Gyerekkorom óta imádom az Eddát, egyik kedvenc magyar együttesem. Számomra elképesztő, hogy egy két és fél órás koncertet ebben a korban ilyen energiabedobással képesek végigcsinálni. Mindig azt mondom, hogy rajongója senkinek nem vagyok, mert az megszállottságot fejez ki. Az interjú során tapasztaltak ugyanakkor megerősítették bennem pozitív előfeltevéseimet.
Gábos Orsolya: Egy viszonylag friss cikkben azt nyilatkoztad, hogy nem minden dalod szövegére emlékszel. Tekintve, hogy ez Edda maga 40 éves, és 230 saját dala van, ez érthető részedről. Ennek ellenére felmerem tenni azt a kérdést, hogy szerinted mi lehet ennek az oka a fentebb említett dalok mennyiségén kívül?
Pataki Attila: Ez egy hamis információ, féligazság. Én azt mondtam, hogy vannak dalok, amiknek a szövege nem jut egyből eszembe, de minden dalomra emlékszek.. Általában egyformán szeretem a dalaimat. Ma 230-at tudhatok magaménak, ebből 130-150et el tudunk játszani, bármikor.
G. O.: Mint tudjuk, minden dalnak, sőt minden művészeti alkotásnak van egy háttértörténete, amit csak maga az alkotó tudhat. Minden dalod háttértörténetére emlékszel?
P. A.: Igen, ha megszólal a dal, akkor ott van, képileg megjelenik minden, vizuális alkat vagyok. Ez az egyik erényünk, erősségünk, hogy minden általam írt dal megélt élmények alapján íródott, ez nagyon fontos. Talán ettől tud átívelni korosztályokat. Most, hogy az elmúlt hónapokban újra elkezdhettünk játszani megmutatta, hogy három-négy korosztály is együtt lélegzik, énekel velünk.
G. O.: Az Edda létezése előtt rengeteg mindennel foglalkoztál, és a tanulmányaidat sem zenei téren végezted. Bár már akkoriban is foglalkoztál énekléssel, de mégis hogy jött, honnan jött neked az éneklés, a zenélés, mint szakma?
P. A.: Ez nálunk a családban abszolút természetes volt. Édesanyámnak egészen 85 éves koráig operettprimadonna szintű hangja volt, csodálatosan énekelt. Nővérem harmonikázott, édesapámnak is jó hangja volt. Hogyha nem volt tragédia, vagy szomorúság a családban, az üzemi bulikon a szüleim mindig énekeltek magyar nótákat, élték az életüket, ahogy akkor lehetett, és mint kisgyerek mindig ott voltam velük. Anyaközpontú voltam, talán most is az vagyok. Miközben édesanyám gyúrta a tésztát szólt a rádió. Mindig ott voltam a közelében és minden dalt énekeltem anyával.
G. O.: Édesapád is veletek énekelt?
P. A.: Neki is nagyon jó hangja volt. Édesanyám, a nővérem és én zenével, muzsikával a szívünkben nőttünk fel. Később sok megerősítést kaptam, ilyen volt az olvasás lehetősége is, hiszen első feleségem, Pap Mártika édesapjának nagy könyvtára volt, és itt sok csodához hozzá jutottam. Többek között egy lengyel költő, Nikosz Kazantzaki verseskötetéhez, amiben azt olvastam, hogy: „Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan” és ez nagyon megfogott, ezért örökre megmaradt bennem. Tulajdonképpen ez arról szól, hogy ha dal meg tánc az életed, akkor nagyon sok mindent be tudsz vonzani ebből a körből, az univerzumból és nagyon sok ilyenfajta élményben lehet része az embernek. Persze akkor én ezt még annyira nem tudtam, de ez az idézet nagyon tetszett.
G. O.: Az Edda megalakulásának kezdetén már minden más munkádat, foglalkozásodat feladtad, vagy egy ideig párhuzamosan csináltad ezeket, várva arra, hogy az Edda nagyobb ismertségnek örvendjen?
Igen. A legnagyobb része karmikusan sorsszerű volt. Én mentem az utamon, történtek a dolgok és én megéltem őket. Persze ott volt mindig a szabad akarat, ami megadatott az embernek. Fokozatosan koptak le azok a dolgok, amik másfelé próbáltak vinni, de én a magam útját jártam. Szakképesítés nélkül egy ideig tanítottam, jó tesi tanár voltam. Ha építészként a szakmában maradok, hiszem, hogy szívvel-lélekkel csináltam volna azt is, de megadta az ég, hogy csodálatos hivatásom, szakmám lett, a zene, a szövegírás, az éneklés.
G. O.: Ezek mennyi ideig voltak az életedben?
Pont addig ameddig kellett. Pontosan addig és nem tovább, ameddig meg volt írva a sorsomban. Azt hiszem húsz-huszonegy-huszonkét éves koromra már minden elmúlt, lemaradt, elmaradt, és attól kezdve csak a zene létezett számomra. Az Edda. Nyomjuk ezerrel.
G. O.: Mi volt neked, illetve zenésztársaidnak az a pillanat, amikor először éreztétek, éreztették veletek, hogy elismernek, szeretnek titeket, és nem hiábavaló, amit csináltok?
Az ilyen pillanatok megfoghatatlanok, mindennek van egy folyamata. Minden onnan indul el, hogy benned milyen vágyak születnek meg és mennyit vagy hajlandó tenni érte. Rengeteg összetevője volt annak, ahogy mi elindultunk. Hittem magamban, hogy sikerülni fog és teremtettem az újabb és újabb lehetőségeket magamnak, magunknak az éppen akkori zenésztársaimmal. Mindvégig szenvedéllyel hittem abban, hogy nekem dolgom van ebben a világban, a zenével. Tulajdonképpen ez volt a lényege az egésznek. Szenvedély nélkül ezt el se szabad kezdeni. Talán a szüleimtől is örököltem, talán az előző életemből, életeimből hoztam magammal. Bizony kellenek a vágyak, és oda kell tenned magad, rengeteg munka kell hozzá. Nekem ez a sorsom. Biztos van, akik könnyebben érik el a dolgaikat, és egyáltalán nem biztos, hogy mindenért szét kell gürcölnöd magad, de a következetesség az fontos. Az élet bizonyította, hogy ha kitartóan akartam valamit, ha tettem érte szinte minden megvalósult. Anyukám sose hagyta, hogy bármit is feladjak. Kiskoromtól fogva azt tanította, hogyha valaki azt mondja nekem, hogy ezt, vagy azt nem lehet, akkor azt ne is halljam meg.
G. O.: Minden művész életében vannak olyan emberek, akik nem szeretik őt, szerintem-bár természetesen nem tudhatom pontosan-nektek is volt ilyen, ezt hogy tudtátok feldolgozni, kezelni?
Eleinte fájt, mint ahogy bárki másnak is fájt volna. Volt, hogy félelmet, szorongást okozott, ha az ártás, az ártók megjelentek az életemben. Mára már az eltelt évek segítenek abban, hogy ezek az „akadályok” is hozzátartoznak a létezéshez. Fekete-fehér, szeretlek-nem szeretlek, sikerül-nem sikerül…. ebben benne van minden, a próbatételek is.
Mindig az volt a lényeg, hogy testben és lélekben is önmagam tudjak maradni, még a legnagyobb, megoldhatatlannak tűnő problémák közepette is. Később elkezdtek érdekelni látható, és láthatatlan energiák, a táltosság. Elkezdett érdekelni a test, a lélek, és szellem hármassága. Tudtam, hogy az ember csupán a valóság 4-5%-át tudja érzékelni, elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy mi van a maradék 95%-al,. A láthatatlan energiák, a táltosság elvezetett a csodák birodalmába. Megtanultam pálcával kimérni energiát, energiazónákat. Ez a láthatatlan világ egyfajta párhuzamos létezést hozott az életemben, és ez tart a mai napig.
A látható és láthatatlan dolgok kezdtek el érdekelni. A látható ott volt az orrom előtt. A láthatatlant pedig elkezdtem keresni, kutatni, tanulni, rengeteget olvastam akkoriban! Édesanyámtól megtanultam, szeretni a könyvet, az olvasást. A számítógépek is biztosan nagyon fontosak az életünkben, de nekem kell, hogy kezembe vehessem, érezzem a könyvet, mert akkor lélekben már ott van velem a szerző maga.
G. O.: Melyik, illetve hol és mikor volt neked, illetve zenésztársaidnak külön-külön az a koncert, ami a legnagyobb jelentőséggel bírt számodra és számukra?
Ilyen nincs. Én 47 éve teszem a dolgom a rockzene szolgálatában. Nem tudom ezt megmondani, mert nem gyűjtöttem az élményeket, hanem megéltem azokat. Az a fajta ember vagyok, aki a jelenben, a mában él. JELENLÉT: a saját jelenedben légy jelen! Ez nagyon fontos, nem tanítják a gyerekeknek az iskolákban, az enyéimeknek is csak én tanítottam. Biztos voltak nagy pillanatok a 47 év alatt. Óriási élmény volt, amikor az első kislemezünk megjelent. Nagyon nagy élmény volt az is, amikor az első nagylemezünket vettük fel, de ennél csodálatosabb élmény volt, mikor az első kisfiamat a kezembe foghattam és átölelhettem. felejthetetlen élmény volt, mikor az első szerelmem átölelhettem. Szintén nagy élmény volt, mikor a meditáció során eljutottam arra a szintre, hogy a valóságot magamhoz tudjam ölelni, aztán a nem valóságot, aztán az univerzumot, aztán már a létezést és nem létezést is magamhoz ölelhettem. Végeláthatatlan ez az egész. Ez a röpke pár év, amit itt töltünk, nagyon sok mindennel van tele. A nagylemezek sora, és az, ahogy elkezdtük élni az Edda-életet. Nehéz kiragadni dolgokat, mert a zenekari életben -ugyanúgy ahogy a magánéletben is-voltak magasságok, mélységek. Elképesztően sűrű és tömör életet élhettem eddig is, még most is. Mindennap megköszönök mindent a Jóistennek és hálával ébredek. Felmegyek a dolgozószobámba, oda ki van tűzve egy fontos üzenet: ”Köszönöm neked Teremtő Istenem mindazt az áldást, amiben eddig részem volt, és amiben folyamatosan részesülök” Ez az én valóságom. Az én életem egységben van, egységben jelenik meg rengeteg apró részlettel. Ahogy mondanék egy történetet úgy öt perc múlva eszembe jutna egy sokkal jobb, tizenötperc múlva pedig egy még jobb. Elképesztő mennyiségű élmény gyűlt össze. Egy koncert élménye is tud olyan lenni, mint egy kis univerzum.
Dr. Opál Sándortól tudom, hogy az Univerzumban látható és láthatatlan formában nyüzsög az élet.
G. O.: Azt figyeltem meg, hogy szinte mindegyik koncertedre, koncertetekre hasonló repertoárral készülsz, persze kivétel mindig van… Mi lehet ennek az oka?
P. A.: Én katolikus vagyok, legalábbis gyerekkoromban édesanyám annak nevelt, ministráltam is, és ezáltal megismertem a liturgiát. A liturgia katolikus megnyilvánulás a hívők felé, és annak van egy formája, ahogy az lezajlik egy szertartás. Ennek a fajta zenének-amit én megismertem és egy idő után megtanultam-, annak is megvan a maga liturgiája. A mi liturgiánknak az egyik nagyon-nagyon fontos szegmense a közönség, akinek játszol. Mivel a mi létezésünk 47 évet ölel át nálunk először megszületett egy dal, és annak nagyon örültek, amit ott- például Miskolcon, a környéken- elkezdték énekelni velünk lányok, fiúk, a fiatalok. Aztán eltelt kis idő és már két dalunkat énekelték. Utána hármat-ötöt-hatot-tízet, és ez azóta csak fokozódott. Most itt vagyunk a jelenben és nekünk egy két órás koncertben-amit általában játszunk- meg van, hogy általában négy perces egy dal, tehát tízszer öt, maximum 20 dal fér bele a 230-ból,tehát nehéz kitalálni, hogy mit játszunk. Viszont vannak az úgy nevezett nagy kötelezők, és bárhová is megyünk, azokat elvárják tőlünk. Nálunk a bőség zavara van. Egyik lemez a másik után született, mindegyikből minden koncerten ott van velünk az a 10 -15 leglegleg dal. A többit, hogy mit játszunk azt a pillanat határozza meg. Ahová ritkábban járunk, ott slágerfesztivált kell játszani és azt is tesszük. Mi átlátjuk és tudjuk, hogy mikor hol mit kell játszani. Összeszokott csapat vagyunk, ezért a műsort akkor változtatom meg amikor annak szükségét látom. Van ebben egyfajta művészi szabadság , de a humor is nagyon fontos része az életünknek. Elsősorban, önmagunkon, saját nagyon-nagyon fontos dolgainkon tudunk a legnagyobbat nevetni, akár röhögni egy jót.
Egyszerűen boldogság, hogy Edda lehetünk, hogy 47 éve érdeli az embereket az, amit énekelek, írok, mondok, gondolok, és ez a tábor napról napra bővül. Nagyon sokáig ösztönből csináltam, de egy jó ideje már tudatosan. Most már tudom, hogy ki vagyok, honnan jöttem, merre tartok, és ez a legfontosabb kapaszkodó. Ezt se tanítják a gyerekeknek, pedig nagyon fontos lenne. Figyelj arra, hogy mit iszol, mit eszel, mit gondolsz és kik a barátaid. Elengedett kézzel, bátran kell élni az életet. Egyik barátomtól tanultam, hogy: ”Nem lakni jöttünk ide a Földre, hanem élni.” Mindenért hálásnak kell lenni és elfogadni, hogy jövünk-megyünk. Életek százát, ezerét élhetjük meg. Mivel örökéletű fénylények vagyunk nincs gond.
G. O.: A nemrég megrendezett Agárdi koncerten azt mondtad, hogy az Eddának a ’80-as években volt a legkiemelkedőbb teljesítménye, miért, mi miatt gondolod így?
P. A.: Ezt valószínűleg azelőtt mondhattam mielőtt az új dalt eljátszottuk.
G. O.: Igen, akkor.
P. A.: Azokról az időkről, a nyolcvanas évekről írtam egy dalt Kitörés címmel. Ez a dal azokról az időkről szól, mi voltunk a nyolcvanasok. A ’80-as évek egy nagyon erős kezdés volt, az Edda 1-es,2-es nagylemez az nagyon erősre sikerült. A „Bakancsos Edda” jókor jó időben volt jó helyen.
G. O.: Negyvenhét év nagyon sok idő, ennyi idő alatt mennyi álhír született rólatok, és ezt hogy kezeltétek?
P. A.: Eleinte beleszomorodtunk, amikor valakik aljas ártással nekünk estek. Aztán ahogy telt az idő ezeknek fogyott az ereje. Ma már abszolút a helyén tudom kezelni. Tudom, hogy az egységnek része a sötét oldal is. Yin-Yang.
G. O.: Mindig törekedtetek arra, hogy az ellenkezőjét bebizonyítsátok?
P. A.: Egy ideig igen, aztán rájöttünk, hogy képtelenség. Utána már csak a saját dolgainkra fókuszáltunk.
G. O.: Követed a mostani modern magyar, fiatalokból álló mondhatni friss zenészeket, előadókat, ha igen mi a véleményed róluk? Szerinted lesz, vagy lesznek akik ilyen sokáig fent maradnak?
P. A.: Nekem az a véleményem, hogy minden korszaknak, időszaknak megvannak a maga tehetségei. Jelen korunkban is így van ez. A kérdés az, hogy mennyi kitartás lesz bennük és hogy milyen szinten merik felvállalni önmagukat és a történeteiket, a világot magát. Ez határozza meg azt a távot, amit be tudnak majd futni, de nincs könnyű dolguk, mert a mai celebvilágban az értékrend mélyre süllyedt. A pillanatnyi sikerért, elérhető csillogásért hajtanak és nem a valóságot és nem önmagukat adják.
G. O.: Tudnál nekem pár olyan előadót, vagy zenekart mondani, akiket követsz, vagy ismersz?
P. A.: Nem követek senkit, de a Halott Pénzt például nagyon tehetségesnek tartom, ők szövegben nagyon erősek. Van kevésbé ismertebb is, például a Kamikaze, ők is nagyon tehetségesek. Sorolhatnék jó pár előadót, akik jól teszik a dolgukat. Én azt kívánom nekik, hogy menjenek végig az úton, a Saját útjukon.
