Biró Zsombor Aurél első regénye, a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek egy különleges autofikciós kísérlet, amely nem egyszerűen a főhős, „Zsombor” történetét meséli el, hanem sokkal inkább azt dokumentálja, hogyan próbál egy fiatal író megszólalni a saját hangján. A könyv olvasása közben egyre világosabbá válik, hogy nem klasszikus értelemben vett élettörténeti elbeszéléssel van dolgunk: Biró nem az életrajzát írja meg, hanem az írói önmaga születését gyakorolja – és ebbe a gyakorlatba minket, olvasókat is bevon.
A regény különlegessége abban rejlik, hogy saját élettörténeti elemeit nem dokumentarista pontossággal kezeli, hanem dramatizálja, átírja, ferdíti, más szerepekbe bújik, majd ezekből újra kilép, hogy egy-egy pillanatra felfedje: mindez csak játék. Ez a dramaturgiai tudatosság (vagy próbálkozás?) – amely néhol szórakoztató, néhol éppen zavarbaejtően őszinte – adja a szöveg egyedi olvasásélményét. Miközben a regény teret enged a groteszknek, a lírainak, a nosztalgiának és a humornak is, folyamatosan finom önreflexióval jelzi: ne higgyük el feltétlenül, amit olvasunk. Nem azért, mert hazugság, hanem mert éppen az igazság és fikció közötti határvonal elmosódása a szöveg egyik legfőbb tétje.
Ebben az értelemben a Visszatérő álmom… nem annyira arról szól, hogy ki volt Zsombor vagy mit élt át, hanem arról, hogyan lesz valakiből író. Hogyan tanulja meg egy fiatal szerző, hogy miként lehet saját élményanyagot felhasználva történetet mesélni, és közben mégis megtartani azt a teret, amelyben a képzelet, a színlelés, a dramaturgiai eszközök és az önironikus reflexió szabadon működhetnek. A regény folyamatos “reality check” -ként működik: amikor már éppen elhinnénk egy adott helyzet, kapcsolat vagy érzelem valódiságát, Biró finoman kizökkent, és emlékeztet rá, hogy amit látunk, az elsősorban szöveg – megalkotott világ, nem pedig hiteles életrajzi beszámoló.
Az olvasó így egyszerre két szinten is részesévé válik a történetnek. Egyfelől átéli a narrátor érzelmi hullámzásait: a nosztalgiát, a vágyakozást, a veszteségélményt, a kamaszkori bizonytalanságot, a szüntelen keresést. Másfelől viszont tanúja lesz egy fiatal írói tudat működésének is: annak, ahogyan a szerző önmagát és az írást mint tevékenységet folyamatosan tematizálja. Ennek az önreflexív szövésnek köszönhetően a szöveg játékos marad, még a legsúlyosabb pillanatokban is. Néha nevetséges, néha okos, néha kétségbeesett, néha szándékosan túlzó vagy komolykodó; de mindvégig megőrzi az emberközeliségét.
Biró Zsombor Aurél tehát nem azt kéri az olvasótól, hogy higgye el a történet igazságát. Inkább azt kínálja fel, hogy tekintsünk bele abba a sajátos gondolkodásmódba, amely a regény mögött húzódik. Ez a gondolkodás,humorával,éleslátásával és minden esetlenségével együtt, nagyon is hiteles képet ad arról, milyen az, amikor valaki épp megtalálni próbálja a saját hangját. A Visszatérő álmom… nem az érett, kész identitás diadalmas megjelenése, hanem maga a folyamat: a keresés, a tétovázás, az iróniával és érzelemmel átszőtt útkeresés dokumentuma.
Ebben a különös autofikcióban Biró pont annyit mutat meg magából, hogy az olvasó közel érezze magához – de sosem annyit, hogy teljesen lelepleződjön. Megmarad a távolság, a játéktér, ahol az írói maszk viselése is az önkifejezés része. És talán éppen ez teszi a legélőbbé ezt a regényt: látjuk mögötte a gondolkodó embert, aki néha szellemes, néha komolyan szentimentális, néha pedig szinte önmagát is kineveti. Nekem néhol egy kissé öncélúan intellektuálissá válás határán mozog, de ez csak erősíti a bennem az íróról kialakult képet: Biró Zsombor Aurél olyasvalaki lehet, akiért ölni tudnék, de a sírba vinne.
