Borítókép: netflix.com/tudum
A filmmel Instagramon találkoztam először, egy rövid klip formájában. A videóban Louis Theroux egy fiatal tartalomgyártóval, HSTikkyTokky-val (Harrison Sullivan) beszélget. Az elején Theroux homofóbnak nevezi Harrisont – egy megjegyzése alapján, miszerint kitagadná a fiát, ha meleg lenne –, mire ő úgy próbál érvelni, hogy „de hát nem vagyok homofób, vannak meleg barátaim”. A klipben ezt az egy jelenetet látni – kommentár nélkül –, úgyhogy meg kellett néznem, a film megfelelően kontextusba helyezi-e ennek az influenszerközösségnek a működését.
Theroux már a film elején összefoglalja azt, amiről a későbbiekben hallunk: a manoszféra ellenséges viszonyát a fősodrású médiával szemben, serdülőkorú fiúknak gyártott nőgyűlöletet, és más olyan ideológiai képzeteket, amik kísértetiesen hasonlítanak a Trump-kormány üzeneteire. Innen bontja ki Theroux, ki is pontosan HSTikkyTokky, Justin Waller, Myron Gaines (becsületes nevén Amrou Fudl) és Sneako (Nicolas Balinthazy), illetve azt, hogy milyen környezetben született meg ez a jelenség.
Ki kicsoda?
A film két síkon működik: egyrészt látunk jeleneteket a tartalomgyártók videóiból, illetve a témával foglalkozó híradásokból, mindezt Theroux narrációjában; másrészt betekintést kapunk ezeknek az influenszereknek a mindennapjaiba. Utóbbi részekben Theroux arról kérdezi ezeket az tartalomgyártókat, hogy milyen a kapcsolatuk a családtagjaikkal, miként fejtenék ki a korábbi megnyilvánulásaikat, és hogy viszonyulnak különböző társadalmi csoportokhoz.
Akiknek a családi hátteréről megtudunk valamit, azokról mind elmondható, hogy nem egy tökéletes nukleáris családban nőttek fel. Justin Waller egy erőszakos közegből jön, ahol az édesanyja le is égette a házukat a biztosítási pénzért cserébe. Mellette találunk olyanokat is, akik apa figura nélkül nőttek fel; ennek nehézségeit Harrison elég lényegre törően öntötte szavakba: „Ha van is traumám, az tudatalatti, nem tudok róla.”
Az influenszerek nemi szerepekhez való hozzáállásáról a legtöbbet a párjaikról való beszélgetésekből tudunk meg. Justinról és Amrou Fudl-ról kiderül, hogy „egyoldalú monogámiában” élnek. Ez az esetükben annyit tesz, hogy ők bárkivel lefeküdhetnek, míg a párjaikat monogámiába kényszerítik; ezt az egyenlőtlen kapcsolati formát pedig egyszerű tévhitekkel igazolják. Amrou saját állítása szerint jobban tudja, hogy mire van szüksége a nőknek, mert „ismeri őket”; Justin szerint pedig „a férfiak építették és tartják fenn a társadalmat”, így bár a nőknek szabad magas presztízsű szakmák után vágyni, „általában csak egy férjet és egy családot akarnak”. Ezek a mondatok ráadásul olyan férfiak szájából hangzanak el, akik még a saját szerepükben sem érzik magukat teljesen komfortosan. Erre utal az, amikor Justin azt hiszi, a családjáról való beszélgetés felzaklatja Theroux-t, aki ekkor csupán kérdéseket tett fel az influenszernek. Amrou-nak szintén nehezére esett az a beszélgetés, amit Theroux folytatott Angie-vel – Amrou barátnőjével –, így a podcastjába is csak némi vonakodással engedte be a filmest. Ezentúl a párjaik internalizálták is magukban ezt az alsóbbrendű szerepet: Kristen, Justin felesége elmondása szerint „jól érzi magát a nőiességében Justin férfiassága által”.
Harrison Sullivan az egyik legérdekesebb karakter: úgy tudunk meg róla sok mindent, hogy nem kapunk tiszta képet arról, mit is gondol valójában a világról. Barátnőről az esetében nincs említés, leginkább a rajongói, az ügynökségének dolgozó modellek, illetve egy jelenet erejéig az anyja társaságában láthatjuk. A modellek, akik neki dolgoznak, leginkább az OnlyFans-en keresnek pénzt maguknak korhatáros tartalmakkal – miközben Harrison saját elmondása szerint hasonlóért a lányát kitagadná. Az ő és Theroux beszélgetései alatt az influenszerrel kiderül, hogy ez az önellentmondásosság nem csak erre terjed ki. Harrisonnak állítása szerint van zsidó barátja, de a hírnévért cserébe simán megver egy zsidó embert vallási hovatartozása miatt élő adásban.
Összességében elmondható, hogy mélységében egyik influenszert se tudja Theroux megismertetni velünk – csak annyi válik biztossára a számunkra, hogy ezek az emberek foggal-körömmel akarnak egy látszatot fenntartani. A nemi szerepekről vallott hitük elbeszélése közben teljesen maguktól jönnek zavarba; a pénzért pedig olyan dolgokat is megengednek maguknak, amikre nem a legbüszkébbek. Mi több, a társaságuk meg is erősíti őket ingatag identitásukban. Jó példa erre az, amikor a párjaik kitérő, vagy a férfit megerősítő válaszokat adnak a kapcsolatukat érintő kérdésekre; vagy amikor Harrison anyja a fiával együtt kényszeríti bele Theroux-t egy Izrael-párti, zsidókkal összeesküvő, leegyszerűsített álláspontba.
Populizmus kicsiben
Ahogy azt megfigyeltük, ezek az influenszerek féltve őrzik a közösségi médián kívüli személyiségüket, aminekgyakran is hangot is adnak. Harrison az első forgatási alkalom után paranoid hangnemben osztott meg egy videót, amiben arról beszél, hogy Theroux majd biztos a lejáratására fogja használni ezt a filmet. Az pedig elmondható mindenkiről, hogy elutasítják a fősodrású médiát.
A sok zagyva összeesküvés-elmélet között, amit alanyaink kedvük szerint terjesztenek, egy valami hívja fel igazán magára a figyelmet.A „mátrix”, amiből a kisemberek számára a kiszabadulást ígérik ezek a fiatal férfiak, állításuk szerint egy olyan, gazdag emberek által irányított háttérhatalmi rendszer, amiben a többségnek semmi esélye nincs az érvényesülésre. Az ilyen narratívákkal pedig termékeny táptalajt adnak a politikai populizmus valamennyi formájának: amikor a fősodrású médiát vádolják „LMBTQ-propagandával” és „a hagyományos maszkulinitás bomlasztásával”, vagy amikor Izraelt összemossák a zsidó vallási közösség teljességével, utóbbit pedig a „mátrix” nevű háttérhatalommal.
Önmaguk azonban nem vállalják a felelősséget azért, hogy veszteséges befektetési lehetőségeket, szerencsejáték-oldalakat és fizetős pornóoldalakat reklámoznak követőiknek. Ezekből legfeljebb nagyon kis töredéke gazdagszik meg valóban a nézőiknek, míg a legtöbben – Louis Theroux egy kísérlete révén maga is – csak pénzt veszítenek rajta. Ráadásul ezek az influenszerek maguk is fényűző életmódot folytatnak: szeretik a frissen vasalt öltönyöket, a drága órákat, és a csillogó luxusautókat.
Jobb metaforát ennél az influenszerközösségnél nehezen találni a kampánya során a politikai-gazdasági elittel szembemenő, végül a beiktatásán techmilliárdosokkal együtt díszelgő MAGA mozgalom vezérének, Donald Trumpnak. A hímsoviniszta, LMBTQ-ellenes szólamoktól kezdve az olyan kusza összeesküvés-elméletekig, miszerint a haiti bevándorlók kisállatokat esznek, rengeteg párhuzamot találunk. A film pedig nem hagyja, hogy ne vegyük észre ezeket a kapcsolódási pontokat: Justinról megtudjuk, hogy vacsorázott korábban Barron Trumppal, sőt megismerkedünk azzal a Nicolas-szal is, aki a Trump-adminisztráció alkalmazottjaként dolgozik. Így a film egyértelműen erősíti azoknak az értelmezéseknek a sorát, miszerint Trump podcast-turnéja és a manoszférához való dörgölőzése szoros összefüggésben van a 2024-es választási győzelmével.
Vállalások és pofára esések
Theroux eredeti vállalása a filmmel egyértelmű: személyesen megismerni a manoszférába tartozó influenszereket; és bemutatni annak politikai vonatkozásait. Ezeket valamennyire teljesíti is a film, viszont van egy fontos mellékága, aminek Theroux nem szentel elég figyelmet. A bemutatott tartalomgyártók közönségéről legfeljebb felszínes képet kapunk néhány jelenetből. Csak ritkán látjuk, milyen az, amikor az utcán összefutnak ezek az emberek a leginkább serdülőkorú rajongóikkal: már-már költői jelenet az, amikor egy csapat gyerek egy kereszteződésben áll le pacsizni Nicolas-szal.
A másik jelenetet a közönség témájában akkor kapjuk, amikor Theroux Matty-vel és Chris-szel – Justin rajongóival – megy el beszélgetni. Róluk is kiderül, hogy kicsit elveszettek az életben – Justin számukra a családjukból hiányzó férfi figurát helyettesíti. Matty-ről megtudjuk, hogy egy ideig hajléktalan volt a közelmúltban, illetve a testvére öngyilkos lett – de mindezek ellenére nem hisz a depresszióban. Rajtuk kívül Harrison marbellai házában látjuk még néhány szerencsésebb rajongóját, akik sorsolás útján kerültek közel a stábjához, de róluk sem tudunk meg sokat.
A film azonban csak egy része a manoszféra társadalmi lenyomatának. Korábban nagy népszerűségre tett szert a szintén Netflix-en megjelent Kamaszok c. sorozat, ami játékfilmes eszközökkel, elsősorban a gyerekek szemszögéből próbálja megfogni a jelenséget. A válaszok pedig nemcsak a filmes és művészeti, hanem a politikai szféra részéről is érkeznek:Ausztráliában nemrég 16 éves kornál szabták meg a közösségi médiára való belépés küszöbét. Louis Theroux filmjét az említett hiányosságai miatt ebben a kontextusban érdemes megnézni.
