Borítókép: Interjúalanyunk: Széles Tamás, színész és szinkronszínész – Forrás: ProKultúra Sopron
Több, mint 35 éve foglalkozik szinkronszínészettel, pályafutása során több, mint ezer filmhez és sorozathoz adta zseniális hangját. Sokak számára ismerős, ő maga azonban következetesen a „jó színész” meghatározást tartja fontosabbnak az ismertségnél.
Beszélgetésünk apropója az Avatar harmadik része, amelyben ismét Jake Sully magyar hangjaként tér vissza, de az interjú ennél jóval többről szól:
Széles Tamás rendkívüli őszinteséggel mesél a szinkron intim világáról, a szakma technikai és érzelmi kihívásairól, az Avatar-univerzummal kapcsolatos személyes benyomásairól, valamint arról az alkotói fókuszról, amely jelenleg leginkább meghatározza a mindennapjait. Ez a fókusz pedig most nem a mikrofon mögött, hanem a színpadon összpontosul, egy olyan szerepben, amely teljes embert kíván.
Interjúztatók: Döbör Kevin és Juszkó Léna – Soproni Hallgató Magazin
I. Hangolódjunk a filmekre!
J.L: “A magamfajta filmkedvelőknek az Ön hangjáról rögtön eszébe jut mondjuk a Harry Potter filmsorozat, a Batman, a Star Trek, vagy természetesen az Avatar filmek világa. Ha visszatekint az eddigi pályájára, tudná rangsorolni, melyik volt az a három szerep (akár szinkron, akár színpadi), amely a legmeghatározóbb volt az életében, vagy ami a legközelebb áll a szívéhez?”
Tamás: “Ezernél több szinkron munkám volt az elmúlt harminchárom évben, – amióta szinkronizálok – elég nehéz hármat kiválasztani, de legyen. Mondjuk a Buffalo ’66, a Hét év Tibetben és a Dogma. Persze még számos munkát szerettem, másik interjúban más filmeket mondtam.”
D.K: “Mennyire nehéz feladat azonosulni az említett filmek karaktereivel? A szinkronstúdióban nincsenek ott a díszletek, a jelmezek, vagy a partnerek. Hogyan tudja mégis ennyire hitelesen átvenni egy szereplő érzelmeit?”
Tamás: “A szinkronstúdió meglehetősen intim és személyes térré változik, amikor mély érzelmekkel találkozunk. Szemben a színházzal, ahol mindig köhécsel valaki vagy zörög a cukorka papírjával, a stúdióban ideálisak a körülmények, minden a szerepben történő elmélyülést segíti. Ha a színész – akit szinkronizálni kell – jól játszik vagy a film elég jó, akkor érzelmileg visz magával, nem kell energiát fektetni az átélésbe.”
II. Fő témánk: Az egyedülálló Avatar univerzum
J.L: “A beszélgetésünk fő apropója természetesen az új Avatar film, amiről már a magazinunk honlapján is jelent meg cikk. Az első és a második rész között 13 év telt el. Milyen élmény volt ennyi idő után „visszatérni” Jake Sully-hoz?”
Tamás: “Nagyon vártam már a folytatást. Sam Worthington nagy kedvencem és szeretem szinkronizálni. Így volt ez a harmadik Avatar esetében is. Csodás színész, mindig élmény hangban követni a játékát. Bevallom, ennek ellenére számomra már a második rész és most a harmadik is csalódás volt. Ugyanazt a színes CGI cirkuszt láttam, mint az első részben, és sajnos a cselekmény ismétli magát, a jó kénytelen harcolni a rosszal, csak a körülmények változnak: levegő, víz, tűz. Mintha James Cameronnak nem sikerülne már a na’vikról mit mesélnie. Bevallom, uncsi volt az a reklámokkal együtt négy óra, amit a moziban töltöttem.”
D.K: “Az Avatar filmek világa vizuálisan lenyűgöző, de színészként talán a speciális nyelvezet (a na’vi nyelv) jelenti a legnagyobb kihívást. Mennyire nehezítette meg munkát a kitalált szavak használata?”
Tamás: “Nem nehezítette meg. Persze, nem ment elsőre, de a nyelv nem jelentett nagy nehézséget. Inkább arra figyelünk a munka során, hogy a magyar változat lehetőleg mindenben pontosan és arányosan kövesse az eredeti játékot és érzelmi dinamikát. Ez sem nehézség, de a na’vi világ is akkor lesz jó, ha eléggé emberi és őszintén szólal meg. Azt hiszem, ez a legfontosabb.”
J.L: “Ön szerint Jake Sully karaktere és az Avatar univerzuma mit üzen a mai embereknek? Van olyan gondolat a filmből, amit személyesen is magával vitt?”
Tamás: “Hadd legyek őszinte. Én is édesapa vagyok, két nagy gyermekem van, a fiam huszonkét éves lesz, a lányom tizennyolc. Szinte végig fogtam a fejemet, ahogy Jake nevelési elveit láttam. Szerintem ezt Cameron eléggé túltolta, Sully identitászavaros mozaik-családja (félig na’vi, félig ember) eléggé diszfunkcionálisra sikeredett. Nyilván ez a mai, szétcsúszott korunk családjait, és a különösen szorongó Z-generációt mintázza, de nekem nagyon sok volt: rossz látni egy olyan édesapát, aki teljesíthetetlen elvárásokat támaszt a gyerekeivel szemben, miközben nem tudja őket egyszerűen úgy szeretni, ahogy vannak. Ráadásul a saját traumáját is rájuk vetíti, amit még azzal is tetéz, hogy teljesen tartalmatlan családi jelmondatokkal terrorizálja a szeretteit. Szóval a gondolat, amit magammal vittem: „Na, így ne neveljünk gyereket.”
III. Kulisszatitkok a szinkronstúdióból
D.K: “Akit érdekel a szinkronszínészet, azt mindig izgatja, hogy hogyan is megy végbe a felvétel folyamata. Hogyan néz ki pontosan egy ilyen munkafolyamat a gyakorlatban?”
Tamás: “A technikai része nem bonyolult, egy fél-egy perces részt megnézünk a filmből, majd addig alakítjuk és gyakoroljuk rá a magyar szöveget, amíg minden szempontból jól lefedi és tükrözi az eredeti játékot. Így haladunk végig az egész mozin. Nagyon fontos a szövegíró, a hangmérnök és a rendező munkája. Voltak olyan szerepeim, amiknek a hangja nem csak rajtam, hanem a hangmérnökön is múlott, ilyen volt Szulejmán vagy a Dr. Csont Seeley Booth ügynöke. Színészileg ugyanaz történik, mint a színpadon, csak más hangképzést és beszédtechnikát használunk. Ezt úgy hívjuk a szakmában: „mikrofon hang”.”
J.L: “Minden színésznek más a módszere – beszéljünk a szinkronról, vagy a színházi színészetről. Önnek van valamilyen bevált rutinja vagy saját szokása a felvételek és próbák előtt?”
Tamás: “Minden szerep más, ezért mindegyiket máshogy kell életre kelteni. Az elmúlt két évben saját színészi megközelítést alkottam, és ha minden jól megy, akkor idén nyár elején fog megjelenni az erről szóló szakmai könyvem, a Kossuth Kiadó gondozásában.”
IV. Színház és a “Hűség városa”
D.K: “Térjünk át egy kicsit akkor a színházra. Ön a Petőfi Színház társulatának meghatározó vendégszínésze, közben pedig a szinkron miatt rengeteget kell Budapesten dolgoznia. Mit gondol, hol tud jobban inspirálódni, melyik város áll közelebb a szívéhez?”
Tamás: “Nem vagyok a soproni társulat tagja, de szinte annak érezhetem magam, és ezért hálás vagyok. Nagyon jó csapat, tehetséges közösség, jó velük játszani. Az itteni munkát kivételesnek tartom. Vendégként nekem semmi más dolgom nincs, minthogy a szereppel és az előadással foglalkozzam. Mivel az otthoni feladatok és a megszokott rutin alól itt mentesülök, nekem a soproni tartózkodás és munka olyan, mintha egy alkotótáborban lennék. Ez kivételes elmélyülésre, ideális odaadásra és teljes koncentrációra ad lehetőséget, amire egy olyan szerepnél, mint mondjuk Ványa bácsi, szükségem is van. Itt megadatik az, ami otthon nem: kizárólag a szereppel kell foglalkoznom, megengedhetem magamnak, hogy „egy ügyű” legyek. Ez az egy ügy most Csehov főhőse.”
J.L: “Végezetül egy játékos kérdés: A hangja rendkívül jellegzetes, ahogy azt említettük már. Előfordult már a civil életben, hogy valaki nem csak az arcáról, hanem a hangjáról is felismerte?”
Tamás: “Általában „csak” a hangomat ismerik fel, de azt se mindig. Nem ismert, hanem jó színész szeretnék lenni. Sajnos ma az ismertség leginkább a celebséggel jár együtt, ami viszont engem taszít; így a népszerűségből – köszönöm szépen – nekem ennyi elég is.”
Széles Tamás számára a színészet lényege nem a felismerhetőségben, hanem elmélyülésében rejlik. Legyen szó egy a világ egyik legsikeresebb filmsorozatáról vagy egy Csehovi dráma főszerepéről, ugyanaz a precizitás és őszinteség vezeti, még akkor is ha időnként ehhez ,,egy ügyűnek’’ kell lennie. Feladata most a Csehov Ványa Bácsija, melyet a Soproni Színház falai között fog megformálni. Ez egy olyan szerep, ami egyszerre kiábrándult, esendő, ironikus és fájdalmasan emberi.
Ha szeretnéd látni az arcot a hang mögött, akkor gyere el te is a Soproni Színházba, és nézd meg a Ványa Bácsit! A darab Január 17-étől látható!
