Borítókép: Csitneki Nóra
Az első dolog, amire felfigyeltem, az a folytonos mozgás mint tényező. Nem csak az elbeszélő mozog; van, hogy az általa megszólított személy, jelenség és a környezete az, ami változik. Szabó Benedek verseiben semmi sem nyugodt, még a mosógép is neszel, a szövegeket pedig áthatja egy általános lezáratlan feszültség.
„A törmeléken óvatosan lépkedj,
de ne csak a lábad elé figyelj,
mert a sarkon az autó fordul,
nézd meg, hogyan szemetel az eső
a fényszórók hegyes világosságában.”
(Már várnak téged)
Mint ezen verssorokra, a kötetre is általánosságban jellemző egy finoman szerkesztett szemlélődő és elemző nézőpont.
„de a távolságok felmérhetetlenek,
és tágul a tér az egynemű sötétben,
és úgy érzem, habár rögzítve
vagyok mégis repülök.”
(A távolság)
Az alábbi részlet azt sugallja, hogy ha fizikailag nem is mozdul a lírai én, a környezete akkor is változik. Ezek a szuggesztív képek értelmezhetőek az énkeresés és a változás szimbólumaiként, melyek több színtéren is megjelennek. A versek visszatérő helyszíne például Budapest, különböző természeti vizek, folyók, tó melletti tájak.
Amikor a lírai én megszólít egy személyt, vele mesél el egy történetet – sokszor hasonló szituációkat újra és újra –, estébe nyúló beszélgetéseket, borozást a városban, a “másnapossággal és izomlázzal heverést a réten”. A képek részletes leírása plasztikus és hangulatfestő jelleget biztosít a verseknek, mely által igazán úgy érezheti az olvasó, hogy ő is ott van a képzelt tájban.
„Csak a kőoroszlánokról beszéltél,
amiknek nincsen nyelvük,
kézügyben fröccs és rum,
iszom és hallgatom
a három részben
hídfőre helyezett négy nagymacska
jól betanult történetét.”
(A kőoroszlánok)
A szövegek egybefonódása mögött egy szervezett történetmesélés célja rejlik. A versek prózaibb hangvételűek: nagyobb hangsúlyt fordít a szerző a környezet leírására, mint az elvont, belső folyamatokra. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy hiányt szenvednének az érzelmekben, az önreflexió is kiemelt fontosságú, csupán a narratív eszközök halmozása miatt háttérbe szorul.
„Mert tényleg nem ugyanaz, semmi köze
ennek a holdnak ahhoz, és lehet,
hogy neki sincsen köze ahhoz,
én mivel csapom be magamat.”
(Üvegharmóniák)
Ezen technika mégsem hiányosság, hanem teljes mértékben összeegyeztethető a témával és a környezettel, amit a versek felépítenek a városi beszélgetésekkel, a kapcsolódási nehézségekkel és a megmagyarázhatatlan folytonos magyarázásának paradox igényével.
A kötet versei nyelvezeti szempontból a közérthető költészet felé hajlanak, viszont akadnak elvontabb, illetve filozofikus beütésűek is, ilyen például a Thészeusz Hajója, a Holdról és a Két meg nem született testvér című versek.
A kötet ezenkívül tartalmaz még jellemrajz verseket, melyek vagy konkrét költőket és festőket írnak le, vagy csupán cím szempontjából említik meg őket és fejtenek vissza hasonlóságokat. Ilyenre példa az Ady-jellemrajz vers. Szabó Benedek kötete tehát nem egy téma köré építi a verseit, ciklikusság sem fedezhető fel markánsan bennük, mert a témák elszórtan, vissza-vissza térnek az oldalak előrehaladtával.
A versek formavilágilag a prózaibb hangvételű szabadvers kategóriába sorolhatóak, mégsem nevezném őket kifejezetten prózaversnek, ugyanis néhol még rímeket is tartalmaznak. Szabó Benedek verseinek formája struktúráltabb, mint például Horváth Florencia nemrégiben megjelent Hiátus című kötetében a versek, melyek még versszakokra sincsenek osztva, és élőbeszédet sem véltem felfedezni bennük, mint Locker Dávid Beszédkényszer című könyvében.
Babiczky Tibor szavaival élve Szabó Benedek versei az emberi lélek olyan rétegeiben engednek betekintést, ahol a látszólagos zűrzavar ellenére mégis rend uralkodik.
Olyan momentumokat fognak meg, melyek ismerősök lehetnek egy egész generáció számára, és velük együtt indulunk el az úton az éjszakában; mi is azon gondolkodunk, mit kéne igazán kimondanunk és mit kéne magunkban tartani, „és bár háztömbök lehetnek köztünk, / amik, ahogy kell, elnyelik a neszt, de a mosás / mégis itt duruzsol…” ahogyan elmerülünk a finom pontossággal kalligrafált urbánus tájban (Giorgio de Chirico).
