A fesztivál mottójához híven idén is az önkifejezés szabadsága és az inkluzivitás került előtérbe. A napközbeni aktivitások között szerepelt a NANE, ahol a párkapcsolati bántalmazásról és a szexuális erőszakról lehetett beszélgetni, az Országos Mentőszolgálat, ahol plüssmacit nyerhettünk, de volt lehetőség tanácsot kérni is egy rabbitól a MAZSIKÉ-nél. A legjobban azonban a Nem Adom Fel Alapítvány játékain éreztük magunkat. A szervezet a fogyatékossággal élők megsegítésén fáradozik, így lehetett náluk bekötött szemmel és fehér bottal labirintusban bolyongani, kerekesszékes akadálypályán végigmenni, illetve kézzel-lábbal különböző anyagokat kitapintani.
Extravagáns előadások
A koncertek sem múlták alul az elvárásokat. A The Last Dinner Party nevű brit indie rock banda, melynek ismertebb számai a Nothing Matters és a Feminine Urge egy újdonsággal is meglepett minket, ami hivatalosan még nem jelent meg. Frontemberük, Abigail Morris a jón oszlopok díszítette antik színpadon elmondta, hogy életében másodszor jár Budapesten. Először katolikus lányiskolája kórusával látogatott el hozzánk, ahol első szerelmét ismerte meg.
Kis időre benéztünk a Hollow Coves ausztrál együttes színpadára is, ahol meghallgattuk a Coastine című dalt, de sietnünk kellett a nagyszínpadra, ahol az est sztárvendége, Chapelle Roan lépett fel.
Az énekesnő hű maradt jellegzetes, extravagáns stílusához: egy mesébe illő, Csipkerózsika kastélyát idéző díszlet között mozgott elegáns könnyedséggel, mintha csak egy másik világból érkezett volna. Megjelenése egyszerre idézte meg egy balett-táncos finomságát és egy késő középkori nemes hölgy eleganciáját – ruhája különleges ötvözete volt a klasszikus bájnak és a színpadi látványosságnak.
A „HOT TO GO” című dalhoz a közönséget is bevonta, ugyanis előzetesen megtanította nekik a koreográfiát, így több tízezer ember szíve dobbant együtt az ikonikus dalra. A „Pink Pony Club” alatt a hangulat a tetőfokára hágott: a rajongók tömege rózsaszín cowboy-kalapban táncolt és énekelt, egy emberként ugrálva az elhíresült dallamokra.
A személyes kedvencem, a „Femininomenon” is elhangzott – ez a szám is tökéletesen illeszkedett a show színpompás, ugyanakkor szürreális világába. A művésznő szemmel láthatóan remekül érezte magát a színpadon: az előadás legszokatlanabb és legemlékezetesebb pillanatai pedig azok voltak, amikor bemutatta különleges “háziállatát” – egy játékosan groteszk, műanyag sárkánybébit, amelyet a saját szavaival élve „billió évesnek” nevezett. Ezen felül a lírikus Kaleidoscope című száma után azt is kiemelte, hogy egész végig csak arra tudott figyelni, hogy egy lelkes fesztiválozó a háttérben épp bungee jumpingozott.
Chappell Roan nem mindennapi látványvilága és produkciója a Sziget egyik legminőségibb showját hozta össze a fesztivál utolsó napjára. Egyedi hangzásvilága és színpadon nyújtott teljesítményére még sokáig vissza emlékezhetnek a Pink Pony Club tagjai.
Techno after
A techno és a drum&bass szerelmesei sem maradtak hoppon, éjféltől kiájulásig dárézhattak Hedexre, Subtronicsra és Epticre.
A Sziget nem csak egy fesztivál – sokak számára egy rituálé. Egy hely, ahol az ember leporolja magáról a mindennapok terheit, hogy néhány napra eggyé váljon a zene, a kaotikus tömeg és a nyár minden szépségével. A Szigeten úgy érezhetjük magunkat egy közösség részének, hogy közben önmagunk lehetünk, így a sivatagi klíma és a borsos árak mind háttérbe szorulnak, amikor a naplementében ezrek éneklik egyszerre ugyanazt a refrént.
