Borítókép: Hideg pizza c. kötet
A kötetről
Simon Márton ismert kortárs költő, slammer, immár kiadótulajdonos is. Legújabb verseskötetét már saját kiadója, az Okapi Press publikálta – amit egyébként nem csak Simon Márton versei miatt ajánlott megismerni, hiszen itt jelent meg nemrég Tandori Dezső egyetlen posztumusz kötete is, valamint nemsokára feltörekvő kortárs költők műveit is olvashatjuk egy írói pályázat eredményeként.
Simon Márton legújabb kötete Hideg Pizza címen jelent meg. Már a cím értelmezésekor gondolhatunk a kortárs költészet banális hétköznapiságára, ha a költészet táplálék a léleknek, napjaink írásai pont a hideg pizzának felelnek meg. Nem kevésbé értékesek, csak sokkal inkább elérhetőek, ismerősek, túldekorált idill helyett a mindennapok elengedhetetlen részei, alkotói.
A költő és a külvilág
Véleményem szerint épp ilyen érzés a kötet olvasása, nem idegen, nem fennkölt és távoli, sokkal inkább emberközeli, ismerős helyzeteket láthatunk a versekben az elmélkedő lírai én szemén keresztül. A költőre jellemző módon alig észrevehetően ötvöződnek a klasszikus témák a mindennapi élet dilemmáival, kesergésével, örömével, mindez mesterien átszőve hol irodalmi, hol popkulturális utalásokkal. A kötet több szempontból is különleges része az életműnek, a legszembetűnőbb pedig, ahogy több kritikusa is említette, a lírai én külvilággal való kapcsolata.
Simon Márton verseire a korábbiakban is jellemző volt az irodalomtörténeti intertextualitás, valamint a hétköznapi tárgyakból kiinduló mélyebb elmélkedés, most azonban azt érezhetjük, a külvilág nem csak a gondolatok előhívójaként kap szerepet – a kapcsolat sokkal közvetlenebb. Ezt fogalmazza meg Gács Anna kritikus a következőképp: “A költő, olybá tűnik, mostanra tegeződő viszonyba került a világgal…”
De mit is jelenthet ez, hogyan is érzékelhetjük? Úgy fogalmazhatnánk meg ezt a változást, hogy a külvilág – költőelődök, bibliai szereplők, esetenként dinoszauruszok – már nem a vers tárgyai, hanem egyszerűen benne vannak a versben, a költővel együtt, elférnek az elmélkedésben, akár rajtuk keresztül íródik, akár sormintaként kísérik végig a lírai én egisztenciális merengését. Egy ponton a költő Petőfi stílusában szeretné kifejezni bizonytalanságát, mi pedig olvasóként végigkísérjük, amint a két költő dilemmái keverednek, a költészet titkos, álcázó hatása mellett a költő különbözősége is megjelenik, itt azonban ez erény helyett olyasvalami, amiért bocsánatot kérnek – nem lehetünk már biztosak benne, ez melyikük bizonytalansága.
A verseket végigkíséri egyébként ez a fajta kétkedés, mintha a lírai én velünk is közelebbi viszonyba kerülne, így verseit már nem csak “odaveti”, az olvasóra hagyva minden további értelmezést, véleményt. Itt már mindannyian felismertük, ezekben a versekben minden hétköznapi ember is elfér, talán ezért érzi most már feladatának a lírai én is, hogy minden olvasó kihozzon valamit ebből a kötetből, hogy az önmagukban is elbizonytalanodó versek hasznosak legyenek. És hogy mire, az úgy gondolom, a kötet következő érdekessége.
A kortárs válság feloldása?
A kortárs költészetre, mint már említettük, jellemző a hétköznapiság, általában a modern ember elszigeteltsége, a valós kommunikáció és megértés teljes és végleges hiánya. Ez a kötet azonban más. Szürreális, ugyanakkor mindennapi jelképek által inspirálva újra megfogalmazódik világunk minden gondja, a múlt szörnyűségei, a jelen értelmetlensége, mindeközben az éjszaka plakátokat bámuló lírai én összekeveredik az olvasóval, de még a plakátokon látható Jézussal is, és bár mindannyian megvetni látszanak a jelent, végül mégis megfogalmazódik, amire eddig nemigen volt példa. Hogy bár mi tényleg a nyári éjszakában várunk, buszra, “sosem érkező megoldásra”, mindez mégis elnézhető, hiszen boldogan tesszük.
Ennek fényében az olvasóban azt a megnyugtató érzést kelti a kötet, hogy elnézhető a hétköznapiság, hogy megbocsátható, ha nagyratörő elvárások, fennkölt világmegváltás helyett csak élünk, emberként – valahogy úgy, ahogy a kortárs művészetnek is elnézhetjük látszólagos egyszerűségét.
A vers, mint irodalmi értelmezés
Szintén újdonság, hogy a versek némelyike előre figyelmeztet, a szavak nem azt jelentik, ami le van írva. Ezt az elgondolást a művészetben már természetesnek vesszük, hiszen mindenki megtanulta az iskolában a metafora és allegória jelentését, mégis, a kortárs költészet egészen új szintre emeli a jelentés hiányát. Simon Márton eddigi verseire is jellemző, hogy bár konkrét leírások által, mégis egy érzést, hangulatot ad át az olvasónak, a versek értelme mindig abból fakad, mi mit kötünk az eleve szubjektív hangulathoz. Akkor mégis, miben rejlik a versek magával ragadó jellege, hogyan is lehetne átérezni valamit, ami csak átvitten van leírva?
A költő erről alkotott képe a következő verssorokból olvasható ki leginkább:
“süssön a fejünk fölött magasan a jelentés amibe ne lehessen belenézni”.
Ezt gyönyörű és egyben találó metaforának gondolom, hiszen az irodalom lényege, hogy mindenki számára érezhető egy üzenet. Természetesen ennek értelmezése, megélése személyenként változik, azonban a végső jelentés, akárcsak a Nap, sosem egyértelműen látható – mégis szükséges, éltető erejű, és akárcsak a művészet esetében, elég, hogy érezzük a hatását.
Véleményem szerint ezeket a verseket érdemes lenne tanítani is, hiszen az irodalom általános értelmezése is kiolvasható belőlük.
A kötet összességében az életmű vitathatatlanul fontos része, hiszen a megszokott stílussal ötvözve újféle kapcsolatot mutat be a világgal, az olvasókkal, valamint saját magával és az irodalommal is.
