Borítókép forrása: https://www.youtube.com/watch?v=XD_TVvAG3IY
Még a kritika előtt egy kis előtörténet: május elején a Broken Feet nevű zenekarommal felléptünk a Pécs-belvárosi Református Egyházközség által szervezett REZEGJ fesztiválon. Koncertünk után nem sokkal a Platon Karataev akusztikus felállása játszott, így még fellépésük előtt volt lehetőségünk beszélgetni a zenekar két tagjával, Balla Gergellyel és Czakó-Kuraly Sebestyénnel. Rendkívül közvetlen és kedves embereket ismertem meg személyükben – többek között szóba került a kényszer-basszusgitáros lét is -, ám egy ponton újonnan megjelent lemezük lett a téma, a Napkötöző. Elmondták, hogy alapos munka van az album mögött, próbáltak minden dalt a lehető legjobb formájukba csiszolni, külön emlékszem a Három idő című dal megemlítésére is. Így akkor biztossá vált, hogy adok egy próbát az albumnak.
Meghitt akusztikusból a széjjelzengő világalkotásokba
A zenekar már lassan egy évtizede aktív, de nem csak hazánkban, hanem külföldön is: a Roadburn, a Reeperbahn és a Liverpool Sound City fesztiválon is adtak már koncertet – ám fontos kiemelni, hogy ezeken rendezvényeken még a Partért kiáltó lemez megjelenése előtt jártak. Ezért merül fel a kérdés, mégis mi lehetett a korai albumokban annyira magával ragadó, ami miatt a zenekar ilyen sikereket tudott elérni? Továbbá ezen korai lemezek milyen kapcsolatban állnak az újabb lemezekkel?
Az Orange Nights EP után a zenekar első albuma 2017-ben került a közönség elé, For Her címmel. Ez a lemez számomra a virágillatú színes tavasz hangulatát idézi, a természet és a szerelem harmonikus találkozása az albumon személyes, meghitt hangulatot teremt. A későbbi dalokra jellemző visszhang/reverb és késleltetés/delay effektek ezen a lemezen kevésbé érvényesülnek, inkább az akusztikus, letisztult hangszerelés jelenik meg. A brit és amerikai folk hatásai könnyen tetten érhetőek a dalok többségében. Talán a Lady Macbeth című alkotás az, ami előfesti a zenekar későbbi szerzeményeinek dinamikai strukturáját. Bár az album hallgatása egészen kellemes élmény, mégsem lett számomra annyira maradandó és meghatározó, továbbá kevés meglepetést kínált nekem; egyszerűen nem volt képes kiemelkedni a diszkográfiából – de ilyen kevésbé is elvárható egy debütlemeztől.
A 2020-as Atoms lemez viszont hirtelen fordulatot vett. Hátrahagyva a folkos hatásokat sokkal inkább az a teret betöltő atmoszféra került előtérbe, mint ami a későbbi albumokon is erősen tapasztalható. Az Atoms egyértelműen a Partért kiáltó egyfajta előszobája, egy elengedhetetlen lépcsőfok a zenekar identitásának kikristályosodásához. A kellemes, letisztult dallamok (mint például az Atomsban, a Wide Eyesban vagy a Bitter Stepsben) még mindig a zenekar egyéniségét képzik, de ezúttal más hatásoknak is teret hagytak: néhány dalban megjelenik meglepő módon a trombita, a Wolf Throats című dal pedig például rituálék hangulatát idézi és merész, agresszívabb lezárással rukkol elő. Az album számomra egy fejlődés képét tárja elém, egyfajta átmenetet képez a zenekar korai és kései identitása között, mindemellett képes az egyediségét is felmutatni, ami valamiként kiemeli a többi Platon Karataev lemez közül. Mindezek ellenére mégis maradhat némi hiányérzet a hallgatóközösségben, ezt az űrt pedig a Partért kiáltó képes betölteni.
2022-ben nem angol nyelvű, hanem magyar dalszövegekkel ellátott albumot jelentetett meg a zenekar, épp emiatt nem véletlen, hogy a magyar hallgatók közül sokan ezzel a lemezzel ismerkedtek meg a zenekarral, köztük én is. Mint ahogy eddig is utaltam rá, számomra a Partért kiáltó vált azzá a lemezzé, ami remekül képviseli a Platon Karataev identitását és minden, ami ezen az albumon működött, nagyrészt át is lett építve a következőbe. Sokkal progresszívabb, bonyolultabb dalstruktúrákkal kísérletezett ezúttal a zenekar, közben pedig nem mondott le a gyönyörű dallamokról; ezen jellemzők ötvözetére tökéletes példa a Lassú madár című dal. A rituális hangulatot az olyan zseniális alkotások teremtik meg, mint az Elmerül, aminek hullámzó dinamikája maradandó élményt tud okozni. A dalzárások az Atoms dalaihoz képest sokkal erőteljesebbek, a Partért kiáltó lemezükön gyakran a háttérben fellelhetőek a distortionnel ellátott gitársávok. Az album viszont tartogat nyugodt, vagy olykor szívszaggató pillanatokat is, előbbire példa a Rajokban száll (amin egyszer-kétszer már elérzékenyültem), utóbbira pedig a Tűz mellét tudnám kiemelni. Az albumstruktúra tudatos felépítését az olyan dalok bizonyítják, mint az átvezető Fagyott csontok, vagy a monoton, de remek albumzáró Lombkoronaszint. Dalszövegeiben az önreflexivitás és mély érzelmi megnyilvánulás lelhető meg, ezt metaforákba illesztve az embert környező természettel. Tényleg alig lehet valami negatívat mondani a lemezről, az album dalai képesek kiteljesedni és ha néhol soknak is tűnik a hangzás széjjelzengése, ez esetre tartogat az album letisztultabb dalokat.
“Az utolsó kanyarnak vége nincs”
A Napkötöző album címadó nyitánya tökéletesen épül fel: először az alapvokál, majd a háttérben egyre erősödő kórus, aztán a hangulatfestő szinti és dob, egy sejtelmes kiállás és két perccel a kezdés után megindul a dal. Az intróban fellelhető elemek ekkor mozgásba indulnak, az újonnan érkező basszusgitár és a dob pedig egy gyorsabb rész érkezését készítik elő, ami a harmadik percben valóságosan berobban. Első hallgatásra ijedten kaptam a fülemhez, de végül jó érzéssel, mivel e pillanatot követően kerül teljes összhangba a zenekar és teremt meg egy olyan erőteljes “wall of sound” érzést, amelyre a Partért kiáltó talán egy dala sem volt képes. Ami így elsőre fel is tűnt az előző lemezhez képest, hogy a torzított gitár és a dob ezúttal sokkal nagyobb szerepet kap, a vokál ilyenkor pedig inkább a háttérbe kerül. Ilyen kezdés után jogos a feltételezés: lesz-e ennél jobb az album további része?
Az Odaér folytonos lüktetése nem enged meg egy váratlan kilengést sem, az outrója pedig előfesti az album következő, experimentális dalát, ami egyike a személyes kedvenceimnek, ez pedig a Három idő. Eddig nem kifejezetten volt jellemző a Platon Karataevre az elektronikus effektek alkalmazása, ám a dal ennek ellenére nem szakít az eddigi hagyományokkal, mivel az imaszerű vokál megmaradt. Féluton a hallgatás közben progresszív változás tapasztalható, ám ahelyett hogy ebben teljesedne ki a dal további része, szokatlan fordulatnak lehetnek szemtanúi a hallgatók: mondhatni egy hiphop beatbe ágyazódik a dal eddigi része. Ez a megoldás elképesztő módon lenyűgözött, mivel amikor nem analizálva hallgattam a dalt, a váltás fel sem tűnt, oly természetes volt. Az Ezen a hegyen sokkal inkább idézi vissza a Partért kiáltó nyugtató progresszivitását és hirtelen váltásokat mellőző hangulatát. A refrén gyönyörűsége szívmelengető – különösképpen az ének -, amit csak a karcos gitárhangzás szakít meg, majd a dal beindul és belekezd egy kellemes lüktetésbe, teret adva a Napkötöző album identitásának. A Kövül úgy az album egy rövidebb dala, hogy még így is önmagában zseniálisan kiteljesedő: a nyugodt alapdallam végigkíséri szinte a dal egészét, de a dob egyre erősödő dinamikája mégis más lezárást készít elő, mivel a dal ismét műfajváltásba csap át és szinte post-metálos érzést keltett bennem.
A Ki viszi? viszont a hirtelen változásokat mellőzi, ad egy kis pihenőt, egy szeletet a Partért kiáltó hangulatából (főleg a refrénnel), ám mégis kiegészül az újként ható elektronikus alapdallammal és az előbb már általam istenített karcos gitárral. Egyedül a feszessé váló outro okozhat meglepetést; én mintha a magyar népzenék dallamiságát is felfedeztem volna benne. A Nem felelhet egy sötétebb hangulatot idéz, ám ami mégis kiemelendő e dal esetén, az a hasonlósága a Partért kiáltó lemezen lévő Lassú madár dalstrukturájával (itt specifikusan a Nem felelhet 2:50-kor megszólaló gitárdallamára gondolok, ami teljesen átírja a dal eddigi felépítését), mintha annak a sötét testvére lenne – mint a Gojira nevű zenekartól a The Shooting Stars és a The Chant dalok esetén. A Fényre zárt egy lassabb, szívszorító dal, ami megtartja a sötét hangulatot, előkészíti az albumzárást. A Stigma a Kövülhöz hasonlóan egy rövidebb alkotás és szintúgy egy dallamra épül. Utolsó háromnegyed percében még berobban és utoljára összpontosul az összes hangszer egy teljes atmoszférateremtésre. A C.E.Q.D.D.O.S. pedig az album outrojaként szolgál, ami összesűríti egy zavaros pontba az eddig hallottakat, majd olyan űrt hagy maga után, amit a Napkötöző című dal tökéletesen be tud tölteni – így válik újraismételhetővé az album. A bónuszként feltüntetett, a “Magasságok és mélységek” című film főcímdala, a kellemes Létra is érdemel legalább egy említést, ami kísértetiesen hasonlít a Partért kiáltó záródalához, a Lombkoronaszinthez, csak a Napkötöző album hangulatába átírva – nem is véletlen, hogy nem szánták teljes értékű dalnak.
Mélyutazás egy úticéllal: bennem és a természetben
A Napkötöző dalszövegeiben folytatódik a Partért kiáltó iránya, ám ezúttal az égtájak és az égitestek kiemeltebb szerepet kapnak, mintha a lírai én az albumokon keresztül egyre messzebb kerülne saját, földhözragadt helyzetétől és ezúttal sokkal inkább távlatban szemlélődne. Az organikus világszemlélet (mint például az Odaér című dalban: “Derekamra kötöm az óceánt / Ereim a folyók a mélybe ránt”) nem csak a természet és az emberi test egységét jeleníti meg, hanem belső, önismereti felismeréseknek is új formát adnak. Mint például: a világ megjelenése, ezáltal a tudatomban való konstituálódása csak nekem köszönhető, mivel ha én nem vagyok és én nem vagyok képes befogadni a körülöttem lévő világot, sőt, ha nem vagyok képes saját észleléseimre és létemre reflektálni, akkor mi marad számomra? Továbbá mi marad a világnak, ha én nem tudom betölteni értelemmel? Erre egy remek részlet a Kövül című dalban található: “Vagyok a van / oszthatatlan / Vagyok a van / rég voltam önmagam”.
Ám ez az abszolút egységesség megközelíthető vallási szempontból is, a Ki viszi? utolsó sorai ezt támasztják alá: “Ki az, ki csend-zsolozsmát / mormol éjjelente? / Ki fon lemenő Napokat / imafüzéremre?”. Meglehet, hogy következtetésem hamis, de számomra a panteizmus elevenedik meg szemem előtt ezen dalszövegekben. A tükör többszöri megjelenése, az ember és természet hasonlósága pedig a makrokozmosz és a mikrokozmosz fogalompárosát is felidézheti a figyelmes hallgatókban. Az albumnak biztosan van egy egységes összkoncepciója, ami a dalszövegeken keresztül elevenedik meg, viszont se elég tudásom, se elég időm nincs ahhoz, hogy ezt ki tudjam deríteni – egyszóval én ehhez kevés vagyok, de az album ellenben mérhetetlenül, ám zseniális módon kifürkészhetetlen.
Kozmoszalkotás közel 45 percben
Ez a lemez hatalmas lépéseket tesz meg: nemcsak önmagát teljesíti túl dalról dalra, sőt, nem is csak a zenekar diszkográfiáját tekintve történik nagy előrelépés, hanem a nemzetközi indie, post-rock zenei szcénában is egyedülállóvá válhat akár ez a lemez. Az alaprecept hasonló, mint a Partért kiáltónál, de a végeredmény mégis merőben különbözik. A Napkötöző néhol agresszívabb és sötétebb elődjénél, köszönhetően a torzított gitár és a dob előrenyomulásának, ám a vokál is jelentős fejlődésen ment keresztül. Az új elektronikus hatások csak színesítik az amúgy is ingergazdag lemezt, a folkhangzás viszont kezd visszaszorulni; ám véleményem szerint ez természetes változás egy zenekar identitását tekintve. Az album úgy tűnhet, hogy egy-két dal keretében ad pihenőt, de valójában ezen alkotások is legkésőbb a dal végén hatalmas széjjelzengő “wall of sound”-dal megspékelt atmoszférába teljesednek ki. Ezen a lemezen kevesebb a csend, cserébe a hangos részek is tudnak oly erősen ütni és meglepni, mint ahogy azt egy atmoszférikus rock zenét hallgató rajongó el is várná. A dalszövegek is új elemekkel és nézőpontokkal egészülnek ki, ezzel teremtve egy hasonló, de mégis más világot a Partért kiáltóhoz képest.
Hihetetlen számomra, hogy a Platon Karataev képes volt felülmúlni a Partért kiáltó szintjét, mivel rendkívül magasra tették a lécet. Ám megugrották, épp emiatt nálam nagyon sanszos, hogy ez lesz az év lemeze a magyar könnyűzenei felhozatalban. Ha az ember nekikezd ennek az albumnak, egy ősrobbanást idéz elő, ami által létrejön a Napkötöző saját, végeláthatatlan kozmosza. Majd amikor a lemez véget ér, összeesik önmagába. És ahogy a lírai én is legfőképp saját helyét keresi ebben a világban, a hallgató is megkeresheti helyét a Napkötöző kozmoszában; ebben segítségére a dalok vállnak és szinte biztos, hogy ezt a világutazást még meg fogom ismételni.
