Borítókép: Youtube
A Mona Lisától a Kardhalig
Mielőtt az újonnan megjelenő albumra térnék, fontosnak tartom kiemelni az Elefánt eddigi lemezeit is, mivel csak ezek ismeretében érthető meg az új dalok közös koncepciója és zenei előrelépése. Az első lemez, a Vérkeringő erős, merész elemeket vonultatott fel, dalaiban ötvöződik a dzsessz, a ska és a rock, hangszerelésében még kevésbé modern. A Gomoly című album már gitárcentrikusabb, emiatt a dalok is keményebbek, rockosabbak rajta, de az előző album elemei még bőven felfedezhetőek itt is. A harmadik lemez, nevén a Minden némileg szakított az eddigi zeneiséggel és több elektronikus hatás észlelhető rajta. Zenei stílusok terén a rap, a punk és egy enyhe popposodás fedezhető fel.
A Semmit megelőző lemez, az El a zenekar életében egy teljesen új irányt határozott meg. Elképesztően előtérbe került a szinti hangzás, a dalok is popposabbakká váltak, de ez a lemez is bővelkedik katartikus pillanatokban. A 2019-es szünet után az Elefánt single dalok kiadásával kísérletezett, kettő közülük az El hangulatát idézik (ez a Kár és a Tó című dalaik), a másik kettő pedig már a Semmi dalszövegeit, szomorúbb atmoszféráját jelenítik meg (ez esetben pedig az Énről és a Kardhalról van szó).
“Ott kezdődik, ahol vége van.”
Április végén a megannyi teaser után végre megjelent a Van harag című háromperces dal, klippel együtt, ami az Elefánt rajongóknak – többek között nekem is – hatalmas meglepetés volt. A feszültséget fokozó, feszes dob remek összhangban áll a dühös, szókimondó dalszöveggel. Utólag, a lemezt már végighallgatva jobb single-t az albumhoz nem is lehetett volna elképzelni (talán még a Bocs elnevezésű szerzemény bizonyulhatott volna jó kislemeznek).
Az album első dala a Szoba, ami egyből egy mélyre hangolt metálriffel kezd, és magában rejti azt az agresszivitást, amit a Van haragban tapasztalhattunk. A verzében a dal egy ideig megnyugszik, majd egyre jobban erősödik és lassan, de túlteng benne a feszültség, amit az eleinte alig érthető, zavarosan ismétlődő dalszöveg tetéz. A dal egyre rémisztőbbé válik hangulatában, ami a második percben berobbanó breakdownban teljesül ki. Bár az Elefántra jellemző, hogy egy agresszív, szokatlanul bizarr dallal kezdenek albumot (elég csak gondolni a 444888 vagy a Cirkusz dalokra), de ennyire meglepő módon még nem kezdődött tőlük album. Mint ahogy Szendrői Csaba, a zenekar énekese is nyilatkozott:
“Nem véletlen egyébként, hogy a Szoba az első dal a lemezen, mivel az megadja azt a berobbanást, ami ahhoz kell, hogy a semmiből valami legyen.”
A Bocs ezzel szemben egy szomorkásabb, ezúttal akusztikus gitárral hangszerelt pop dal, ám ebből sem maradt ki a dalvégi katarzis. Egy langyos levegőjű, nyári naplementéhez nagyon tudom ajánlani, tapasztalatból mondom. A Hol voltál szinte az album egyetlen, ténylegesen boldognak mondható dala, ami egy pop-punk szerzemény. Dalszövege is eléggé játékos, számomra a gyermeki nosztalgiától fűtött bújocskázásokat idézi meg.
A Szerelem és a Paripa már lassabb dalok, felvezetik az album fő hangulati síkját. Az utóbbi alkotás szerintem az album egyik legkülönlegesebb dala. A torzított vokált, a hideg cimbalom hangját hirtelen megjelenő gyors dobolás szakítja meg, így a dal a breakcore stílusjegyeit is magába foglalja. Ezután következik a már említett Van harag, majd az album címadó dala, a Semmi, ami a végén szinte űrberepítő hangulatot teremt, mint ahogy azt az Ikarosz is tette az El lemezen. Dalszövegileg a Semmit gondolom a legerősebbnek, a diszharmonikus gitártémák pedig remekül kiemelik.
Ezután jön a Baly, ami számomra az album leggyengébb dala. Különleges, már a hangszerelés miatt is, de számomra nem adott át olyan szintű katarzisélményt vagy agresszivitást, mint az előző dalok. Egyhangúnak és túl egyszerűnek, színtelennek tűnik számomra. A Buta pedig egyszerre juttatja eszembe a Minden albumon szereplő Paulina dalt és az El lemez szintetizátorban gazdag hangszerelését.
A Szeráf véleményem szerint az album legjobban strukturált alkotása. A baljós intró utáni verzében a dalszöveg gyönyörűen rásimul az instrumentális részre. A dal második percében szinte a semmiből begyorsul a dal és egy repetitív szintetizátor dallamra ráépül az újabb verze, a vokál is kissé robotikussá válik, a második refrén és az outro meg lassan zárja le a dalt. A legszokatlanabb az egész szerzeményben az, hogy a megszokott dalstruktúrákban a refrénekben teljesedik ki a dal, de itt pont az ellenkezője történik, mivel a második verze válik a dal katarzispontjává.
Eléggé paradox módon a Kezdődikkel zárul az album, ami tökéletesen vett véget ezen sötét atmoszférájú zenei utazásnak. E dal struktúrája sem szokványos, lassan épülő, nem is határozottan könnyűzenei, sokkal inkább képzelném el egyfajta filmzeneként. A dal vázát egy zongoradallam adja, aminek akkordmenete folyton egyre drámaibb hangulatba megy át, egyfajta érzelmi hullámvasutat alkotva a dallamból. A zongorához elektronikus zajok és akusztikus gitár társul, majd szintetizátor is. A dal felénél a dallam eléri tetőpontját, amit az ebbe besimuló vokál és dob tart fenn egészen a dal végéig, ami lényegében ott végződik, ahol elkezdődött.
Ellentétes megközelítés
Az albumot többféle megközelítéssel is lehet elemezni; az én szempontom most az ezelőtti albumok dalaira való intertextuális visszautalások lesznek. Szerintem több Elefánt rajongónak is feltűnhetett az album megjelenésénél, hogy bizonyos dalcímek visszautalnak meglévő dalokra. Elég elolvasni az album címét, így kijelenthető, hogy a Semmi ellentéte a 2017-es Minden. Bár én nem vagyok nagy rajongója a Mindennek (sőt, szerintem az Elefánt egyik félrelépése volt ez a lemez), de dalszövegeit olvasva a világunk létezőit sokkal inkább abszurd egységben látja szépnek (erre utalhat például a Paulina dalszövege), míg a Semmi a mindenség elkerülhetetlen végállapotáról szól, a szó szerinti semmiről.
Első párként a Van harag és az El albumon megtalálható Nincs harag párost emelném ki, ami a harag kétfajta megközelítését jeleníti meg. A Nincs harag az abszolút elkeseredés könnyed állapotát írja le, amikor a lírai én már nem veszi figyelembe az eddig benne terjengő dühöt és beletörődik a reménytelenség, a szuicid halál tényébe. A Van harag pedig egy társadalmilag is megfigyelhető jelenséget mutathat be, amikor az emberek elrejtik haragjukat mások felé. A negatív gondolatokat pozitív, de álcázott megnyilvánulások mögé rejtő viselkedés jobban elítélendő, mint az érzelmek őszinte, irányultságtól független kifejezése, mint ahogy a dal is szól: “Mondd ki, hogy felbasz, hogy gyűlölsz, hogy haragszol rám!”
A következő páros a Bocs és a Kösz című szerzemények, amelyek szinte teljes ellentétei egymásnak. E kijelentés megmagyarázására hoznék két részletet a dalokból. A Kösz dalszövege így hangzik: “Kösz nekik, hogy egy szó nélkül kibírták!”, ez pedig tökéletesen szembeállítható a Bocs sorával: “Bocs, hogy sokat pofázom helyettetek”. A Kösz refrénje is erőteljesen kijelenti, hogy a lírai én semmit se bánik már, a pillanatnak él; ez a perspektíva megváltozik a Bocsban, ahol a lírai én bocsánatot akar kérni mindenért, pedig jól tudja, hogy azon már nem tud változtatni, ahogy a dalszöveg is mutatja: “Történt, ami megtörtént (…)”
Ez nem volt semmi!
Jó látni az Elefánton, hogy nem ragadtak le az El hangzásvilágánál, hanem továbbfejlesztették azt és sötétebb atmoszférát adtak neki. A lassú, szomorúbb dalok alkotják az album nagy részét, de az energiától szétrobbanó punk szerzemények ezen a lemezen is jól működnek. Dalszövegben is felülmúlta az album eddigi elődjeit, attól függetlenül, hogy témája nehezebben megfogható, mert egzisztenciális kérdéseket vetnek fel. Sokaknak nem fog tetszeni ez az album, mert nehezen befogadható, depresszívebb hangulatú, kísérletezőbb – nem csak hangszerelésben, dalszövegben, hanem dalstuktúrában is – és kevesebb is rajta a slágernek szánt dalok. De nekem nagyon tetszett ez az album, meg merem kockáztatni azt is, hogy a kedvencemmé vált a zenekar diszkográfiájából.
