Keresés
Close this search box.

Legyél te is hallgatós! Jelentkezz hozzánk március 3-ig!

Westworld borítókép

Mechanikus legyek apokalipszise – A Westworld és a 4. évad kritikája

2016 óta évadról évadra lehetünk szemtanúi, miképp válik egyre komplexebbé a Feltámad a vadnyugat alapján készített sorozat. Megszokhattuk, hogy nem egy betűhív feldolgozással állunk szemben.

Miközben Michael Crichton 1973-as forgatókönyve a szerző védjegyévé váló Jurassic Parkhoz hasonlóan könnyen fogyasztható, ezzel egy időben felületes kapitalizmuskritikával szolgál, melyben a befektetők minden józan megfontolást felülíró kapzsisága vezet katasztrófához, a néhány archetipikusnak tetsző akcióhős pedig leleményességének és akaraterejének köszönhetően marad életben, Lisa Joy és Jonathan Nolan feldolgozása kezdetektől egymással viaskodó érdekekben és értékrendekben gondolkozik.

Miután a Westworld negyedik évadának zárlatával vélhetően az egész sorozattól búcsút vehetünk, érdemes megvizsgálnunk a látottakat mintegy madárperspektívából. Adott számunkra egy futurisztikus vidámpark, melyben a vendégek egy vadnyugati kisvárosban találják magukat olyan emberszerű robotokkal körbevéve, akikkel bármit megtehetnek. Csattanó szerűen adja magát a mesterséges intelligencia öntudatra ébredése elkerülhetetlennek tűnő bosszúval és vérengzéssel. Crichton alkotása ezen a ponton zárul le, a Westworld esetében azonban mindösszesen az első két évad foglalkozik fenti eseménysorral. A sorozat által lakóknak nevezett androidok szemszögéből a történet íve két jól elkülöníthető, több évtizedet magában foglaló eseménysorra bontható. A parkban rabszolgasorban töltött korszakot követi a szabadulás, mely egyesek számára a menekülést hozza el egy az emberek által hozzáférhetetlen virtuális valóságba, másoknak a külvilág megismerése jut osztályrészül.

A harmadik évadban megismerkedhettünk a korábban megismert emberi brutalitást megalapozó társadalommal, melyben az egyén frusztrációja elsősorban abból fakad, hogy egy Rehoboam nevű gép mindenki számára előírja azt az életutat, melyet a közösség egésze számára legüdvösebbnek tart. A többség pedig követi számára kijelölt sorsot. Ahogy az az eddig elmondottakból sejthető, az alkotók által elsődlegesen megvizsgált kérdés a szabad akarat problémája. Meddig tekinthető egy lépés az én döntésemnek, és mikortól veszi kezdetét a puszta determinizmus. Bár a válasz nem egyértelmű, az első három évad központi szereplőit függetlenül, hogy emberek vagy androidok, a szabadság utáni vágy és törekvés hatja át. Cselekedeteik íve végül az őket körülvevő zsarnoki rend megdöntéséhez vezet, legyen szó a park üzemeltetőiről és vendégeiről, vagy később a társadalmat a tiszta racionalitás nevében mobilapplikációkon keresztül kormányzó mesterséges intelligenciáról.

A negyedik évad esetében a fenti képlettől radikálisan eltérő kerül bevezetésre. A középpontban immáron olyan mechanikus legyek állnak, akik az embereket hangjelzések által távirányítható gazdatestté alakítják. Szimmetrikus szerkezetet kapunk, a történet, mely az androidok öntudatra ébredésével vette kezdetét belefut az emberiség totális hanyatlásába, de végig ott van a háttérben egy pislákoló reménysugár arra vonatkozóan, hogy valamilyen formában a civilizáció teljes összeomlása és az intelligens élet eltűnése kikerülhető.

Westworld negyedik évad

Eddig nem beszéltünk a történetet meghatározó szereplőkről, pedig egy jelentős részük valamilyen formában hosszabb-rövidebb ideje alakítja az eseményeket. Nehéz megválaszolni a kérdést, hogy a Westworld esetében kifogásolható mértékben kidolgozott karakterekről vagy tanmesébe illő archetípusokról beszélhetünk-e. A lakók esetében a bemutatott világ szabályaiból következik, hogy bár teljes értékű személyiséggel rendelkeznek, genetikai és környezeti faktorok helyett viselkedésüket egy-egy központi mag határozza meg, melyből elindulnak az individualizáció rögös útján. Ezek a beléjük programozott emlékek és gondolatok radikálisan eltérőek. Bernard (Jeffrey Wright) a lakókat teremtő Arnold kisfia halála után érzett gyásza és a lakók programozásának rejtelmei köré épül, Dolorest (Evan Rachel Wood) a világban található szenvedés ellenére megtalálható szépség motiválja, Mave (Thandiwe Newton) egy korábbi történetszálban elvesztett kislányát szeretné megtalálni. Stubs (Luke Hemsworth) esetében nem lehet biztosan megmondani. Ő a legsematikusabb annak ellenére, hogy Bernarddal együtt az egyetlen lakó volt, akinek szerepe a park üzemeltetése volt abban a tévhitben, hogy ő is ember, valójában a sajátjait elnyomásban tartó rendszert szolgálta biztonságiként anélkül, hogy tudott volna róla. Még ha nem is a legfájóbb hiány, azonban a sorozat által kihagyott egyik legnagyobb ziccernek tekinthető, hogy Stubs hiába kap különösképpen a zárlathoz közelítve főszereplőhöz illő játékidőt, karaktere kidolgozatlan marad. Nincsenek belső drámái és meghatározott céljai sem. Lényegében végig ugyanaz a karót nyelt tartótiszt marad, akinek teremtették. Szürkesége különösképpen Bernarddal kontrasztba állítva válik nyilvánvalóvá, nem tűnik úgy, mintha kellően beleélné magát abba, hogy a világ megmentéséért munkálkodó ügyetlen tudósból lett próféta méltó kísérője legyen. Emberi karakterek közül a harmadik évadban megismert Calebet (Aaron Paul) érdemes elsősorban kiemelnünk. A történet témájának szempontjából ő az egyik legtermékenyebb szereplő. A poszttraumás stresszben szenvedő veterán, aki a háborúból való visszatérése után építkezéseken kénytelen dolgozni, később pedig kulcsszereplője lesz a Rehoboam elleni szabadságharcnak az egészséges individualizmus megjelenítője, ő az, akit belső vágy mozgat arra, hogy azt tehessen, amit akar, miközben tiszteletben tartja mások ugyanerre irányuló törekvését és méltóságát. A sorozat védjegyévé váló Fekete kalapos férfi, vagyis William (Ed Harris) jelentősége abban áll, hogy immáron kettő van belőle, a vegetációban tartott ember, és az őt fogva tartó android másolata. Lehetőségünk van párbeszédeik által bepillantást nyerni az önazonosság és egyéniség kérdésébe egy a társadalmi beilleszkedésre képtelen, destruktív szereplő szemszögéből.

A Westworld záróévadában egy minden transzcendenciát nélkülöző apokalipszisnek lehetünk szemtanúi. A mechanikus legyek által lehetővé tett szerepcsere, melyben immáron a lakók gyakorolnak totális kontrollt gyakorolnak az emberiség felett bármelyik pillanatban leállítható húsgépekké lefokozva őket, kizárólag előjáték a pusztuláshoz. Végül egy váratlan visszatérésnek és korábbi ellenségek összedolgozásának hála kapunk egy olyan zárlatot, mely töredékesen bár, de felcsillantja a fényt az alagút végén. Minden néző döntse el önmaga számára, hogy pozitív netán lesújtó befejezésnek lett-e szemtanúja, azonban afelől nem lehetnek kétségeink, hogy egy intenzív, mély nyomot hagyó élménynek lettünk részesei.