A mű egyrészt illeszkedik a szerző előző kötetéhez, a Zsömle odavan napjaink magyar valóságát megidéző, szatirikussággal és humorral átitatott világához. Másrészt viszont egészen más perspektívából közelít, sok társadalmilag fontos hiánnyal, problémával és kérdéssel foglalkozik: barátsággal, a szeretet szükségességével, a szegénységgel és annak megélésével, a társadalmi kirekesztettséggel és a káderizmussal. Amennyiben az olvasó megadja a műnek a kellő figyelmet, bizonyosan nem fog csalódni A magyar nemzet biztonságában — mindennapjainkban viszont könnyen.
Bandi és Valamilyen László
A könyv egyik főszereplője Papp András, egy Csepelen élő Klippel-Feil szindrómás férfi, aki a Természettudományi Múzeum alkalmazottja, lepkeszakértő. A másik egy kimondhatatlan vezetéknevű író, Krasznahorkai László, aki valami olyat próbál megérteni, amiben csak és kizárólag a lepkész segíthet neki. A névegyezés, mint minden a valóságra hajazó részlet, ahogy Krasznahorkai a végszóban fogalmaz: „a huncut véletlen műve.”
Papp András élete rutinszerű és egyszerű, mígnem berobban az életébe ez a kiejthetetlen nevű, mindenféle díjas író, aki pontosan annak a megértésével próbálkozik, amely folyamattal a lepkeszakértő már réges-rég leszámolt magában: a mindenség mibenlétét. A fiktív Krasznahorkai elsőre kicsit visszataszító alak: külseje igénytelen, ruhája koszos, a korpa hullik a még megmaradt hajából és húgyszaga is van. Minden külsősége ellenére tiszteli Bandit, kettejük között a „kémia” is átláthatóan és egyszerűen működik: a lepkész hallgat, az író beszél, de időnként azért megerősítésre van szüksége.
De hogy mi ez a kérdés, melynek megfejtésében csak Papp tud segíteni Krasznahorkainak? Hát éppen ennek a konkrét megfogalmazása okoz gondot az írónak.
Bevezetés…, Lassanvége
A Dosztojevszkij-idézettel megelőlegezett, nagyon-nagyon erős gondolat áthatja a könyv szerkezetét: a tizenkét fejezetből tíz a Bevezetés1 (majd 2, 3 stb…), az utolsó kettő a Lassanvége1 és Lassanvége2 címet kapta. A megfogalmazhatatlan kérdések látszólagos szavakba öntése és megválaszolása ugyanis csak további kérdéseket, majd újabb gondolatmeneteket eredményez. Se elejük, se végük. Erre a mondatszerkesztés (vagy inkább fejezetszerkesztés) is nagyon szépen ráépül: tizenkét fejezet tizenkét Krasznahorkai-féle tirádában, bő százhatvan oldal tizenkét mondatban.
Aki viszont ezek után úgy gondolná, hogy a mű emiatt elvont, az nagyot téved. Annyi minden kerül terítékre: a biológiától a kvantumfizikáig minden, a történet és a gondolatmenetek mégis követhetőek maradnak. Krasznahorkai úgy beszélt könyveiről a róla készült dokumentumfilmben, A báró hazatérben: „…tök mindegy melyiket kezdi meg (az olvasó – szerk.), ugyanazt fogja olvasni tőlem.” A magyar nemzet biztonsága viszont éppen attól lett különleges, hogy a Krasznahorkaitól szokatlan „huncutság” társul az író megszokott stílusával, és teljesen hibátlanul simul bele csavaros világnézetébe. Természetesen jelen vannak a megszokott élethelyzetek és védjegyek, úgy, mint az egzisztenciális válság, a fenyegetően közeli káosz, mindezek soha véget nem érő mondatokban, de ez a fajta játékos hangnem könnyedebbé teszi a művet: súlytalanná a súlyosat. Így az olvasó, mint például az örök klasszikus Sátántangó esetében, nem lelkileg leterhelve teszi le a könyvet, hanem inkább kedvet kap, hogy egy ital és egy márkás szivar mellett szabadjára eressze a gondolatait. Ez az, amiben A magyar nemzet biztonsága túl tud mutatni az elődökön.
„Isten felmutatta, és Ádám azt mondta,…”
A magyar nemzet biztonsága elgondolkodtatja, helyenként mosolyra húzza az olvasó száját, és könnyedén kezel mélyen gyökerező problémákat. Nagyszerű munka egy minden irodalmi csúcsot megmászott alkotótól.
Egy irodalmi Nobel-díj mindig az adott íróra, és az adott ország irodalmára irányítja a figyelmet. Azok számára, akiknek ez lesz az első találkozása Krasznahorkaival, vagy a kortárs magyar prózával, azok nehezen tudnak majd nem belemerülni. Úgyhogy, mikor „Isten felmutatta, Ádám azt mondta”: ez a magyar irodalom biztonsága.
