Egy pörgős élet a pingpongtól a pétanque-ig – interjú Persa Tímea, veseátültetett sportolóval

Borítókép: Baranyi András

Az interneten leginkább a veseátültetésed és a pétanque-os, illetve az asztaliteniszes eredményeid alapján lehet rólad információt szerezni. Mennyire fontosak ezek az önképedhez?

Nyilván fontosak ezek számomra, de szeretem ezeket a helyükön kezelni. Mikor a transzplantáció megtörtént, akkor kinyíltak ezek a lehetőségek számomra. Előtte is mindig sportoltam fiatalkoromban, de legfeljebb általános iskolai versenyeken, szóval nem volt kiemelkedő sportteljesítményem. Amikor kiderült a betegségem, 25 éves voltam; akkor született a fiam is. A szervátültetetteknek van egy Szervusz c., általában egy évben négyszer megjelenő lapja, amit én a dialízis során már olvasgattam. Abban láttam mindig, hogy milyen versenyek vannak, hova utaznak, mennyire jó a közösség – vártam, hogy közéjük tartozzak. Már a dialízis alatt elkezdtem asztaliteniszezni és bekerültem ebbe a körbe. Ott iszonyat nagy erőt adtak nekem, hogy lássam azt, hogy ez nem feltétlenül a vége valaminek, hanem egy új élet kezdete. A rólam szóló híreket, a „hírnevet” próbálom a helyén kezelni – nem nagyképűvé válni. Amikor szervátültetettek versenyeznek egymással, mindig nagy ölelkezések, összeborulások vannak a versenyeken. Tehát ha egyszer-egyszer nem sikerül, egymást nem is vigasztaljuk, mert szó nincs szomorúságról. Örülünk, ha nyerünk, de mindig összenézünk és azt mondjuk, hogy „de hát élünk”. Mindenki tudja, hogy nagyjából ugyanazon átestünk, és ezek nagyon megható pillanatok.

Azt ki tudod fejteni, hogy a dialízised (2015-től 2018-ig) és a köröm-patellakezelésed (2004-től) előtt milyen viszonyod volt a sporthoz?

Nagyon sportos családból származom: a férjem a SportTV-nél szerkesztő, a sógornőm olimpikon, az apósom a Telesportnál dolgozott nagyon sok évig, az anyósom testnevelőtanár, és én is atletizáltam fiatalkoromban. Régen rengeteg utcai futóverseny volt, amikre apukám mindig elvitt. Akkor még nem tudtunk a betegségről, de lehet, hogy a térdemnek már az se tett jót. Focimeccsekre is járunk, tehát a sport valamilyen szinten mindig ott volt az életemben.

A sporthoz való viszonyod hogyan változott?

44 éves voltam, amikor 2018-ban a transzplantációm volt. Akkor már nem gondoltam, hogy új sportokat kipróbálok. Korábban pingpongoztam, de az edzőm mosolygott, mondván: ez a lakótelepen megfelel, de most kezdjük el nulláról. Fizikálisan brutális egy pingpongedzés. Viszont nagyon sokat adott nekem és jó közösség volt. Az Európa-bajnokságra elmehetnek a dializáltak is, aztán ott megoldják a dialízist. Én hasi dialízist végeztem, amihez egy böszme nagy gépem volt. Kint akárhova mentünk Helsinkiben, oda telepítették a szállodába a gépet és a hozzá tartozó eszközöket. Közel 4 évig voltam dialízisen, és a mai napig megkeresnek dialízisen lévő emberek, mert én nagyon pozitívan éltem meg ezt. Tehát ott volt, de éltem az életemet. A riadóm is akkor volt, amikor a bowlingedző mondta, hogy menjek le bowlingozni. Lementem, de a könyököm nem sokat bírta, mert a karjaimmal is vannak problémák. Az edzés végén odamentem a telefonomhoz, és láttam, hogy volt 8 nem fogadott hívásom, meg egy üzenetem arról, hogy riadóm volt. Akkor visszahívtam, és mondták, hogy „tartalék vagyok, de azért irgum-burgum, nézzem a telefont!”, és onnan mentem át pétanque-edzésre. A metrón hívtak, hogy az első behívott nem felelt meg és tudom-e vállalni a műtétet. Leszálltam a Kálvin téren, besétáltam a klinikára és este megtörtént a transzplantáció. Akkor szóltam, hogy „bocsi, nem jövök pétanque-edzésre”. Azóta is mondják, hogy „nem igaz, hogy inkább elmentem egy transzplantációra, mint az edzésre”, de vannak prioritások. Tehát így éltem az életemet és tényleg nem voltam depressziós. Vannak szabályok, amiket be kell tartani, de azért kaptuk ezt a szervet, hogy éljük az életünket.

Mindazonáltal, hogy pozitívan állsz hozzá a dialízis közbeni és a veseátültetés utáni életedhez, milyen lemondásokkal jártak ezek?

Én nagyon felkészült voltam. Amikor kiderült a betegség, még tizenöt évig elhúztuk a különböző gyógyszeres kezeléseket, mire dialízishez jutottam. Tudtam, hogy milyen lehetőségek vannak és miből lehet választani. Van a hemodialízis, amikor egy fisztulát alakítanak ki a kezeden, és azzal heti háromszor mész be a kórházba, ahol négy órát fekszel egy gépre kötve. Emellett van a hasi (avagy peritoneális) dialízis, aminél beültetnek egy kanült a hasadba, és a hashártyádat szűrőként használva, egy oldattal a méreganyagot eltávolítják. Én tudtam, hogy ezt akarom; nem akartam heti háromszor bemenni. Persze, ott gyorsan el kellett kezdeni, tehát mégis kaptam a nyakamba egy kanült, amivel tíz kezelést kaptam, de azt nagyon nehezen viseltem. Tehát először manuálisan csináltam a kezelést háromóránként: beengedték az oldatot, valamennyi ideig benn volt a hasamban, és aztán kiengedték – ezt négyszer megcsináltam. Mikor már ez jól ment, egy éjszakai gépet kaptam – egész nap szabad voltam, jöttem-mentem, éjszaka rácsatlakoztam és lefeküdtem aludni. Ehhez egy cső is tartozik, amire előfordul, hogy az ember ráfekszik, és mikor kimenne az oldat, elkezd sípolni. Akkor fölkelsz hajnali kettőkor és nem tudod, hogy mi történik. Azonban nekem így is teljesen jól működött ez az éjszakai gép, és tudatosan erre álltam rá. Csak a végén, amikor a hashártyának a szűrőképessége romlott, már majdnem tízórás volt a kezelés – tehát már nem aludtam annyit. Ott kellett az ágyban feküdni, és a munka nehézkessé vált – el kellett kezdeni öt órakor, hogy reggel el tudjak indulni dolgozni. Szerencsére olyan munkahelyen dolgoztam, ahol ezt tolerálták, és nem volt ezzel soha gond. Aztán a végén már lebegtették, hogy a hashártyám nem biztos, hogy jól működik, és emiatt át kell állni hemodialízisre. De hát akkor jött a riadó, és szerencsére ez megoldódott.

Ez idő alatt különböző szempontokból – edukáció, érdekképviselet stb. – mennyire segített a Magyar Szervátültetettek Szövetsége (MSZSZ)?

Mikor megkaptam a kanült a hasamba és elkezdhettem volna magamnak a kezelést, egy vizsgát kellett tennem. Egy szimulációt csináltak, hogy én meg tudom-e ezt csinálni – enélkül nem engednek el hasi dialízisre. A Péterfy Sándor Utcai Kórházba jártam gondozásra – ott egy nagyon támogató, profi brigád dolgozott. A dialízisállomáson, ahova jártam, ott is nagyon profik voltak. Akkor már a sport miatt kapcsolatban álltam az MSZSZ-szel, de alapesetben az ember nem áll velük kapcsolatban. Tartanak most már Képzett Beteg Programokat, de az is a szervátültetetteknek és a családjaiknak van. A beteg jobban benne van ebben a történetben, de a házastársnak és a családnak tudniuk kell, hogy mikre, mennyire kell figyelni. Még mindig van szervátültetettek csoportja, ahol időről időre előkerülnek olyan kérdések, amikre a válasz mindig az orvos. Nem szeretem az egymás okítását, hogy „én ezt szedem, úgyhogy te is szedheted”. Meg nekem a Péterfyben az volt – mikor már csináltam a dialízist –, hogyha valakinek választania kell, melyik dialízist válassza, akkor szóltak nekem, hogy beszéljek vele. Én sokszor bementem, elmeséltem a saját tapasztalataimat, és ez segített a döntésükben.

Ezek a behívások a Szervátültetettek Szövetségén keresztül történtek?

Nem, abból a kórházból hívtak, ahova dialízisre jártam – mint olyan beteget, aki alkalmas arra, hogy támogasson másokat. Vagy küldött a doktornő, aki gondozott, hogy beszélnék-e valakivel, mert lennének kérdései. Az MSZSZ inkább a szervátültetés utáni élettel foglalkozik. Vannak ott is mindenféle támogatások, pl. adománygyűjtések azoknak, akik a COVID alatt nehéz helyzetbe kerültek. Szereztek többek között élelmiszercsomagokat, amiket eljuttattak azoknak, akik nem tudtak dolgozni. Én a világjárvány idején friss szervátültetettként szintén erre a sorsra jutottam – megszűnt a munkahelyem, aztán idővel visszavettek. Az viszont mindig nehézséget okoz, hogy a kórház nem adhat ki információt arról, hogy kik a szervátültetettek. Tehát az ember vagy eljut az MSZSZ-hez, vagy nem – az újságot kirakják a klinikán, ahova kontrollra járnak. Viszont van, aki nem akarja az egész életét szervátültetettek között élni, és ezért nem jön – főleg a fiatalok. Megkapta húszévesen és előbb megy vissza az iskolába, a buliba, de nem feltétlenül a szervátültetettek közé. A sportba van, aki visszaszivárog, de arról nem adhatnak ki adatot, hogy kik azok, akik nem így döntenek. Tehát az MSZSZ se tudja megkeresni őket, hogy jöjjenek sportolni. Vannak háromnapos Trapi-Napok minden évben: most Hajdúszoboszlón lesz, ott van lehetőség megismerkedni a Szövetség munkájával és orvosi előadásokon részt venni. Augusztusban Győrben lesz egy életmódtábor, amit összevontak egy minden sportra kiterjedő magyar bajnoksággal; ott is várják az új érdeklődőket. Mindezzel együtt azonban problémát okoz eljutni hozzájuk. Oké, ott a Facebook, de ott sem jut el mindenkihez az információ. Az egyesületeknél is látom, hogy stagnálnak a létszámok és nehéz elérni a transzplantáltakat.

Magyarországon a feltételezett beleegyezés elve van érvényben a halál utáni átültetést illetően. Tehát le kell mondani arról, hogy a halálod után kivegyék a szerveidet, ha nem akarod – különben jogszerűen megtehetik ezt. Erről mit gondolsz?

Ha meghalok, nyilván a családnak az egy hatalmas dráma. Biztos iszonyatosan nehéz munka ez a kórházban, hogy odalépjenek a családhoz és azt mondják, hogy „elnézést, tudjuk, hogy meghalt, de most nyilatkozni kellene erről”. Úgy tudom, hogy van néhány kórház, ahol nagyon elkötelezettek efelől, de ezzel nagy macera van: adminisztráció, ott maradni a családnak stb. Szerintem így nagyon sok szerv elveszik, mert ahol a család nagyon tiltakozik – hiába nem mondott le erről az elhunyt életében –, ott elengedik. Egyszer láttam egy listát arról, hogy melyik kórházból mennyi szerv jön: ebből ennyi, abból annyi, a többiből meg nulla. Tehát ha valaki most meghal, annak a szerveit kvázi holnap fogják beültetni. Viszont addig még jön a riadó, az elhunytat – az agyhalott donort – gépen tartják, és megy a háttérben az adminisztráció, hogy amikor kiszedik, már rögtön tudják beültetni. Ilyenkor jöhet a szerv pl. Nyíregyházáról, de tagjai vagyunk az Eurotransplant-nak, tehát külföldről is kaphatunk vesét, és adunk is külföldre vesét. Nem tudom, mivel lehetne az orvosokat motiválni, mert a nap végén elég fáradtak, és ha hajnali kettőkor meghal valaki, akkor sebészt keresni, kiszedni stb. iszonyat mennyiségű meló. Nem mindenki elkötelezett emellett.

Hogy találtál rá a pétanque-ra?

2018-ban, amikor Cagliari-ban volt Európa-Bajnokság, pingpongoztam. Hallottam már a pétanque-ról, meg jártam Franciaországban és francia filmeken is láttam, hogy a parkokban a hetvenévesek dobálják ezeket a golyókat. A pétanque-edzőt ott ismertem meg, és nagyon jó barátságot kötöttünk. Már akkor mondtam, hogy szeretném kipróbálni, úgyhogy kimentünk a tengerpartra. Egy másik pingpongos lánnyal voltunk, aki mondta, hogy ez neki halálunalom, engem viszont rögtön beszippantott. Ez júliusban volt, aztán szeptemberben volt egy verseny, amire az edző elhívott. Csak háromszor dobtam előtte a tengerparton, de végül meggyőzött, úgyhogy a fiammal lementünk. Az első meccsünket rögtön megnyertük, és akkor kérdezte az ellenfelünk, hogy mióta játszunk. Mondtuk, hogy „körülbelül ma óta”, amire szegény nő majdnem fölrobbant. Meg ott van az is, hogyha az ellenfél húsz éve játszik, és odajön valaki, akinek minden sikerül, akkor őt az szétszedi. Kicsit olyan pszichésen, mint a darts, kell egyfajta nyugalom: szét lehet ugyanúgy csúszni, ha az ellenfélnek minden bejön, neked meg semmi. Akkor nagyon megtetszett, de hát októberben vesét kaptam, és akkor kiesett egy kis idő. Ahogy eltelt fél év-egy év, elkezdtem edzésekre járni, és nekem nagyon tetszett.

Mekkora különbséget érzel a pétanque-ban a szervátültetett és az egészséges sportolók között?

A szervátültetetteknél három kvalifikációs verseny van egy évben az adott EB-re vagy VB-re. Idéntől már négy lesz, ami nem sok, ezért eljárunk egészséges versenyekre elég sokan a szervátültetettek közül. Majdnem minden hétvégén van verseny, tehát iszonyatosan sokat járunk. Először furcsán – nem mondom azt, hogy lenézően – néztek ránk, főleg az, aki már húsz éve játszik. Ők elmennek hétvégenként a versenyre játszani, mi viszont hetente edzésre is járunk. Úgyhogy meglepődnek azon, hogy milyen dolgokat tudunk. Az edzőnk nagyon kreatív és borzasztó jó feladatokat talál ki állandóan az edzésen. Most már az egészségeseknél is ott tartunk, hogy számolnak velünk. Tavalyelőtt – a párommal, akit most műtöttek a vállával – a világbajnokság kvalifikációs versenyén a döntőt mi játszottuk. Ha azt megnyertük volna, akkor mi megyünk az egészséges világbajnokságra, úgyhogy ott nagyon döbbent arcokat láttunk. Nálunk nem érzek különbséget egy szervátültetett és egy egészséges sportoló között – ilyen szerintem a pétanque mellett a bowling és a darts. Nincs egy olyan fizikai határ, ami gátat szabna annak, hogy ugyanazon a szinten űzzük. Ezek nem kardiósportok – sokan eljárnak egészséges versenyekre, de sajnos ez nem sok sportra jellemző.

Ennek a sportnak a lelki és fizikai hatásait hogyan értékelnéd?

Az MSZSZ mindig azt mondja, hogy a sport 30%-kal megnöveli a beültetett szerv élettartamát, úgyhogy ők mindig buzdítanak rá. Nem azt mondom, hogy a pétanque, a darts vagy a bowling feltétlenül; csak van az a fizikai állapot, az a kor, ahol beszűkülnek az ember lehetőségei. Hiába szeretnék távolugrani, meg röplabdázni, ötvenévesen nem fogom elkezdeni. Szerintem az embernek helyén kell kezelnie, hogy mi az, ami belefér a fizikai állapotába és az idejébe. Ötvenévesen nem kezd el az ember egy olyan sportot, amihez kell egy technika, pl. a teniszt. Tehát fontos a sport a szervátültetés után, de nem kell feltétlenül versenysportot űzni. Másfelől nekem a társaság nagyon sokat ad, hogy mindig ott vannak. Ez egy nagyon támogató közeg, és nemcsak a sportban, hanem mindig ott vagyunk egymásnak. A pályán van, aki nagyon megbolondul, ha kikap, de én élvezem. Persze, hogy nem jó veszíteni, de az valószínűleg azért történt, mert a másik jobb volt. Múlt héten pont nem szerettem annyira: Pécsen volt egy országos csapatbajnokság, ahol a szakadó esőben játszottunk reggel 9-től este 6-ig.

Ennél kedvezőbb körülmények között lehet pétanque-ot űzni Magyarországon?

Az a baj, hogy nincsen pétanque-létesítmény Magyarországon, tehát parkokban játszunk. Tatabányán, ahol az edzőtáborunk május 28-án kezdődik, ott van egy parkban egy murvás rész, ami hivatalosan pétanque-pálya. Télen a Népszigeten egy régi hajóépítő üzemnek az emeletén pétanque-ozunk, ahol négy pálya van, és a fűtés max 10 fok. Én értem, hogy a pétanque-csarnok nem lenne egy nagyon kihasznált létesítmény, meg hol legyen, miért pont Budapesten – ezek nehéz kérdések. Nagyon nagy bázis van Pécsen például. Mi a Vérmezőre szoktunk még kijárni nagyobb versenyekre, de akkor területfoglalási engedélyt kell kérni és lődörögnek a sétálók. A Népligetbe is jártunk egy ideig, de most már az ellen lázadunk: az egy dráma a fecskendőkkel és a bokrokban mindenféle akciót végző emberekkel. Most a Szoborparkba járunk, a stadionhoz edzeni – az se a legjobb, mert a sétautat lefoglaljuk, ami valakinek nem tetszik. Tehát sanyarú körülmények között edzegetünk, ahol éppen találunk egy parkot. A Bikás parkban van két pálya, meg a Tétényi útnál két lakóház között az önkormányzat épített négy pályát, amelyek szabályosak – oda szoktunk még menni. Mindig vadásszuk a helyeket, ahova lehet járni, úgyhogy ez nehézséget okoz.

Mennyit segítene, ha épülne egy pétanque-létesítmény?

Nyáron nem lenne szükség rá, mert a tél neccesebb: akkor hűvös van, és a sötétedés is probléma. Négykor, ha elkezdjük az edzést, hatkor már nem nagyon látunk. Tehát októbertől kb. márciusig csarnokban volna jó. Az országban meg két csarnok van: Budapesten és Székesfehérváron. A csarnokokban viszont fűtés nincs; van egy kályha, szerzünk fát, és úgy tíz fokra föl lehet melegedni – de így is csak kabátban, sapkában lehet edzeni. Sokan vannak, akik nem járnak télen, mert nem akarnak megfázni. Viszont szerintem egy irreális álom, hogy egy fűtött pétanque-csarnokunk legyen. Meg amikor nincs szükségünk rá, akkor mi történik ott? Fehérváron sincs fűtés, ahol most csináltak egy pétanque-csarnokot. Régen lőtér volt talán, tehát egy marha hosszú katonai hangárt kell elképzelni. Annak a beton zsalukövek között lukas a fala, és a tető is beázik, ami borzalmas. De hát boldog, aki használhatja, mert van fedett pálya. A Pétanque Szövetség vett oda fűtőgombákat gázzal, de egy nap alatt az kifogy. Ha mellé állsz, az kellemes, de a pétanque-ban egy idő után el kell menni a fűtőtől. Úgyhogy nem látom ennek a realitását, hogy fűtött csarnokunk legyen. Mikor arról beszéltünk a MAPESZ-ben, hogy idehozhatnánk egy EB-t, ez akkor is problémát okozott. Ahhoz 50-60 pálya kellene, amihhez nehéz helyszínt találni.

Az alapján, amit elmondasz, azt a képet kapom a pétanque-ról, hogy az csupán egy kevés erőfeszítéssel járó szabadidősport. Kell ennek változnia, hogy esetleg inkább versenysportként tekintsünk rá?

Diákolimpián versenyszám a pétanque, és nagyon sok gyerek jön. Közülük sokan nem voltak sportos alkatúak, amikor tízéves korukban megismertem őket. Emiatt kiközösítették őket, és semmi sikerélményük nem volt az iskolában a sporttal, úgyhogy eljöttek pétanque-ozni. Ott kiderült, hogy ezt nagyon jól csinálják, és most a legjobb pétanque-osok ezek a gyerekek – akik azóta húszévesek és megnyúltak. Ezzel együtt nem lehet összehasonlítani semmilyen kardiósporttal, nekem a „darts-kategóriába” tartozik. A férjem röhög is, mikor sportnak hívom. Az olimpiáról azt mondom, hogyha Párizsban nem került be, akkor soha nem fog – még bemutatósportnak se tudták felvenni a programba. A férjem a tévénél dolgozik, és sokat beszélgetünk arról, hogy miért van ez: mert hosszú, nem közvetíthető. Egyéniben kb. ötvenperces egy meccs. Persze a billiárd meg a golf is tud ilyen lenni – csak ott, ha több pálya van, akkor amíg nem történik semmi, átkapcsolnak a másik lyukra. Lehet, hogy ezt itt is meg lehetne oldani, de ettől még vontatott. Lehet a YouTube-on találni videókat, meg a versenyeket online közvetítik, de sajnos nem egy látványos sport. Csinálni jobb, én se szeretem nézni.

Te korábban dolgoztál a Magyar Pétanque Szövetségnél (MAPESZ). Amit a weboldalukon leginkább kiemelnek feladatukként, az az utánpótlás-nevelés és az edzőképzés. Ebben mennyire látod hatékonynak a szervezetet?

Tavaly 600 fölött volt azoknak a száma, akik neveztek pétanque-ra a magyar diákolimpián. Ma van a középiskolásoknak Veszprémben a régiós selejtezője – vannak területi selejtezők és van döntő. Idén is sokan neveztek. Inkább a tesitanáron múlik, hogy ismeri-e és az iskolában foglalkozik-e velük – van, aki annyira elkötelezett, hogy minden évben ott van. Volt, hogy én is mentem bíráskodni versenyre. Olyankor látom, hogy van, aki azt se tudja, mi merre hány méter, mert azért jött, hogy ne kelljen iskolába menni aznap. A kicsik viszont nagyon lelkesek. Van Tatabánya mellett, Vértessomlón egy közösség, ahol gyerekeket edzenek. Veszprémben pedig Drienyovszki János viszi az utánpótlást, és ő a gyerekekre nagyon ki van hegyezve. Vannak még aktív harmincévesek is, akik az ő kezei alatt nevelődtek. Edzőképzés viszont nincs Magyarországon. Évek óta beszélnek erről a TF-en, de ez még mindig csak pétanque. Luxemburgban van edzőképzés; oda van lehetőség talán minden második évben két embert küldeni. Tehát, ha jól tudom, most négyen vannak, akiknek hivatalos edzői papírjuk van, amit elfogadnak Magyarországon. Nehéz, mert eleve Luxemburgban franciául, meg angolul megy a képzés, és olyat is kell a MAPESZ-nek találnia, aki alkalmas erre. Ez különben egy hétvégés vagy háromnapos képzés, amit pl. a mi edzőnk elvégzett. Tavaly egy szomódi francia srác, a mostani utánpótlás szövetségi kapitány volt kint és egy másik utánpótlással foglalkozó lány. Nekik azért is fontos, mert ott az utánpótlást nagyon tolják. Ők amúgy nehéz helyzetben vannak, mert külön gyerekverseny nagyon nincs a diákolimpián kívül, és muszáj a felnőtt mezőnyben indulni. OB-k vannak, ahol megvannak a külön sorozatok: gyerek, serdülő, ifi, egyéni, triplett, duplett. De hát az egy hét, úgyhogy inkább minden hétvégén eljárnak a felnőtt versenyekre ők is. Talán tíz ilyen van most, aki gyerekkorú és aktívan versenyez felsőbb korosztályban – ők is alkotják az utánpótlás válogatottat. Őket viszik külföldre edzőtáborba, és ha vannak külföldön meghívásos versenyek, oda is elmennek. Náluk még a szülőnek is fontos a szerepe: az elnökség mindig eldönti, hogy tud-e adni támogatást, de szükség van a szülőktől is anyagi hozzájárulásra.

A magyar pétanque-nak milyen lehetőségei vannak a fejlődésre?

Mindig megoszlanak a vélemények. Van, aki azt mondja, hogy Magyarországon ennyi van a pétanque-ban, ne próbáljunk nagyobbra nőni. Franciaországban kb. tizenötezer egyesület van, nálunk meg húsz. Tehát nincs realitása, mert tök más a képzés: ott akadémiák és pénzdíjas versenyek is vannak. Sokak szerint szabadidősportként kell erre tekinteni. Aki nagyon elvetemült, ő mindig a pénzdíjas versenyek hiányát kifogásolja. Egy közösségről tudok, akik létrehoztak egy grand prix sorozatot, ahol van ilyen. Talán öt állomása van, és a végén van pénzdíj. Néhányan indulnak rajta, de nem tömegesen, mert a legtöbben csak játszani akarnak. Nagyon sokan vannak, akik a Vérmezőre lejárnak, meg Budapesten a Bikás parkhoz – ők kimennek esőben, hóban, sárban. Van egy hölgy, aki nagyon gyakran csinál kisversenyt az Etele parkban. Erre mindenki visz egy-egy ajándékot, amikből a résztvevők a helyezésüktől függően hazavihetnek egyet – a legtöbb embert ez kielégíti.

A válogatórendszer hogy működik Magyarországon?

Egyfelől nagyon kicsi a női mezőny. Most volt az országos bajnokság duplettben, ahol 6-7 pár volt. Aki azt megnyeri, ő válogatott. Tehát ez nem tökéletes, mert van, amikor egy verseny dönt. Persze értem, hogy a versenynaptárba nincs idő betenni 4-5 versenyt. Ráadásul amikor jó idő van, akkor lehet kvalifikációs versenyeket rendezni, és ez is korlátoz. Nincs erre megfelelő módszer. Mindig mondják, hogy legyen szövetségi kapitány, aki kijelöli a válogatottat. Abból megint hőbörgés van, mondván: „Az mennyire igazságos?”. Most az ifiknél így működik: ott van szövetségi kapitány, de a felnőtt mezőnyben nincs. A férfiválogatott meg öt éve tök ugyanaz, mert ők 30 éve csinálják, és annyival jobbak a többieknél. Lehet, hogy mások nem is akarják annyira, mert sok pénz – hiába támogatja a MAPESZ valamennyivel a csapatot, zsebbe kell nyúlni, amikor VB-re, vagy EB-re kiutazol. Van is egy nyilatkozat, amikor bejutsz a válogatóversenyre, arról, hogy vállalod-e a költségeket – ha nem vállalod, nem mehetsz. Ennek fedezésére Fóton szoktam benyújtani sportpályázatot, arra kapok valamennyit, a többit meg saját zsebből állom.

Mondtad, hogy egyesek szerint ennyi van itthon a pétanque-ban. Mi a maximum szerinted, amit ki lehet hozni a sportból?

Nagyjából ott vagyunk. Évek óta ugyanazok a versenyzők vannak. Néha egy-egy új előkerül, de nem tömegesen. A gyerekekből is hiába mennek el 600-an diákolimpiára, ha őket utána nem látjuk. Abból a sok gyerekből van kb. húsz, aki eleve pétanque-ozik, és az iskolájában megfűz valakit, hogy nevezzék őt. Most azt hiszem, 600 igazolt versenyző van a MAPESZ-nél. A legtöbben nem is jönnek versenyekre, de a nagy része megcsinálja a versenyengedélyt minden évben. Nincs ennek kultúrája, ez nem egy olyan sport, amit itt ezer éve űznek. Szerintem az emberek nagy része azt se tudja, hogy mi az a pétanque, legfeljebb a francia filmekből szokott az eszükbe jutni. Amikor a parkokban edzünk, mindig van egy-két ember, aki odajön, mert látta a spanyolországi nyaralásán, és beáll pár dobásra. Van olyan is, akinek annyira megtetszik, hogy tartósan odacsapódik. Érdeklődnek az emberek, meg a távolból nézegetik, de szerintem nincs benne több.

Aki szervátültetésen esik át, hogyan kezdje újra – vagy folytassa – a sporthoz fűződő viszonyát?

Egyfelől fontos figyelembe venni azt, hogy a szervátültetés milyen fizikai hatásokkal jár. Nekem példaul zsugorodnak össze a veséim. Azokat bennhagyják, úgy elvannak, és a kismedencében előreteszik a vesét. Hajolgatásnál érzem, ami a pétanque-nál nagyon sokszor előjön, de nem lehetetleníti el számomra a sportot. Persze, egy maratont nem biztos, hogy le tudnék futni. A fáradékonyság – főleg azért, mert egy maroknyi gyógyszert szedünk – kihat rám is. Az életünk végéig minden nap beszedünk egy csomó gyógyszert, aminek brutálisan sok mellékhatása van. Többek között a Nappal vigyázni kell, mert bőrrák nagyon sokaknál kialakul, és nagyon sok ember cukorbeteg is lesz a gyógyszerektől. Másfelől fiatalon, húszévesen még el lehet kezdeni bármit; idősebben, hatvanévesen a darts, a bowling, a pétanque jöhet szóba. Én ezt szigorúan vettem, tehát a szervátültetés után három hónapig senki nem jött hozzám. Október volt, ami lassacskán tél – ezért eleve óvatos voltam –, aztán fél év után visszamentem pingpongozni. Ott is ésszel csináltam, az edző is figyelt rám, hogy mikor kell pihennem. Nem szabad semmiképp eszetlenül nekivágni, mintha semmi nem történt volna. Fokozatosság kell, főleg akkor, ha valaki szív-, vagy tüdőtranszplantált. Emellett az sem mindegy, hogy valaki sportolt-e előtte: a fiamon keresztül ismerek egy lányt, aki csontvelőtranszplantált, és előtte kézilabdázott tíz évig. Ő mondta nekem, hogy hiányzik neki a sport, úgyhogy elhívtam, hogy hozzánk csatlakozzon. Kézilabda mondjuk pont nincs, de van Győrben kosárlabda, úgyhogy ez a lány odament, sőt eljár majd tollasedzésre is. Aki sportolni akar kezdeni, annak amúgy az MSZSZ-szel kell felvennie a kapcsolatot. A honlapjukon fenn is van, hogy milyen edzések vannak és hol lehet elérni az edzőt. Az az örök dilemma, hogy hogyan találjuk meg a transzplantáltakat.

Milyen élmény volt számodra a bangkoki Nemzetek Ligája-győzelem?

Thaiföldön és en bloc Ázsiában a pétanque egy őrület. Jóban voltunk már a thai szervátültetett szövetség elnökével, amikor ő írt nekünk, hogy nem szeretnénk-e menni. Ez egy Asia Open volt, de bárki mehetett, és szeretettel vártak minket is. Úgyhogy kimentünk, és egy nagy élmény volt, mert tényleg iszonyat jól játszanak – mindig jó egy jobb játékossal játszani. Idén annyit módosítottak, hogy minket beintegráltak az egészséges versenybe. A triplett verseny például úgy volt, hogy csak egy szervátültetettnek kellett lenni egy csapatban – tehát volt két egészséges játékos és egy szervátültetett. Odahoztak olyan játékosokat, hogy csak néztünk. Így triplettben nem nagyon tudtunk hozzászólni, mert teljesen más technikával játszanak már gyerekkoruktól. Ahogy játszottunk, jöttek oda a 6-7 évesek a Napra, 38 fokban játszani, mert edzésük volt – ami nálunk nincs. A versenyen továbbjutott 8-16 csapat egyenes ágon – ez minden nemzetközi versenyen így van –, és aki nem jutott tovább, az indulhatott a Nemzetek Ligájában. Nekem ezt sikerült megnyernem, mert nem jutottam be a nyolcba – oda csak thaiok jutottak be, akik voltak vagy harmincan. De hát nem érdekelt, mert így is élveztem. Rajtam kívül a fiúk párosban szintén a Nemzetek Ligáját nyerték meg, az egyik srác egyéniben is. Ott viszont, ha továbbjutottál, egy nemzetből csak egy ember maradhatott, tehát csak az egyik srácnak volt esélye. Jól kitalálták, hogy mindenkinek legyen sikerélménye, de így is nagyon jó volt. Visszatérve egy kicsit, nagyon más ott a hozzáállás, mert nekünk eszünkbe nem jutna, hogy egy magyar versenyre meghívjunk innen bárkit. Ott történt, hogy mikor jöttünk a reptérre, felhívott a thai szövetség elnöke és kérdezte, hogy hol vagyunk. Mondtam neki, hogy már a mikrobuszban megyünk a reptérre. Ő viszont el akart búcsúzni tőlünk, tehát kiküldött utánunk egy motoros futárt, aki hozott „mango sticky rice”-t – ami híres édesség náluk. Abból küldött mind a négyünknek egy adagot, meg fejenként hat zacskó mangót. Nagyon kínosan éreztük már magunkat, mintha valami díszvendégek lennénk. Szóval óriási vendéglátók és megyünk még biztosan. Úgyhogy jó volt, de nekem az EB-aranyérem duplettben talán nagyobb siker. A VB-érmem annál is inkább, még úgy is, hogy ott csak ezüstérmet szereztem.

Van olyan eredmény, amit még szeretnél elérni ebben a sportban?

Pétanque-ban kétszer indultam EB-n, egyszer duplettben, VB-n pedig szintén egyszer. Még egyéniben nem sikerült érmet szereznem, úgyhogy engem az motivál, hogy ez sikerüljön. Az EB-n tavaly aranyérmet nyertünk a párommal, idén a VB-n pedig ezüstöt.

A jövőben milyen versenyeken tervezel részt venni?

Hollandiába megyünk június 20-án az EB-re – arra május 28-án kezdődik az edzőtábor. Közte minden hétvégén van verseny. Még az EB előtt kimegyünk Ausztriába, a Centrope Cup-ra, ami egy kétnapos verseny a Fertő-tónál. Közép-európai országok indulnak rajta: régebben benne volt Ausztria, Szlovénia, Lengyelország, Csehország, Magyarország és Szlovákia. Tavaly kitalálták, hogy anyagilag megterhelő mindenhova elutazni mindenkinek: akkor például csak magyar és szlovák versenyek voltak. Tehát minden évben csak kettő van: idén az egyik Ausztriában, és oda el szoktunk menni. Ez hatalmas mezőny, múltkor 120 csapatot láttam, akik neveztek a triplettre. Most többek között egy szervátültetett lánnyal indulok, aki nem pétanque-os, csak ott lakik a határ mellett – én mindig nyitott vagyok arra, hogy kivel indulok. Kimegyünk június 6-7-én, aztán jön az EB. Jövőre Belgiumban lesz a VB, arra pedig augusztusban lesz a kvalifikációs verseny. Mindig ősszel van három verseny – az eddigi kettő helyett –, tavasszal egy. Ez megy körforgásban, és próbálok minél több versenyen részt venni.

Kívánsz a jövőben nagyobb szerepet vállalni szakmai szervezetekben – a MAPESZ-ban, vagy az MSZSZ-ben?

Nem, pedig időről időre felmerül itt is, ott is. Én a játék részét élvezem, ilyenekbe már nem nyúlok bele. Munkát is tavaly május óta nem vállalok. Most már az élet élvezetére fókuszálok – próbálom kimaxolni, amit lehet.