Borítóképe: Krasznahorkai László
Gyulai kezdetek
Krasznahorkai László 1954. január 5-én született Gyulán. A mostani Nobel mellett már rengeteg másik díjat is elnyert, többek között Kossuth-díjat, József Attila-díjat, 2015-ben pedig a Nemzetközi Man Booker-díjat is. 2004 óta tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának is.
Legelső írását a Mozgó Világ közölte 1977-ben, majd 1982-től szabadfoglalkozású íróként tevékenykedett. A Sátántangóról – ami 1985-ben jelent meg – már mindenki hallott, ha másról nem, a Tarr Béla által rendezett nemzetközileg is nagy sikert aratott film miatt. Az író és rendező jó barátságot ápol, így több film is készült Krasznahorkai regények, írások alapján. Ilyen például a Werckmeister harmóniák, Háború és Háború. De emellett segítségére volt a világhírű rendezőnek több forgatókönyv kidolgozásában is.
Világirodalmi tangó
„Nagyon boldog vagyok! Nyugodt vagyok és nagyon ideges egyszerre. Tudja, ez életem első napja, amikor Nobel-díjat nyertem” – nyilatkozott az író a svéd közszolgálati rádiónak.
Nagy dicséret ez a kitüntetés, mert olyan nagy világirodalmi neveket emlegettek ugyanerre a díjra, mint Salman Rushdie, Stephen King és Murakami Haruki. Azonban nagy elismerésen kívül állásfoglalás is a könyvek, a lassú szövegek mellett. Nem titok senki előtt, hogy felgyorsult az életünk. A Tik-Tok, Instagram, YouTube rövid formátumú videói szoros ellentétben állnak Krasznahorkai olykor monotonon hömpölygő mondataival. Természetesen hangozhat, hogy az Irodalmi Nobel bizottság kiáll az olvasás, a lassú megpihenés, a meditatívan “eseménytelen” szövegek mellett.
De nézzük csak meg, akik voltak bármilyen social media platformon, gyorsan értesültek a hírről, valószínűleg több forrásból, több újságtól vagy más kulturális oldaltól, amit követnek. A harmadik után már nem érzünk büszkeséget a magyar győzelemért, hanem csak unottan tovább görgetünk. Hasonlítsuk ezt össze a Sátántangó című film hét órájával!
Egy díj, amit a lassúak kapnak
Ez győzelem, mitöbb egy magyar győzelem. „Ha nem lennék magyar és választhatnék, akkor is magyarnak választanám magam, mert ilyen törékeny és mesebeli nyelvet, mint a magyar, nem tudok” – mondja az újdonsült Nobel-díjas. Milyen jó, hogy ennyien megtanultak magyarul, hogy mindenki eredetiben tudta a regényeket olvasni. Természetesen nem szabad elfelejteni a műfordítók érdemeit sem. Emlékezzünk az ő érdemeikről is meg, róluk, akiket olyan gyakran elfelejtünk.
Mégis úgy gondolom, ezt a győzelmet világirodalmi győzelemként kell felfogni. Örüljünk, mi olvasó emberek, hogy vannak még olvasó emberek rajtunk kívül. Emellett pedig próbáljunk bevonni minél több “idegent” ebbe az utánozhatatlan világba. Ha mással nem, arany díjak felsorolásával – hisz egy Nobelt nem adnak érdemtelenül.
