“A szó varázsszer. Aki ír, szavakkal varázsol, világot teremt. Aki olvas, átéli ezt a varázslatot, és tovább teremti.” – Nemes Krisztina
Tollal írták meg saját őrületüket. A fájdalom, a lázadás és a szépség egyazon tűzben izzott. Kafka sötét víziói, Baudelaire romlásban születő virágai, Carroll abszurd álmai, továbbá Verlaine és Rimbaud pusztító szenvedélye mind ugyanabba a mélységbe tekintenek: az emberi lélekbe, ahol a zsenialitás és a téboly határa elmosódik.
“Harcolok; nem tudja senki. Egyesek sejtik, ez elkerülhetetlen, de senki nem tudja.” – Franz Kafka
Franz Kafka egy kivételes, német nyelvű író és elbeszélő volt. Prága rendkívüli városában született, 1883-ban, július 3-án. Zsidó származásából fakadóan etnikai helyzete eleve kisebbségre, elszigeteltségre kárhoztatta. Kafka a többségükben hivatalnoki és kereskedői foglalkozástól is messze elhatárolódott, helyette követte álmait, így író vált belőle. E döntése éles konfliktusba keverte édesapjával és családjával. Ennek ellenére mégsem szakított gyökereivel, amely sokáig menedéke volt az idegen világban. Újra meg újra próbálkozott beilleszkedni környezetébe. Szeretett volna rendezett, szabályos polgári életet élni, de mindig érezte, hogy sosem fog igazán a hagyományos világba tartozni.
Az író kettős életet élt: nappal dolgozott, éjjel látomásait és kínzó szorongását vetette papírra. Gyakran előfordult, hogy félálomban, derengés szerű tudatállapotban fantomokkal viaskodott, lidérces víziók környékezték. 1917-ben megállapították, hogy gégetuberkulózis nevű betegségben szenved. Kafka ezt egy lappangó tendencia beteljesüléseként élte át: betegsége egy afféle büntetés a közönséges emberi élet bűnös elvesztegetéséért. Ezzel szemben a halálraítéltség felszabadítóan is hatott rá: úgy érezte, hátralevő idejében most már kizárólag az írásnak szentelheti magát.
A “tökéletes mű” érzetének kétségei miatt csak igen kevés művét, elbeszéléseinek mindössze egy töredékét jelentette meg. Élete során egyetlen emberben bízott igazán, rá hagyta minden versét, novelláját és elbeszélését. Arra kérte legjobb barátját, hogy halála után égesse el műveit, azonban Max Brod nem tartotta a szavát. Minden könyvet kiadatott, hogy bár a saját tehetségében soha nem bízó Kafka alkotásai tovább éljenek az utókor számára. Így a Szemlélődés és az Egy falusi orvos című novelláskötete, az Ítélet és a Fegyencgyarmaton című elbeszélése, illetve talán leghíresebb novellája, Az átváltozás is végül kiadásra került.
Kép: Kafka egyéni látásmódja
A babát kereső kislány története
Az a hír járja, hogy halála előtti utolsó évében, Kafka Berlin csendes utcáin sétált. Félúton találkozott egy keservesen zokogó kislánnyal, aki elvesztette a játékbabáját. Az író azt mondta neki, hogy a baba nem veszett el, hanem csak elutazott, és Ő, postás lévén, másnap hoz majd tőle egy levelet. Ezután több héten át leveleket írt a kislánynak a baba nevében, leírva az utazásait és kalandjait, hogy enyhítse a gyermek fájdalmát. A levelekben a játék azt üzente, ne gyászolja őt, inkább keressen új barátot. Ez a történet a mély empátiáját mutatja be, ami ellentétes a „szorongás írója” titulussal, amellyel illetik őt.
Franz Kafkát elsősorban egyedülálló irodalmi látásmódja és a róla elnevezett „kafkai” hangulat teszi a világirodalom egyik legkülöncebb alkotójává. Mindez onnan ered, hogy műveiben az abszurd és a groteszk elemeket olyan tárgyilagos és precíz nyelvezettel ábrázolja, mintha a legképtelenebb események is a hétköznapi valóság részei lennének. Ez a kettősség – a szürreális tartalom és a valósághű ábrázolás – a legfőbb stílusjegye (ahogy azt Az átváltozás című művében is érzékelhetjük). Kafka a modern ember kiszolgáltatottságának, elidegenedésének és szorongásának mestere. Hősei tehetetlenül és reménytelenül küzdenek névtelen, rejtélyes hatalmak, a bürokrácia útvesztői (A per és A kastély című mű) és egy megmagyarázhatatlanul ellenséges világ ellen.
“Hogy fejezzelek ki szavakban, romolhatatlan szerelem…” – Charles Baudleaire
Charles-Pierre Baudelaire alakja ma már teljesen egybefonódik a modern költészet forradalmával. Nevét a 19. századi francia irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotójaként ismeri a világirodalom. A költő Párizsban született, 1821. április 9-én. Apja korán elhunyt, amikor Charles mindössze hatéves volt, ami nagy hatással volt egész életére és költői világképére. Édesanyja hamar újra férjhez is ment. A nevelőapa szerepét Jacques Aupick tábornok töltötte be, aki szigorú, katonai fegyelemmel nevelte fiát. A fiú neheztelt mostohájára, ami már korán megmutatkozott lázadó természetében is. A sajátos módján igazi bohém életet élt. Egy alkalommal büntetésül el is tanácsolták akkori iskolájából, ami tovább mélyítette benne a kívülállóság érzését. Ebből később is gyakran merítkezett különös verseinek megírásához, kiemelve a magány, az elidegenedés és a társadalmi konvenciókkal szembeni ellenállás motívumait.
Baudelaire már fiatalon felismerte, hogy a költészetnek el kell szakadnia a hagyományos formáktól és témáktól, hogy tükrözni tudja a modern ember életérzését. Költészetének kulcsszereplője az érzéki élmény, maga az érzékiség és a halál kettőssége, amelyet számos versében mesteri módon ábrázol. Az elfogadott, idealizált nőalak helyét lassan átvette a hús-vér, emberi nő képe, akinek szépsége gyakran a romlás, az elmúlás és a bűn hármasával párosul. Ilyen motívumokat tartalmaz például a Dög (Une charogne) című verse is, ahol a természetes bomlás képe zavarba ejtő módon válik a szépség allegóriájává. Baudelaire nem félt az élet sötétebb oldalait feltárni a hétköznapi emberek előtt, legyen szó szerelmi szenvedélyről, bűnről vagy a társadalmi kitaszítottságról.
A költő munkásságának egyik legmeghatározóbb stílusjegye a szimbólumok tudatos, következetes használata. Ő vezette be igazán a francia költészetbe a szimbolizmus eszköztárát. Verseiben a természet, tárgyak, illatok, színek mind-mind jelentőségteljes szimbólumokká válnak, amelyek egyszerre utalnak a külvilág realitására és a költő belső világára. Ez a kettősség adja költészetének legfőbb erejét.
Fontos azonban megemlíteni, hogy Baudelaire írásai gyakran váltottak ki botrányt és nagy értetlenséget kortársai körében. A polgári erkölcs védelmezői elítélték verseinek erős szókimondását, bűnösnek bélyegezték a szexualitás, a halál- és romlás képeinek sajátos ábrázolását. Ugyanakkor számos fiatal művész és író számára éppen ő lett a példakép, a szabadság, az őszinteség, a művészi radikalizmus szimbóluma.
A romlás virágai (Les Fleurs du mal) is efféle kategória egy ékes darabja. 1857-ben jelentette meg a botránykeltő kötetet, amely mégis a modern líra alapművének számít. A versek a spleen (melankólia) és az ideál (szépség és harmónia) közötti feszültséget mutatják. Baudelaire-re a modern költészet „elátkozott atyjaként” is hivatkoznak, aki a szépséget a romlásban, bűnben és testiségben látta meg.
“Ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol.” – Lewis Carroll
Egy álnév mögé bújt matematikus zseni. Lewis Carroll, eredeti nevén Charles Lutwidge Dodgson, sokkal több volt, mint az Alice Csodaországban írója. Az 1832. január 27-én született alkotó az Oxfordi Egyetem tanáraként kezdte pályafutását. A Lewis Carroll álnév a saját nevének latin és angol fordításából keletkezett, ezzel a névvel vált híressé az irodalomban.
A híres-neves történet, amely az Alice Csodaországban alapjául szolgált, 1862. július 4-én kezdődött a Temze folyón hajózva. Az író ekkor mesélt először Alice Liddellnek, a 14 éves kislánynak és testvéreinek, Lorinának és Edithnek. A mese főszereplője egy lány, aki kíváncsisága végett egy sötét nyúlüregbe zuhan, így egy titokzatos, szinte már groteszk, abszurd világba csöppen. Alice-t annyira elbűvölte a különleges történet, hogy Carroll kézzel lejegyezte, később illusztrálta is, majd 1864-ben átadta a lánynak személyes ajándékképp. A kezdetleges kis kézirat az “Alice kalandjai a föld alatt” címet viselte. A végleges kiadás azonban már Alice kalandjai Csodaországban néven jelent meg a későbbiekben.
Carroll amellett, hogy sajátos stílusával felkeltette az emberek érdeklődését, más területeken is brillírozni látszott: méghozzá feltalálóként. Élete során megalkotta a niktográfot, amely lehetővé tette az éjszakai írást. Egy olyan egyszerű, lapos táblát képzeljünk el, melyen négyzet alakú lyukak sorakoznak, épp ez segítette az írót a betűk formálásában. Mindemellett matematikusi és logikai érdeklődése az abszurd történetekben is visszaköszön, ahol a szabályok és logika furcsa torzulásokon mennek keresztül.
Érdekes tény, hogy gyerekkorától fogva dadogással küszködött, amit Ő maga „habozásnak” nevezett. Épp ez a beszédhiba ihlette a Csodaországban szereplő Dodo madár karakterét is. Ami viszont meghatározóbb tényező, hogy bevallása szerint a gyermeki társaságot sokkal nagyobb előnyben részesítette a felnőttekével szemben. Barátságait főként kislányokkal ápolta, akiket fényképezett és meg is ajándékozott. Ez a szokatlan érdeklődés azóta is élénk viták tárgya, noha a kutatók többsége szerint teljesen ártatlan volt.
Mégis, ezek a körülmények és különc vonások nem csökkentik a zsenialitását: a logika precizitása és az abszurd fantázia ötvözete tette lehetővé, hogy az Alice történetben a kaotikus és szürreális világot tárgyilagos, következetes logikával jelenítse meg. Carroll alkotásaiban a valóság és az álom határa elmosódik, és mindez nem csupán a gyerekeknek szól, hanem az olvasók minden generációjának kihívást jelent, hogy elgondolkodjanak a rend és káosz, a logika és képzelet határain.
“Az óceán ölén fénytested meglobog, sugárzik, tündököl, s végtelen mosolyod végtelen vágyat ont az irdatlan világra.” – Paul Verlaine és Arthur Rimbaud
A lángoló, megrázóan szenvedélyes és lázító költőpáros jelentős helyet foglal el a világirodalom történetének remekei között.
Paul Verlaine elismert francia költőként vonult be a köztudatba. 1844. március 30-án született Metzben, Franciaországban, később viszont Párizsban telepedett le családjával. Egyetlen gyermekként nőtt fel. Már fiatalon a francia szimbolista költészet kulcsfigurájává vált sajátos költészete miatt. Műveinek legfőbb jellemzője a finom zeneiségre és az impresszionista hangulatok megteremtésére való törekvés, amely ars poeticáját híres tételével, a „Mindenekelőtt zenét!” mondattal fejezte ki. Műveiben a 19. század végi melankólia, a belső feszültség, a tiszta szerelem és a vallásos elbizonytalanodás jelenik meg. Ez a kettősség, a szépség és a bűn, a világ rendje és az egyéni vágyak között, különösen hangsúlyossá vált a Románcok szó nélkül című kötetében, amelyet Arthur Rimbaud-val folytatott botrányos kapcsolata idején írt.
Arthur Rimbaud, fiatal költő 1854-ben született Charleville-ben. Szegény körülmények között élt kis családjával, egy elhagyatott tanyán. Édesanyja, Vitalie Cuif, egy megyei kisbirtokos gyermeke volt, apja, Frédéric Rimbaud pedig gyalogoskapitány. Szerencsétlenségükre apja 1864-ben elhagyta a családot, hátrahagyva maga után mindent és mindenkit, akit szeretett. Arthur még csak 16 éves volt, mikor elindult álmai útján, hogy saját, lázadó életét élje, és versírásban keresse meg méltó helyét a világban. Kóborlásai során 1871. augusztusában egy jó ismerőse elküldte verseit Paul Verlaine-nek, aki azonnal Párizsba hívta a fiút személyre szóló levelével: „Jöjjön, kedves nagy lélek, hívjuk, várjuk!” – írta neki.
Kapcsolatuk nem csupán művészi szövetség volt: szenvedélyes, botrányos, titkos és minden korabeli erkölcsöt megkérdőjelező viszony. Verlaine teljesen Rimbaud hatása alá került, feleségét elhagyta, és két éven keresztül követte a fiatal költőt Európában barangolva. Szegénységben, alkoholmámorban és folyamatos veszekedések közepette.
1873-ban Brüsszelben a kapcsolat drámai fordulatot vett: Verlaine tébolyult, részeg állapotban pisztollyal lőtt Rimbaud csuklójára. Bár a golyó nem ejtett súlyos sebet, az eset nyilvánosságra került, majd Verlaine-t két év börtönre ítélték. Ez a traumatikus esemény vezette Verlaine-t a megtéréshez, mellette a Bölcsesség című kötetének megírásának alapját is képezte. Rimbaud viszont – bár a szerelem már véget ért – soha nem veszítette el az ihletet és a lázadó szellemet, amely műveiben, például az Illuminációk és Egy évad a pokolban című prózaverseiben tovább él.
Művészetükben a szerelem és a vágy, a szenvedély és a lázadás, a kreativitás és az önpusztítás szorosan összefonódott. Rimbaud a lírában amolyan látnokká (voyant) vált, műveiben az érzékeket szándékosan összezavarva, hogy új, ismeretlen valóságokat fedezzen fel a lélek és a nyelv mélységeiben. Verlaine pedig a zeneiség és a belső feszültség mesterévé vált, aki szerelmi és életbeli küzdelmeit a költészet eszközeivel tárta a világ elé. Kapcsolatuk a modern költészet egyik legismertebb, legviharosabb és legmélyebb érzelmi forrása lett, amely egyszerre mutatja az emberi gyengeséget és a zseniális alkotói erőt.
Lásd, az őrültek… Kafka, Baudelaire, Carroll, Verlaine és Rimbaud művészetében a szépség és a romlás, a logika és az abszurditás, a szenvedély és a lázadás egyszerre van jelen. Üzenetük valójában az, hogy a művészet nem csupán menekülés, hanem az élet megértésének egy újfajta, bátor útja: a határok feszegetése, az érzékek és a tudat megbolygatása, a valóság és a képzelet összefonása mind a zsenialitás és a különcség feltételei. Talán csak így, a határvonalon egyensúlyozva születik meg az igazi művészet.
