely válnak ennek a személyes vallomásnak legfőbb témáivá. A Telik című előadás a Lóvasút Kulturális és Rendezvénytérben megtekinthető.

Borítókép: facebook.com

Márfi Márk 2020-ban, a pandémia tombolásának évében volt kénytelen végezni a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán. Ennek következményeképp diplomamunkáját a tavaszi karantén ideje alatt írta meg felnövésének színhelyén, családjának pulykafarmján – főképp éppen a felnövésről és a pulykafarmról. A történet azonban itt nem ér véget, ugyanis az adott egyetemi környezetben is különlegesnek számító szövegmunkát 2021-ben Márfi Márk színpadra tolmácsolta Tóth Péter rendező, Bíró Bence dramaturg és Mester Dávid zeneszerző segítségével.

A létrejött előadásra több helyen „szakdolgozat-színházként” hivatkoznak, ez a kifejezés azonban sokkal elrettentőbbnek és szárazabbnak hangzik annál, amit a darab a nézők elé tár. A Teliket megtekintve ugyanis a szakdolgozat lenne az egyik utolsó szó, ami a befogadó eszébe jutna, révén az ilyen típusú írások nagy része totális objektivitásra tart igényt, ezzel szemben a Telik végletesen személyes alkotás. A Telik mint szakdolgozat-színház nem egy lábjegyzetekkel terhelt, nehéz folyású mű, hanem egyetlen, 26 év történéseit magába sűrítő és azokat értelmezni megkísérlő monológ.

A darab számára a Lóvasút Kulturális és Rendezvénytérnél aligha lehetne jobb előadóteret találni. A Zugligeti úton elhelyezkedő, egykor Budapest legelső lóvasútjának végállomásaként funkcionáló épület 2017-ben lett felújítva. A nem túlságosan nagy, de küllemével rendkívül feltűnő tér két igencsak sajátos jellegzetességgel bír, ami a Telik számára nyereség. Az egyik, hogy a tér belseje egy istállóra emlékeztetheti az embert. A másik, hogy az előadótér két oldalát nagyrészt nem falak, hanem ablakok határolják. Az előbbi okán a Telik élményanyagának tere egészen autentikus módon válik reprodukálttá. Az utóbbi okán pedig a közönség a nézés aktusában éppen olyan mértékben kerül közszemlére és válik a külvilág számára leleplezetté, amilyen mértékben Márfi Márk a közönségnek kitárulkozik.

Lóvasút Kulturális és Rendezvénytér
Kép: lovasut.hu

Az előadás tere amennyire egyszerű és visszafogott, olyannyira érdekes és közösségi. Ellentétben a színház azon konvenciójával, hogy a nézők a nézőtéren hierarchikusan rendeződnek el, ki jobban, ki kevésbé látva a színpadképet, a Telik arénaszínpadú. A közönség a játéktér körül foglal helyet, így a nézés esetlegessége megosztottá, a jelenlévő nézők pedig egyenrangúvá válhatnak. A tágas térben mindössze néhány, a tér különböző pontjain elhelyezett kisebb szalmabála, egy állványra tett kék színű, vízzel teli lavór és egy pár bakancs várja, hogy Márk történetének kellékévé váljon.

Különös nyitánnyal veszi kezdetét a darab: Márfi Márk tulajdonképpen felkonferálja saját magát és előadását. Ebben a mozzanatban rejlik egyfajta paradoxon, hiszen egyszerre tekinthető az előadás kezdetének és az előadás kezdetére rávezető előhangnak. Ebben az előhangban Márk tisztázza a közönség számára a darab fentebb említett előzményeit, valamint pár szóban összefoglalja és átérezhetővé teszi azt, hogy ez a projekt mit jelent számára. A jelenet egyik legsokatmondóbb és legszebb megnyilatkozása dolgozatának védése kapcsán hangzik el: „nekem semmit sem áll módomban jobban védeni, mint magamat.” 

Márfi Márk darabja az intenzitását tekintve egyszerre nevezhető önvallomásnak és önvallatásnak. Néhol lecsendesül, a kellemes melankólia érzetét nyújtva ezzel, máskor lendületet vesz és kimerülésig hajtja magát, alkalomadtán pedig még zaklatottá is hajlamos válni az összetett érzelmek tolmácsolása érdekében. Ebben az önvallatásban az érzékeny én az akaratos én bábjává válik. Utóbbi kimondat mindent az előbbivel, hogy rátalálhasson önmagára. Épp ezért Márfi Márk darabjának lényege így foglalható össze: önmagunk elérése egyedül önmagunk elmondása révén lehetséges. Ez az elmondás azonban megfelelő artikulációt igényel, így pedig, amit a néző lát, nem egyszer válik az önkifejezés küzdelmévé.

Az élményanyag félig tudatos szerkesztés révén, félig szabad asszociációs technikával válik feldogozottá. Márk egyfajta időrendiséggel próbálja lekövetni életútját, azonban nem tartózkodik kisebb kitérőket megejteni, ha egy általa kimondott szó vagy kifejezés kapcsán eszébe jut valami lényeges vagy különleges. Az életút humoros esetei, meghatározó élményei és traumatikus eseményei egyaránt felmutatásra kerülnek. Az előadás így termékeny dinamikában folyik, vagy még inkább: telik.

Telik színdarab
Kép: facebook.com

Fokozatosan felfedezzük Márk szülőhelyét, a pulykafarmot és annak működését. Megismerjük Márk családját és a családtagok közötti kapcsolatrendszert annak minden bonyodalmával együtt. Szembesülünk az otthon elhagyásának és az otthonba való visszatérésnek a kérdéskörével. Utóbbi esetén rendkívül sokatmondó az a mozzanat, mikor Márkban bizonytalanság ébred arra vonatkozóan, hogy itthont vagy otthont kellene most mondania. De szemléletes az a mondat is, mely a kollégiumba költözés kapcsán hangzik el: „két év nem elég tizennégy év leküzdésére.”

A monodráma műfajának két igencsak nagy buktatója lehet. Az egyik abból fakad, hogy egyetlen ember vállára van helyezve az előadás minden súlya, a másikat pedig a stilizáció túlzásba vitele okozhatja. Az előbbi beteljesülését Márk különböző érzelmi erőket is működésbe hívó játéka, koncentrált figyelme és a személyesség nagyfokú mivolta okán az előadás elkerüli. Utóbbit azonban figyelmen kívül hagyja, ugyanakkor ebben a mozzanatban rejlik egyfajta bátorság, mely egyben az előadás legfőbb vállalása is. Bár Márk kisebb módokon interaktál a térben elhelyezkedő eszközökkel, valamint maga is folyton mozgásban van, a darabot így is mindenestül a dikció uralja. Ez azonban nem róható fel túl nagy hibának egy olyan előadás esetében, mely az én kifejezésében érdekelt.

A Telik tervezett- és munkacíme Istálló volt, mely bár evidensebben kapcsolódik az élményanyaghoz, számomra mégis izgalmasabb a végleges címválasztás. A telik a magyar nyelv igencsak különleges szava. Mikor az idő letelik, az csökkenés, mikor egy pohár megtelik, az növekedés. Olyan szó, amely jelentheti önmagát, valamint önmaga ellentétét, és minthogyha éppen ez a paradoxon állna az előadás mélyén. 

Az a kétarcú jelenség, ami a telik szóval kifejeződik, egyrészt az idő fogalmában központosul. Ennek kapcsán az előadás érzékletes motívuma a betonban lévő kéznyom, amit Márk még gyerekként hagyott ott, és amibe a felnőtt Márk hiába próbálja belehelyezni kézfejét, mert sosem fog már beleférni. Ez a kéznyom így elérhetetlen, mégis örökké ott áll, miképpen saját múltunk is hasonló viszonyban áll velünk. Másrészt a telik szavának paradoxona az ént az énnel összekötő furcsa viszonyt is sejteti. A darab nem kimondott, de sugallott konklúziója, hogy önmagunk feltérképezésének igényéről még annak a gondolatnak ismeretében sem szabad lemondanunk, hogy talán örökké mi leszünk azok, akik a legkevesebbet fogunk tudni önmagunkról.

Márfi Márk egyszemélyes előadása egyszerű és kicsi alkotás, de többrétegű és nagy vállalás. Egy életút megismertetésével példázata annak, hogy miképpen érdemes az embernek önmagához és önmaga történeteihez viszonyulnia. Megnyilatkozás és kinyilatkoztatás, nem utolsósorban pedig eredménye a minket választott szenvedélynek.

A legközelebbi előadások időpontja és a jegyvásárlás elérhető itt.

Márfi Márk
Kép: lovasut.hu