Forrás: Kunsthalle-Műcsarnok facebook oldala, fotó: Kiss Dániel
Önt gyakran művészettörténészként említik, Ön mégsem nevezi így magát. Hogyan határozná meg a saját területét?
Művészettörténetet végeztem, de műkritikusként dolgoztam, kiállításokat szerveztem, később pedig vizuális antropológiát oktattam egyetemen.
Mit vizsgál a vizuális antropológia?
A képekre figyel. Nem azt kérdezi, hogyan jön létre egy kép, hanem azt, hogy mit csinál: hogyan hat, hogyan használják, milyen szerepet tölt be. A képek tulajdonságai természetesen nem érdektelenek, de legalább ilyen fontos a társadalmi működésük és szerepük. Tipikus kutatási terület például a családi fotózás: hogyan vesznek részt a fényképek a családi hagyomány, a közös és egyéni emlékezés alakításában.
Doktori fokozatát mégis filozófiából szerezte. Hogyan került oda ez a kutatási téma?
Amikor doktoráltam, a vizuális antropológiai gondolkodásnak nem volt igazán egyetemi befogadóközege. A PhD-hoz úgy kellett megfogalmaznom a kutatást, hogy valamelyik létező diszciplínába beleférjen. Hevesy Ivánnal foglalkoztam, akit nehéz egyetlen szereppel leírni: film- és fotókritikus, avantgárd színházszervező is volt, tevékenysége modern művészet körül mozgott. Elsősorban a művészetközvetítői munkássága érdekelt. A témát a Vajda Mihály-vezette debreceni doktori iskola befogadta, így végül filozófiai keretben tudtam megvédeni a disszertációmat.
Miért éppen a fotográfia vált a legfontosabb kutatási területévé?
Egyetemista korom óta a fotók érdekelnek; ez a terület jelentette számomra a legnagyobb szellemi izgalmat. Az ember ritkán választ teljesen racionálisan témát: nekem egyszerűen örömet okozott ezzel foglalkozni. Később az is világossá vált, hogy a 19. század végétől a fotográfia rendkívül erősen befolyásolja a hétköznapi látásunka. Emellett széles és fontos az a határterület is, ahol a fotográfia és a kortárs művészet találkozik.
Amikor már bárki fényképezhet, mitől válik egy kép fotóművészetté?
A fotóművészet határait nem kizárólag a kép saját tulajdonságai jelölik ki. Legalább ilyen fontosak azok az intézményi gyakorlatok – kiállítóhelyek, publikációk, díjak, kurátori döntések –, amelyek bizonyos képeket művészetként mutatnak be és beemelnek a kánonba. Az adott korszak és közeg gondolkodása is meghatározza, mit akar fotóművészetnek tekinteni.
Jacques-Henri Lartigue sokáig elsősorban a saját életét és családi környezetét fényképezte, nem azért, mert fotóművészeti életművet akart építeni. Amikor azonban képei intézményi közegbe kerültek, új látásmódként kezdték értelmezni, ünnepelni őket, a fotótörténet fontos részévé váltak. Hasonlóan tanulságos Vivian Maier története: hagyatéka véletlenül került egy olyan emberhez, aki felismerte az értékét. Ha a negatívok az ócskapiacon maradnak, ma valószínűleg nem beszélnénk róla. Ez felveti a kérdést, hogy hány hasonló életmű veszhetett el csak azért, mert senki nem őrizte meg vagy fedezte fel.
Évtizedek óta rendez kiállításokat. Hogyan alakult a kurátori pályája?
Az 1970-es évek közepe óta szervezek kiállításokat, bár akkor ezt még nem kurátori munkának, hanem kiállításrendezésnek neveztük. Sokféle történeti és kortárs művészeti tárlattal foglalkoztam, különösen sok fotográfiai kiállítással. Tíz éven át vezettem egy kisebb kortárs művészeti múzeumot Miskolcon, ahol természetesen minden kiállításhoz közöm volt. A nyugdíjazásom előtti utolsó öt évben a Műcsarnok vezető kurátoraként dolgoztam.
Szervezője és társkurátora is volt az eddigi három Fotóművészeti Nemzeti Szalonnak is. Tudna mesélni erről a folyamatról?
A művészeti szalon alapvetően 19. századi intézmény: azt ígéri a nagyközönségnek, hogy viszonylag gyorsan áttekintést kaphat arról, mi történik éppen egy művészeti területen. Emiatt a közönség általában kedveli, miközben a szakma rendszeresen vitatja és bírálja. A művészek egyszerre ragaszkodnak hozzá és elégedetlenek vele: fontos bemutatkozási lehetőség, de a sokféle életmű együtt szükségszerűen heterogén képet ad, és egyetlen művészt sem tud olyan árnyaltan megmutatni, mint egy önálló kiállítás.
A Műcsarnokban ötéves ciklusokban követik egymást a különböző művészeti ágak nemzeti szalonjai; a fotóművészeti szalon most harmadszor került sorra. Idén Kincses Károllyal közösen vállaltuk a kurátori feladatot. A kiállítás egyik kiindulópontja “A magyar fotóművészet háromszáz alkotója” című, a Könyvhéten megjelent kötet. A könyv háromszáz fotográfus munkásságát mutatja be; nem hagyományos lexikonként, hanem jó minőségű képek és önálló értelmező esszék segítségével. Nem a szűk szakmának, hanem a nagyközönségnek készült.
Mivel a szalonnak a jelenről és az új művekről kell szólnia, a kötetben szereplő, ma is aktív alkotók friss munkáiból válogattunk. A műveket nagyobb stiláris és tematikus egységekbe rendeztük: megjelennek többek között dokumentarista, személyes és konceptuális megközelítések. Egy szalon természeténél fogva sosem lehet teljes, és minden válogatás sértődésekkel jár, mégis arra törekedtünk, hogy széles áttekintést adjunk a mai magyar fotográfiáról.
Miben más ez a szalon az előző kettőnél?
Nem tehettünk úgy, mintha nem történne alapvető változás a képi világban: megjelent a mesterséges intelligencia. A fotográfia már a 2000-es évek elején átélt egy nagy átalakulást az analógról a digitális technikára való átállással. Képmódosítás persze korábban is létezett, hiszen a fotográfus már a felvétel elkészítésekor döntéseket hoz, és a kész képen is változtathat. A digitális eszközök azonban ezt a beavatkozást széles körben hozzáférhetővé tették.
Az MI ennél is tovább megy. A hagyományos fényképezésnél az esetek döntő többségében szükség van valamire a külvilágból, ami valamilyen módon rögzül. Az MI-képnél ezt a külvilágot a korábban összegyűjtött képi adatok tömege váltja fel. Ezért sokan úgy gondolják, hogy az így létrejövő képet talán nem is kellene fényképnek nevezni: nem a fény, hanem az adat hozza létre. A köznyelv valószínűleg nem fog ilyen gyorsan új elnevezést találni, a változást azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezért külön teremben mutatunk be MI-t is használó képi munkákat. Ez még csak első lépés, de meg kellett jelennie a szalonban. A változás a fotós szakmát is közvetlenül érinti. Bizonyos alkalmazott területeken – például egyes lakberendezési vagy gasztronómiai illusztrációknál – már nem feltétlenül bíznak meg fotóst, mert a kívánt képet egy szerkesztőségben is elő lehet állítani. Ez biztosan átalakítja a szakma működését, miközben felértékelheti azokat a fotográfiai helyzeteket, amelyek valódi találkozáshoz, jelenléthez és közösségi cselekvéshez kötődnek.
Hadd mondjak erre egy példát: a kiállítás rögtön azzal kezdődik, hogy még be se lépünk az épületbe, de már kint az oszlopcsarnokban egy ponyvára felvitt fotósorozat fogad, ahol kint a tájban emberek ülnek székeken. Fotóként is érdekes ez, de még fontosabb, hogy milyen kontextusban készült. Déri Miklós egyik projektje ez, ami során egy Balaton-felvidéki falu régi lakói és a később beköltözők ültek le egymással beszélgetni, majd a róluk készült nagyméretű portrék a faluban jelentek meg. A kép itt nem pusztán ábrázolás, hanem találkozásokat és kommunikációt teremtő eszköz. Ez az, amire a mesterséges intelligencia nem alkalmas. Elképzelhető, hogy a fotográfia egyik felerősödő útja éppen az emberek közötti közvetlen kapcsolatok aktivizálása lesz.
Hogyan változtatja meg az MI a képekhez és a hitelességhez való viszonyunkat?
A közösségi felületek már most tele vannak mesterséges intelligenciával készült képekkel, és gyakran nehéz eldönteni, mit látunk. Ez még fontosabbá teszi a vizuális oktatást, a tudatosságot és a kritikai gondolkodást. Ez nem holnapi, hanem már inkább tegnapi feladat lenne, amit körülményekből adódóan sürgősen meg kellene oldani. A gyerekeknek meg kell tanulniuk kérdéseket feltenni a valóságról, az igazságról és a hitelességről. Ez pedig nem kizárólag az MI-képekre vagy -szövegekre vonatkozik. Minden elénk kerülő dokumentumot kritikusan kell szemlélnünk: ki készítette, milyen céllal, milyen környezetben és minek akarjuk használni? A mesterséges intelligenciát nem lehet visszafordítani és nem is pusztán félni kell tőle. Meg kell tanulnunk kezelni. Ez a valódi kritikai magatartás.
Aki ennyit foglalkozik a fotográfiával, maga is szokott fényképezni?
Nem. Pocsék fotós vagyok. Vannak kiváló fotográfusok, akikből jó fotókritikus vagy fotótörténész lett, de nekem nem ez volt az utam.
