Pár nappal az ominózus hétvége előtt jött a lehetőség, hogy sajtóakkreditációt kapjunk a nagy rajt három etapjára, mi pedig éltünk is lehetőséggel és be is adtuk a kérelmünket. A visszaigazoló emailben egy napos határidőt ígértek, ami így is történt: „accrediti confirmi” – azaz visszaigazolt akkreditáció. Innentől kezdve teljes erőbedobással készültünk az előttünk álló feladatokra, míg eljött a csapatbemutató napja. A passunk alapján „stampa”, azaz sajtó besorolást kaptunk, ami aprólékosan behatárolt „játékteret” biztosított nekünk. Elviekben a VIP és a fotós zónát leszámítva mindenhova volt bejárásunk, de a mixed zónába így is kisebb csoda árán tudtunk bejutni. Győzködnünk kellett az aprótermetű olasz kollégát, hogy hát mi „stampa” vagyunk és hát itt rengeteg sajtótermék van. Szerencsére belátta az úriember az igazunkat, így el is foglaltuk a helyünket egy szalagkordon mögött, ahol már ott volt az Eurosport, a Rai és egy-egy nagyobb spanyol médium.
Hála az égnek nem voltunk egyedül, mivel az egyik népszerű magyar kerékpáros szakoldal képviselője ott volt már régóta és ő elmondta nekünk, hogy mi fán teremnek itt a dolgok. Számomra elsőre furcsa volt, de utólag logikusnak találom, hogy a már korábban említett úriembernek kell jelezni a kinézett interjúalanyaidat és a média nevét. Sikerült is kisebb versenyzőket levadásznunk és kérdezni tőlük, a nagyobb nevekhez egyszerűen nem tudtunk odaférni és az sem mellékes, hogy mivel a többségük olasz, illetve spanyol, így angolul nem szívesen szólalnak meg.
Másnap csütörtökön ismét a Kongresszusi Központ felé vettük az irányt, ahol nemzetközi sajtótájékoztatón lehetett kérdezni Valter Attilát és a korábbi győztes Tom Dumoulint. Körülbelül húszan lehettünk a teremben és online is nagyjából ennyien csatlakoztak az eseményhez. Egy moderátor és egy segítő vezényelte le az egész procedúrát. Egy kérdést lehetett csak egyszerre feltenni és folyamatosan járt körbe a mikrofon. Nyilvánvalóan én is igyekeztem megragadni a lehetőséget, ennek megfelelően mind Attilának, mind Tomnak tudtam feltenni kérdéseket, amikre ők készségesen válaszoltak.
A sajtótájékoztató után a terem döntő hányada átrongyolt a sajtó szobába, ahol mindenki eszeveszetten kezdte el gépelni a friss anyagokat. A holland sajtómunkások voltak a legtöbben, a többi nemzet képviselői inkább a másnapi első szakasz előtt kezdtek feltűnni.
Pénteken eljött a nagy nap és megkezdődött a Giro d’Italia első etapja és az ezzel járó káosz is. Már korán kimentünk a Hősök Terére egy kisebb terepszemle gyanánt, ami utólag átgondolva nagyon jó döntés volt. A szervezők nem igazán voltak a helyzet urai a különböző akkreditációk terén, bár az sem könnyítette meg a dolgukat, hogy a valtonos kollégák még kevésbé voltak talpraesettek. Bementünk a színpad mellé, hogy majd onnan kapunk el, akit csak lehet, de gyorsan kitessékeltek minket egy kordon mögé. Amikor a magyar Eurosporttól megláttuk az ismerős arcokat, már tudtuk, hogy jó helyen vagyunk. Sorra jöttek is a kerekesek, de az én fókuszomban az olasz legenda – mellesleg nagy kedvencem – Vincenzo Nibali volt. Tudtam, hogy olaszul kell megszólítanom, a gond csak az volt, hogy én nem beszélem a nyelvet. Szerencsére manapság nem nagy dolog egy feladatot megugrani, így előre kiírtam, amit kérdezni akartam. Amint megláttam mondtam is neki, hogy engedjen meg egy kérdést és hát hatalmas örömömre megállt és végül szűk egy percig „beszélgettünk” is.
A mai napig alig hiszem el, hogy ez összejött, így a hétvége hátralevő részében igyekeztem maximálisan kiélvezni a Corsa Rosa ittlétét.
