Borítókép: lifestyle.livemint.com
Magáról a sorozatról
A Squid Game egy Dél-Koreában játszódó thriller, amely a társadalmi olló jelenségére próbál reflektálni, az úgynevezett red room oldalak elemeivel vegyítve azt. A sorozatban Gi-hun aspektusából vizsgálhatjuk a történetet. A kétségbeesett férfi a könnyű pénzszerzés reményében vállalja, hogy részt vesz egy titokzatos játékban, ám az már az első fordulóban nem várt borzalmakat rejt. A játékból nem a szokványos formában esnek ki a játékosok – ha valaki elveszti a játékot, meghal. A több száz játékos közül csak egy élheti túl: ő viheti haza a hatalmas pénznyereményt.
A red room-ról
A játék a felső tízezer szórakoztatását szolgálja. Ez valóban a red room-ra emlékeztethet minket: az említett oldal a deep weben lelhető fel, amely a dark web legsötétebb, legeldugottabb bugyra. A lényege annyi, hogy a szoba üzemeltetői különböző nemű és korú embereket (3 éves kisfiútól egészen a 85 éves idős hölgyig bárkit) rabolnak el és zárják be egy szobába. Azok a nézők, akik fizetnek a szoba üzemeltetőinek, a kommentszekcióban parancsot adhatnak ki arra, hogy mit tegyenek kamerán keresztül az elrabolt személyekkel. Rendszerint megerőszakolják, megalázzák, megkínozzák, és végül brutális módon megölik az áldozatokat. A fogalom ismeretében nem nehéz párhuzamot vonni a red room és a Squid Game között, melyben a gazdag, deformált preferenciákkal rendelkező személyek jegyet válthatnak egy tömegmészárlás végigkövetésére, és fogadhatnak a játékosok életére.
A „katasztrófafaktor” hagyományáról
Tekintve, hogy régre visszanyúló hagyománya van a brutalitás limonádészerű fogyasztásának, a Squid Game egy hatalmas sikersztori lett (csakúgy, mint például Az éhezők viadala).
Úgy, ahogy kiváltságnak számított gladiátorviadalokra járni, és izgatottan végigkövetni a legszörnyűbb vérengzéseket, úgy szerették nézni az emberek a nyilvános akasztásokat és a köztereken zajló boszorkányégetéseket is – sőt, ha kövezésre került sor, bizony hatalmas örömmel kerültek közvetlenebb interakcióba is a kivégzés ezen formájánál: önként jelentkeztek arra, hogy ők is követ vethessenek az éppen aktuális házasságtörőre (mint ahogy a katasztrófaturizmus ezen formájára a Monty Python társulat is reflektált a Brian életében).
„Gyere már, Brian, különben megkövezik, mielőtt odaérünk!”
– Brian élete
A „katasztrófafaktor” stimulálása ma
Ma már nem mehetünk sem nyilvános kövezésre, sem boszorkányégetésre. Helyette sorozatgyilkosokról olvasunk tényfeltáró cikkeket, hallgatunk gyomorforgató true crime podcasteket vagy éppenséggel a témában keresünk vásznon fogyasztható tartalmakat: filmeket vagy sorozatokat.
A Squid Game ezt a fajta katasztrófafaktorunkat stimulálja. A sorozat kasszasikere után másfél hete debütált a sorozat adaptációjának is betudható vetélkedő. A műsorban a sorozat leglelkesebb katasztrófaturistái élőben próbálhatják ki a sorozatban látott játékokat, és a kieséssel – szimuláltan – ők is „meghalnak”. A vetélkedő 456 játékossal indította el a műsort, bár a formátumból minden kiveszett, ami a sorozatot annak idején izgalmassá tette.
Miért nem működik a vetélkedő?
Sok a hiszti, sok az áskálódás, kevés a vér.
Az eredeti sorozat legízletesebb fűszere a szenvedés volt. Minden játékos a saját fertőjében vergődött. A karakterek valós terheket cipeltek, és bár az átlagember annyira nem tud azonosulni a sorozatban megjelentetett problémákkal (például az erős hangsúllyal bíró mélyszegénységgel), a nézők mégis együtt tudnak érezni Gi-hunékkal. Az epizódok hőseinek motivációi tökéletes prezentálásban tárulnak elénk, így megérthetjük és elfogadhatjuk: ezeknek az embereknek valóban nincs választása. Inkább meghalnak a játékban, sem hogy vissza kelljen kerülniük a saját valóságukba.
A vetélkedőben ezzel szemben szerethető, de egyszerű emberek versengenek egymással, egyszerű motivációkkal. A halál és a súlyos külvilági tehetetlenség hiányában nincs tét, és csak a játékok maradnak, amik önmagukban nagyon unalmasak. Ha a műsor címében nem szerepelne ez a húzónév (a Squid Game), sanszosan a kutya se lenne kíváncsi erre a játékra.
