Borítókép: azerbaijan_stockers, freepik.com
Kognitív torzítás
A jelenséget David Dunning és Justin Kruger, a Cornell Egyetem kutatópárosa állította fel évtizedekig tartó kutatás után, 1999-es tanulmányukban. A kutatást az az eset indította el, amikor egy férfi citromlével kente be az arcát, majd így akart bankot rabolni. Magabiztossága abból a gondolatból eredt, hogy ha a tintát képes feloldani a citromlé, akkor őt is láthatatlanná fogja tenni a kamerák számára. A kutatók ezután egyetemistákat kértek arra, hogy értékeljék saját teljesítményüket különböző feladatok után, amik között szerepeltek logikai, nyelvi és humoros tesztek is. Az eredmények azt mutatták, hogy egyesek hajlamosak egy olyan kognitív torzításra, aminek lényege, hogy minél kevesebbet tudnak egy területről vagy témáról, annál inkább azt gondolják, hogy tudásuk meghaladja a náluk tapasztaltabb emberekét.
Miért a tudatlanok a legmagabiztosabbak?
A Dunning–Kruger-effektus lényege, hogy a kevés tudással rendelkezők nemcsak az adott területen mutatnak hiányosságokat, hanem abban a képességükben is, hogy felismerjék saját gondolkodásuk korlátait és átlássák egyes területek összetettségét. Ez a jelenség a metakogníció, vagyis annak a képessége, hogy reflektáljunk saját gondolatainkra. Az elmélet másik végén megjelenik, hogy akik magas szinten értenek egy területhez, alulértékelik saját kompetenciájukat, ugyanis tisztában vannak azzal, hogy milyen sok minden létezik, amit még nem ismernek. A tudás mértéke és az önbizalom szintje tehát nem egyenesen arányos, sőt majdnem ellentétes. Az elmélet szerint a kezdők hajlamosak leginkább arra, hogy irreálisan magabiztosak legyenek, haladóként megroggyan az önbizalom, ami csak bizonyos mértékű tudás megszerzése után növekedik meg újra – viszont akkor már jogosan. Ennek oka lehet, hogy szeretnénk magunkat kompetensnek hinni és hitetni. Ilyenkor az önbizalmunkat tudat alatt növeljük azzal, hogy valóban elhisszük, okosabbak vagyunk.
Kik a “magabiztos buták”?
Gyorstalpaló szakértő – A hétköznapokban sok olyan emberrel találkozhatunk, akik belekezdtek egy téma feltérképezésébe, elolvastak egy könyvet vagy megnéztek pár oktatóvideót és szakértőnek gondolják magukat, pedig nem is sejtik, mennyire kezdők a témában.
Bejegyzés tudós – A különböző közösségi média felületeken megannyi tartalomkészítővel találkozhatunk, akinek célja, hogy edukáló tartalmat osszon meg. Azonban ez is félrevezető lehet, ugyanis egy pár másodperces videó vagy egy poszt alatti leírás nem adhat magyarázatot mindenre, a mai rohanó világban viszont hajlamosak vagyunk beérni ennyivel. Nem beszélve arról, hogy a közösségi oldalakon bárki lehet szakértő, ezzel nagyobb esélyt adva a fogyasztóknak, illetve saját magának is, hogy torzítsa a felfogását önmagáról.
A főnök és beosztott egója – A munkahelyeken gyakran megfigyelhető az a jelenség, hogy a ranglétrán lentről induló újonc munkatársak, akik frissen végeztek, fiatalok és bizakodóak, sokszor túlbecsülik tudásukat az adott területen, miközben eddig csak tanultak róla, de tapasztalatuk nincs. Emellett a felettesek, főnökök vagy sokszor a politikusok is beleesnek abba a hibába, hogy túlbecsülik döntéseik relevánsságát, ugyanis azt gondolják, a titulusunknak vagy rangjuknak köszönhetően az ő kezük alatt születnek a legjobb döntések.
Bárki lehet „buta”
Az elhangzottak alapján könnyen levonhatnánk azt a következtetést, hogy az effektus ketté bontja az embereket aszerint, hogy valaki buta és magabiztos, vagy szerény, de intelligens. Azonban ez nem így működik, hiszen senki se nevezhető egyszerűen butának vagy okosnak, bárkit érinthet a torzítás, ugyanis mindenki más témákban van otthon és rendelkezik tapasztalattal. Kiküszöbölni azzal lehetséges, ha reálisan végig gondoljuk, mennyire lehet valós a tudásunk mértéke a téma mélységéhez képest. Ha nem vagyunk túl büszkék ahhoz, hogy újat tanuljunk. Ha hajlandóak vagyunk mélyebbre ásni, megbízható forrásokban. Ha megkérdezünk több oldalt és megkérdőjelezzük magunkat. Nem utolsó sorban pedig: ha hallgatunk mások, főként a nálunk tapasztaltabb emberek visszajelzéseire.
