A tavasz beköszöntével, ahogy a természet újra virágba borul, megjelennek a szorgos beporzók is: a méhek. Megfigyelhetjük, ahogy egy illatozó fán virágról virágra szállnak, nektárt és pollent gyűjtve, amiből később értékes méz lesz. Nagyjából itt ki is merül az átlagember ismerete róluk, ha viszont nem elégszünk meg ennyivel, és kicsit közelebbről szeretnénk megismerni ezeket a különleges állatokat, képességeik széles tárházával találkozhatunk.
A méhek társadalma
A méhek államalkotó rovarok, ami annyit takar, hogy összetett társadalmakban élnek, ahol mindenkinek megvan a saját szerepe. Az állam feje a királynő: a kolónia alapítója és fenntartója. A kaptárépítésért, nektárgyűjtésért és a lárvák gondozásáért a több tízezer dolgozó felel, akik mind nőstények. A családhoz néhány száz hím is tartozik, akik azonban csak rövid ideig tartózkodnak a kaptárban. Feladatuk a királynő megtermékenyítése, amit ha elvégeztek, a többi dolgozó elüldözi őket.
A kaptár
Egy igazi erődítmény, melyet szünet nélkül építenek, csinosítanak és védelmeznek. Itt történik a lárvák nevelése, melyhez megfelelő páratartalom és hőmérséklet szükséges. Ezt a dolgozók különböző technikákkal tartják fenn. Ha túl hideg van, reszketni kezdenek, amivel hőt termelnek; a nyári melegben pedig szárnyuk legyezésével és víz behordásával hűtik a kaptárt.
Otthonuk nemcsak az időjárás szélsőségeinek van kitéve, de más állatok támadásainak is. Egy indiai méhfaj például úgy védekezik az ott élő darazsak ellen, hogy a kaptár közelébe merészkedő felderítőt csoportosan megtámadják, rárepülnek és olyan hevesen rezegtetik a szárnyaikat és testüket, hogy szabályosan megsütik a darazsat. A darázs szervezete maximum 45 oC-ot képes elviselni, míg a méheké 50 oC-ot is, ez a különbség pedig éppen elég, hogy a méhek kiiktassák a veszélyforrást.
A kaptár jelenti az otthont, a kiindulást és a végpontot. De hogyan is találnak vissza a felderítők, és hogy közlik társaikkal, mit láttak?
Tájékozódás
A méhek elképesztő tájékozódó és kommunikációs képességgel rendelkeznek. Az első, aki erre felfigyelt, Karl von Frisch osztrák etológus volt, aki a méhekről szóló kutatásaiért Nobel-díjat is kapott 1973-ban.
Von Frisch fedezte fel, hogy ezek a leleményes rovarok felderítőket küldenek a legjobb nektár-lelőhely vagy egy esetleges új kaptár helyének megtalálására, ők pedig visszatérve tánccal kommunikálják a látottakat. A kaptár 100 méteres körzete a határvonal: ha a táplálék ennél közelebb van, a felderítő kerektáncot, ha távolabb, akkor rezgőtáncot jár. A táplálék minőségellenőrzésen is átesik: a felderítő kóstolóval kínálja a többieket a tánc után.
Hasonlóan zajlik a folyamat, amikor a kolónia új otthon után néz. A kaptár alkalmasságát a tánc intenzitása jelzi. Ilyenkor azonban fontosabb a jó választás, ami érdekes módon az emberi demokráciához hasonlóan zajlik. A lehetséges opciók közül addig nem születik döntés, ameddig az egyik mögött többség nem áll. Kísérlettel igazolták, hogy ha a kolóniától azonos távolságra kihelyeznek egyformán jó új kaptárakat, a méheknek napokig tart, mire többség alakul, és sikeresen döntést hoznak.
A problémamegoldás mesterei
Az elmúlt években egyre nagyobb figyelem irányul ezekre az intelligens rovarokra: a legújabb kutatások sorra próbálják feszegetni a méhek elméjének határait, de eddig a rovarvilágban legyőzhetetlennek bizonyulnak. A kutatókat egymás után érik a meglepetések ezen apró lények képességei láttán.
Egy kísérletben Lars Chittka német etológus és diákjai azt vizsgálták, képesek lehetnek-e a méhek számolni. A kaptár közelébe kis gúlákat raktak egy sorba, és a harmadik és negyedik elem közé nektárt helyeztek. Megvárták, míg a felderítő megtalálja, majd hírét viszi; ezután pedig áthelyezték a táplálékot néhány gúlával arrébb. Mikor a felderítő visszatért, a nektárt ugyanúgy a harmadik és negyedik elem között kereste.
Egy másik tanulmányban, melyet szintén Chittka és csapata készített, a problémamegoldás került főszerepbe. Egy jól bevett kísérletet alakítottak át, melyet más, magasabb rendű állatok kognitív képességeinek felmérésére alkalmaznak. Lényege, hogy az állat látja a táplálékot, de csak egy zsinór segítségével tudja elérhető távolságba húzni azt. Miután szembesítették a méheket a problémával, azok nagyon hamar rájöttek a megfejtésre, majd a már tapasztalt egyedek a többi társukat is rávezették a megoldásra. “A tény, hogy egy teljesen természetellenes viselkedés futótűzként terjedt el az egész
populációban, lenyűgöző volt.” – mondta Chittka az eredményről.
Egy hasonló kutatás során, melyet Loukola finn etológus készített, egy dobozba helyeztek egy méhet, aminek a belső fedelére nektárcseppet raktak. Ez azonban éppen elég magasan volt ahhoz, hogy a kísérleti alany ne érhesse el, és mivel fejjel lefelé nem tudja röptében sem megközelíteni, más megoldást kellett találnia. A dobozba a kutatók elhelyeztek egy hungarocell golyót is, a méhnek ezt kellett használnia a jutalom megszerzéséhez. Az állat hamar rájött, hogy a labdát a jutalom alá görgetve, arra felmászva a probléma könnyen leküzdhető. Ez az eredmény hatalmas áttörés: erre eddig csak az állatvilág legintelligensebbjei – a főemlősök és néhány madárfaj – voltak képesek.
Ezen kísérletek során a méhek már olyan problémákkal szembesülnek, melyek a természetben nem fordulnak elő, így kizárható, hogy ezek a viselkedésformák öröklöttek, genetikailag kódoltak lennének. Azzal, hogy ezek az apró élőlények gond nélkül megoldják az ilyen jellegű problémákat, azt bizonyítják, hogy képesek eszközt használni, átlátják az ok-okozati összefüggéseket, és sokkal hatékonyabban gondolkodnak, alkalmazkodnak és fejlődnek, mint azt valaha gondoltuk volna.
A méhek világa napjainkban is rengeteg kutatót foglalkoztat, és ahogy egyre többet tudunk meg róluk, rá kell jönnünk: nem mi emberek vagyunk az egyetlen faj, mely összetett társadalmakba szerveződve él, és lenyűgöző intelligenciával alkalmazkodik a természet szüntelen változásaihoz.
