Borítókép: stock.adobe.com
A történelem során, amióta megkülönböztetünk generációkat, mind másképp vélekedtünk a bennünket körülvevő világról. Ennek történelme körülbelül 1920-ig vezethető vissza a „Veteránok” születéséig. Az ő generációjuk volt az, aki megélte a 2. világháború borzalmait, Magyarországon az ‘56-os Szabadságharcot, fiatal felnőttként pedig a kommunizmus nehézségeit . Már egészen kiskorukban megtanulták azt, hogy a túlélésük záloga az, ha együtt tudnak működni. Békeidőben mindig tetemes készletet halmoztak fel mindabból, ami később a hasznukra válhatott volna. Mai szemmel gyűjtögetőnek tűnhetnek, de reálisan végiggondolva egészen érthetővé válik a gondolkodásuk. Kemény idők szülöttei ők, szeretetnyelvük pedig az etetés. Míg az ő nemzedéküktől kezdve egészen az előző évezred végéig az addig „Tradícionális”-nak nevezett társadalomban a hangsúly az együttműködésen és a közösségi életérzésen volt, addig az elmúlt évtizedekben végbemenő társadalmi változások az egyéniség relevanciájának térhódítását hozták magukkal.
A „közösség” nézőpontjától az „Én” szabadságáig
A technológiai változások rohamos fejlődésével kéz a kézben érkezett az a fajta nézőpont is, hogy mi, mint egyének is számítunk. Míg az elmúlt évszázadok során a túlélés egyik legfőbb alapelve volt, hogy közösségekben gondolkodjunk, és amennyiben szükséges volt, a saját egyéni vágyainkat háttérbe szorítsuk, addig ma legalább ennyire jelentős kérdéssé vált az Önmegvalósítás fontossága is.
Ámde a szabadságnak és a technológiai fejlődésnek volt egy nagy ára, amellyel nem számoltunk, hogy egy nap meg kell fizetnünk. A világ felgyorsult, de mi emberek nehezen tudunk lépést tartani vele. Míg néhány évtizeddel ezelőtt, ha az embernek véget ért a munkaideje, letette a lantot, hazament és folytatta az életét, addig ma már a munkaidő, mintha soha nem érne véget. A mai munkahelyek, oktatási intézmények, szabadidős közösségek megkövetelik, hogy mi, egyénekként is benne legyünk különböző csoportokban, vagy chat-ekben. Csakhogy az idegrendszerünk nem erre lett tervezve, hogy folyamatosan “rendelkezésre álljunk”. Míg régen szignifikáns különbséget lehetett tenni az életünk különböző aspektusai között, addig ma már teljesen elmosódtak a határok. A munkában aggódunk a magánéleten, a szabadidőnkben a karrierünkön, az iskolában pedig az állásunk kérdései foglalkoztatnak.
A „Hustle” szemlélet végre nyugdíjba vonulhat?
Pontosan ezek miatt a tényezők miatt jelent meg a Slow Life vagy másnéven Soft Life mozgalom, a Hustle kultúra ellenpontjaként. Míg előbbi lényege az, hogy megtaláljuk az úgynevezett „Work-life balance”-ot, addig utóbbi arról szól, hogy csak a 0-24-es készenlétben állással, emellett a folyamatos (majdhogynem) végkimerültségig, önmagunk kihajtásával és a magánéletünk feláldozásával érhetünk el eredményeket.
A magam részéről kimondhatom, hogy volt lehetőségem kipróbálni az életben az utóbbi toxikus munkakultúrát is, amikor az életem minden más aspektusát alárendeltem a munkának. Néhány évig ment, mindaddig, míg nem szembesültem azzal, hogy egész egyszerűen nem tesz boldoggá. Ekkoriban jött velem szembe először a „Slow-Life” mozgalom fogalma, ami első hallásra hihetetlenül nagy ellenérzést váltott ki folyamatosan túl-stimulált elmémből. Úgy éreztem magam tőle, mintha az ember egy péntek este, az évszázad teltházas koncertjére készült volna, ezzel szemben beszorult volna valami elhagyatott zsákfalu egy félreeső csűrjébe egy Sokol-rádióval.
Mindazonáltal, amikor jobban elkezdtem utána nézni, onnantól sikerült kissé árnyaltabban látni a dolgokat. Ez a fajta életstílus inkább valami, ami tudatosságra ösztökél a sodródás helyett, a minimalizmusra a túlfogyasztás helyett, valamint megtanít értékelni a pillanatok apró örömeit, ahelyett, hogy folyamatosan az elképzelt „nagy” boldogságot várnánk.
A Slow life fogadtatása
Ez a fajta szemlélet az idősebb generációk körében ellenérzéseket váltott ki, ami teljesen érthető, ha belegondolunk, hogy ők még alapvetően egy teljesen más társadalmi berendezkedésben nőttek fel. Azonban a mi életünkben más dolgok váltak a prioritássá. Ezek nem jobbak, nem rosszabbak, csak eltérőek. Az, hogy mi már tudatosan beépítünk az életünkbe olyan dolgokat, amik csupán az örömünket szolgálják, teljesen más nézőpontból segít megfogni az élet lényegét. A napi séta, jóga, vagy akár a pihenés beiktatása segít a kortizol szintünk csökkentésében, és tudatosan alkalmazva ki tudjuk vele alakítani az egészséges stressz-rezisztenciát.
A „Lassú Élet” és a fenntarthatóság
Ezzel a fajta életstílussal kapcsolatban gyakran felmerülő kérdés, hogy anyagilag mennyire fenntartható hosszútávon? Erre a válasz elég egyszerű: gond nélkül! A Slow Life a pénzügyi tudatosságra is „nevel” bennünket, így a minőségi élményekre fektetve a hangsúlyt a mennyiségi pénzköltés helyett. A tudatos vásárlás pedig lehetőséget ad arra, hogy átgondoljuk mit is tartunk igazán értékesnek. Többek közt például azzal, hogy a termékek, amelyeket megveszünk minél inkább fenntartható forrásból származzanak. Ezzel a fajta gondolkodással pedig elkerülhetjük a „Hustle” kultúrából adódó túlfogyasztást is, mert az életünk ezen tükrében már nem anyagi javakkal próbáljuk kompenzálni magunknak az időt, amelyet elvettünk saját magunktól azzal, hogy megállás nélkül csak hajtottunk.
A bennünket körülvevő tárgyak tekintetében is egyre inkább letisztultságra vágyunk, funkcionalitásra, egyszersmind egyszerűségre. Amire nincs szükségünk tovább adhatjuk, mert ami nekem kacat, az még másnak kincset érhet. A „second hand” kultúra újbóli felbukkanásával megteremthetünk egy olyan világot, amelyben már nem az számít, hogy „Mikkel rendelkezel?”, hanem végre újra a legfontosabb kérdést tehetjük fel egymásnak: „Hogy vagy?”
Kritikák és érvek
A mozgalom kritizálóitól gyakran elhangzik a vád, miszerint ez a fajta privilégium, csak a felső-középosztály újabb huncut úri-hóbortja, mert az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezőknek nincs lehetőségük ezzel foglalkozni. Ezt hatalmas tévedésnek tartom. Vannak dolgok, amik abszolút nem az anyagi helyzetünk függvényei. Az, hogy mondjuk lenémítjuk az online csoportjainkat, mikor hazaérünk, az, hogy elmegyünk sétálni a környéken, vagy az, hogy otthon mozogjunk egy kicsit Önmagunkért – ezek abszolút nem függnek össze az anyagi kereteinkkel. Ez mind csupán döntés kérdése.
Igenis engedd meg magadnak azt a luxust, hogy néha „Én-időt” tartasz! Azt, hogy figyelsz magadra, végiggondolod mire vágysz igazán, és néha megengeded magadnak, hogy elfogadod, az Élet akkor sem fog megállni, ha Te időnként igen.
