Borítókép: Váradi Zsófi
Bizony, a katasztrófaturizmus továbbra is egy igen szórakoztató tevékenység. Néha egyszerűen csak jó érzés bizonyságot nyerni arról, hogy nem csak velünk játszik az élet: mindenkinek vannak pocsék randijai, mindenki keresztülmegy a párkeresés rögös útján, és mindenki átvág másokat – és mindenkit vágtak már át.
Ahogy Tianának sem volt egyszerű dolga szíve választottjával, a békával, úgy nekünk is meg kell küzdenünk a személyes „egyszer volt, hol nem volt”-unkért. Olvassátok hát újabb kínos randisztorijainkat – nehogy csak mi nevessünk magunkon!
Volt egy vaksötét utcarész életszakasz Tihanyban
Itt van egy borzasztóan kínos randiélmény, még több évvel ezelőttről. Online ismerkedtem egy sráccal, és valamiért támadt egy olyan ötletem, amiért utólag már átkozom magam: arra gondoltam, milyen vicces lenne, ha az első randink alkalmával leutaznánk kettesben Tihanyba, kirándulgatnánk, lent is aludnánk, és másnap jönnénk vissza Budapestre. Nos, ostoba ötlet volt.
A fiú kocsijával utaztunk, leparkoltunk, átvettük a szállásunkat, és elkezdtünk barangolni. A randi akkor kezdett igazán kínossá válni, amikor estefelé elkezdtünk borozgatni. Valahogy szóba került a vallás, amiről – mint kiderült – merően máshogy gondolkodtunk mindketten. Ezután felmerült számos morális és élettani kérdés, mi pedig nagyon csúnyán elkezdtünk vitázni – sőt, ordítozni egymással.
Részeg voltam és dühös, és kijelentettem, hogy én ugyan nem vagyok hajlandó vele tölteni az éjszaka további részét, szóval vigyen vissza szépen Budapestre. Neki sem kellett több, autóba is szálltunk, az út alatt viszont nagyon felkavarodott a gyomrom. Kedves matchem nem akart lehúzódni, szóval belehánytam a táskámba. Szomorú voltam, ideges és nagyon émelyegtem.
A nagyon korai hajnalban a srác konkrétan kihajított a kocsijából Kelenföldön azzal a gesztussal, hogy soha többé nem akar látni (onnan körülbelül másfél órára laktam, a város túloldalán). Ott rekedtem az első buszok indulásáig, sírva és a hányingerrel küzködve.
Csodaszép „cselben” hagyás
Néhány hete már beszélgettem egy sráccal, amikor felmerült egyikőnkben a randi lehetősége. A Budai Várnál találkozunk, és az a helyzet, hogy már abban a pillanatban, hogy megpillantottam, elkezdtem a fiún valami nagyon fura, megmagyarázhatatlanul zavaró dolgot érezni. Valami nem állt össze vele.
A Tóth Árpád sétánynál beszélgettünk és sétálgattunk (ami egyébként egy tök jó randihelyszín). Idő közben el is telt nagyjából két óra, amikor is hirtelen benyögte, hogy neki egyébként másnap röplabdamérkőzése lesz, ehhez pedig muszáj kölcsönkérnie a haverjától a könyökvédőjét. Mondta, hogy ez a barát a környéken lakik, a Széll Kálmán tértől nem messze, és ha engem nem zavar, akkor felmenne a lakásba érte.
Én naivan azt hittem, hogy majd gyorsan felugrik a könyökvédőért, és aztán mehet tovább a közepes hőmérsékleten rotyogó randink. El is indultunk azután a könyökvédő után, és a Széll Kálmánt a hátunk mögött hagyva átmentünk jó pár kacskaringós utcán. Amikor már fogalmam sem volt arról, hogy éppen hol helyezkedhetünk el a várostérképen, a srác egyszer csak megállt, és azt mondta: „hát, köszi, ez nagyon jó volt, akkor szia”.
Nem igazán értettem, és hogy ezt a fejemben tudatosítsam, megkérdeztem tőle, hogy akkor most tényleg ott hagy-e, mire már csak annyit mondott, hogy igen, és eltűnt az épületben.
Ekkor a telefonom teljesen le volt merülve, szóval a belső hangokat követve próbáltam visszakászálódni a Széll Kálmán térhez.
Ezután néhány nappal később valamiért még beszélgettem vele chaten egy kicsit, de rövid idő után már csak leláttamozott és teljesen eltűnt.
Pillangó! Jaj, nem, mégsem…
Azt már az elején hozzá kell fűzni a sztorihoz, hogy ekkortájt eléggé bele voltam fáradva a randizgatásba. Mindig ugyanazok a kérdések, állandóan mindent elölről kell kezdeni, mindenkit meg kell ismerni… Ezzel a mentalitással kezdtem feltérképezni ezt a fiút. Úgy voltam vele, hogy nem fogom pazarolni az időm: ha valaki már a második üzenetében randizni hív, akkor igent fogok mondani. Nos, Csabával pontosan így jött fel a randi lehetősége.
A fiúban egyébként a nulladik ponton nagyon vonzott az, hogy hozzám hasonlóan ő is foglalkozott zenével. Azt hittem, hogy ezáltal benne is bujkál egy kis művészlélek – és én sajnos eleve elég elfogult vagyok az ilyen fiúkkal.
A randiig azért kicsit írogattunk, és az a helyzet, hogy az időpont közeledtével valamiért nagyon bizonytalanná váltam a sráccal kapcsolatban – ebből kifolyólag a barátnőmmel meg is beszéltünk a randi előtt egy „biztonsági jelszót”, a pillangót. Ennek az volt a lényege, hogy az említett barátnő valamikor a randi alatt felhív, és ha minden rendben van, akkor a válaszomba valahogy belecsempészem a pillangó szót.
Csabával egyébként a Kálvin térnél találkoztunk. A fiú körülbelül húsz percet késett, és nem jelzett egyáltalán. Már a jelszavas barátnőmet is felhívtam azzal, hogy akkor ez ennyi volt, de végül a srác mégiscsak befutott. Arra próbált hivatkozni, hogy vidékről jött fel, de ez a tény annyira nem hatott meg.
Ezután beültünk a Siriusba, elkezdtünk teázgatni, és hogy őszinte legyek… elég kínos volt a beszélgetés, borzasztóan nyögvenyelős. Ettől függetlenül továbbra is próbáltam pozitív maradni a randipartneremmel kapcsolatban, és fejben igyekeztem folyamatosan mentegetni ezt a szituációt.
A legnagyobb probléma egyébként az volt a sráccal, hogy megtestesítette azt a férfitípust, aki soha nem kérdez vissza. Csak a saját dolgairól tudott beszélni, felőlem nem érdeklődött, és amit magáról mesélt, az is elég unalmas volt.
Nos, a találkozásra egy órával meg is csörrent a telefonom, én pedig a barátnőmet optimistán leráztam a jelszónkkal. Úgy voltam vele, hogy ez még a kezdeti feszültségnek is betudható, szóval adok magunknak még egy kis időt. Hiba volt.
Ezután mentünk át a 4-6-os kocsmába, aljasodni egy kicsit. A helyen rajtunk kívül csak egy hajléktalan melegedett bent, szóval nem volt túlságosan idilli a környezet. A beszélgetésünk továbbra is elég lapos volt, de közben folyamatosan éreztem, hogy a srác nagyon próbál bevágódni.
Ő nagyon itatni akart, de mivel ismerem a saját korlátaimat, és tudom, hogy könnyen becsiccsentek, én szerettem volna megállni az első sörömnél – a fiú viszont majdhogynem könyörgött, hogy shot-ozzak vele. Egy idő után lehúztam vele egy-két felest, és közben elkezdtem magam egyre diszkomfortosabban érezni.
A srác próbálta a beszélgetést szexuális irányba terelni, de ez engem kimondottan feszélyezett. Próbált átkarolni, játszott a hajammal, de szóltam neki, hogy ezt inkább fejezze be. Ezen a ponton már jeleztem is neki, hogy én lassan elindulnék, mert a barátnőm pultos egy másik bárban, éppen műszakban van és még hozzá is be akarok ugrani (ez igaz is volt).
A villamosmegállóban Csaba megkérdezte, hogy mit gondolok, mégis milyen volt ez a randi, egy skálán hogyan értékelném. Azt mondtam, hogy öt, mire megkérdezte, hogy oké, de ötből? Mire határozottan azt feleltem, hogy nem. Tízből. Ezután a srác valamiért azt gondolta, hogy az a legjobb válaszreakció, ha megcsókol – és mivel a Covid-időszak végén jártunk, így a tömegközlekedési eszközökön kötelező volt a maszkhasználat –, én a csücsörítő ajkakat látva, szinte reflexszerűen húztam az arcomra a maszkomat.
Ezután elváltunk, én valóban a pultozó barátnőmhöz mentem, ahol annyira kétségbeesetten fakadtam ki, hogy a tulaj meghívott egy italra. Ezután beszéltem a jelszavas barátnőmmel, aki mint kiderült, épp az egyik szórakozóhelyen vonaglott a barátaival, és meggyőzött, hogy csatlakozzak be hozzájuk. Hát, velük már sokkal jobb volt a randi.
