A dohányzást és elterjedését a nagy felfedezőknek és gyarmatosító népeknek köszönhetjük: míg a dohány növényt feltehetően spanyol hajósok hozták Európába, a dohányégetés szokását az angoloknak tulajdonítják. A bűnös élvezet egy csapásra elterjedt Európában: a 17. században nem csak Angliában, de Európa-szerte pipakészítő céhek és műhelyek kezdtek működni.
A felszabdalt, kora újkori Magyarországra az 1570-es években érkezett az akkor már nyugaton népszerű tevékenység. A pipázás itt is egy csapásra a lakosság népszerű foglalatosságává vált, köszönhetően egyrészt az idelátogató holland kereskedőknek, sokkal inkább azonban a török hódításnak. Az erőteljes török hatást abból feltételezik, hogy az oszmán-török “duhan” szó ami füstöt jelent, hamar háttérbeszorította a nyugati “tubak” vagy “tabaka” szavakat – bár ezek a 17. századtól szintén bekerültek a korabeli magyar szókészletbe.
Sokan azonban nem nézték jó szemmel, hogy ilyen népszerűvé vált a pipázás.
Apor Péter erdélyi történetíró például a XVIII. közepén nagyon helytelenítette a dohányégetés bármilyen szokását – mondván a 17. század végén a “jobb emberek” nem, csupán a kocsisok, lovászok, kutyapecérek dohányoztak. Nem kell azonban a történetírók minden szavát a társadalom kollektív véleményének tartanunk. Voltak ugyanis, akik pártját fogták a dohányzásnak. Például Thurzó György nádor, aki a 17. század elején a marhavész elleni hatékony orvosságnak tartotta.
A dohányzás és az elitek
A legelső dohánypalántát a 16. században Bornemissza Pál erdélyi katolikus püspök hozta be a Kárpát-medencébe. Az első száraz dohányt szintén Erdélybe egy török követ hozta 1576-ban Báthori Kristóf vajdának. Ezeket állítólag Báthori meglepődve fogadta: az akkori rossz nyelvek szerint Báthori nem tudott mit kezdeni a meglepetéssel. Ennek ellenére a furcsa tárgy hamar bevett ajándék lett a török-magyar diplomáciai kapcsolatokban.
Bár a rituálé túlélte az idő vasfogát, a magyar közvélekedés a dohányzásról megmaradt azon a szinten, ahogy Apor írt róla: az elitek elítélték. Sok lúd pedig disznót győz: rövidesen rendeletek sora tiltotta a dohányzást, sőt az egyház is belekezdett az üldözésébe. Sajószentpéteri István református lelkész “Ördög szára-bordája” című kőkemény prédikációjában például hosszan gyalázta a bűnös szokást – ékes bizonyítékául annak, hogy ekkorra már egyre többen pöfékeltek.
Pipázó végváriak, füstölgő polgárok
Míg az elit zavarában nem pontosan tudta megítélni a pipát mint ajándéktárgyat, az alsóbb társadalmi osztályok pontosan tudták, hogy mit kezdjenek e tárgy kevésbé csicsás, mindennapi életben használt darabjaival. A végvári katonák és a Kárpát-medencében szolgáló nyugati zsoldosok például közösségi tevékenységként űzték ezt szabad óráikban. Voltak, akikre csakhamar rá is ragadt a rosszul csengő megkülönböztető jelző: 1698-ban a Vas megyei Körmenden például egy helyi lakost lényegretörően Dohányos Mihályként említenek az ottani dokumentumok.
Addig dohányozz, amíg a fogadó ég!
Ekkorra olyannyira népszerű elfoglaltsággá vált a pipázás, hogy a dohánytermesztés is elkezdődött a 18. századi Magyarországon. A török alóli felszabadító háborúkat követően (1683-1699) egy ideig a jobbágyok is termesztették a növényt, egészen addig, amíg törvénybe nem iktatták, hogy a termést kötelező áron alul eladni a mindenkori földesúrnak. A dohánytermesztés emiatt a nagybirtokosok monopóliuma maradt egészen 1848-ig. Persze ez nem szegte kedvét a szenvedélynek élő fogyasztóknak, akik körében még az ágyban dohányzás is elterjedt szeánsszá vált.
Nem csodálkozhatunk, hogy a komoly tűzbiztonsági kérdéseket felvető szokásokat a hatóságok korlátozni igyekezték: Óbudán például 1787 és 1800 között háromszor háromféleképpen igyekeztek betiltani a nyílt láng használatát és az utcán dohányzás szokását, persze eredménytelenül. A szigorú büntetések (ezek zömében az egyre emelkedő számú botütések voltak) bevezetése ellenére a könnyelmű dohányzás okozta az óbudai sörház 1811-es leégését és az 1838-ban a Korona fogadóban kitört tüzet is.
