” Volt egyszer egy mozifilm… „
~ Múltbéli filmek tárháza ~
Borítókép forrása: Ez a fiúk sorsa (1993)
Michael Caton-Jones bár sok pozitív értékelésű film rendezője volt már – nézzük például a Sakál (1997), vagy a Shooting Dogs (2005) esetét – mégis egyik legkiemelkedőbb alkotásnak az Ellen Barkin, Leonardo DiCaprio, Robert De Niro és Jonah Blechman által alakított Ez a fiúk sorsa című filmet tekinthetjük. A létrejött regényadaptációt – a nem várt sikert követően – a rendező legjobbjai között kezdték emlegetni.
Ahogy azt Tobias Wolff, amerikai novella- és memoáríró önéletrajzi iratában publikálta, a film is életének első két évtizedét idézi fel. Ennek nagy része az 1950-es években játszódik. A tizenegy és tizenhat év közötti korosztályra összpontosít, amikor ő maga is magániskolában kezdte meg tanulmányait.
Wolff leírja korai életének menetét és állomásait. Kitér édesanyjával való összetett kapcsolatára is, illetve felfedi sajátos titkait, hogyan alkalmazkodott „rejtőzködve”, hogy legyőzze a problémákat. Ugyanis „hazudott, csalt, lopott, ivott, elszökött és csekkeket hamisított”.
„A szívemben megvetettem azt az életet, amelyet Seattle-ben éltem. Elegem volt belőle, és fogalmam sem volt, hogyan lehetne változtatni rajta.” – Tobias Wolff
Tobias (Leonardo DiCaprio) mindig egy nehezen kezelhető fiú volt. Már egészen kiskora óta édesapa nélkül nőtt fel, egyedül az anyja törődött vele és vigyázott rá. Nem véletlen mindezek után, hogy nem tanulta meg a helyes viselkedésmódot, hiszen nem volt családfő, akire felnézhetett volna. Édesanyjával, Caroline-al (Ellen Barkin) elég zűrös kapcsolatban álltak. A fiú súlyos ballépései után az édesanya képtelen volt egy pillanatra is fiára nézni, később viszont minden konfliktus rendeződött.
Számos várost végigjártak már kettesben, jobb megélhetés és egy új élet reményében. Mikor Tobiast sikerül egy színvonalasabb iskolába beíratni, Caroline elérkezettnek látja az időt, hogy fiának nevelőapát, magának pedig egy odaadó párt keressen. Dwight (Robert De Niro), egy középkorú munkásember első pillanatban leveszi a lábáról a nyugalomra és szerelemre váró hölgyet, így kis idő elteltével össze is házasodnak, a két család pedig egyesül. Mindezek után egy félreeső kisvárosba költöznek, Concrete-be, ahol kezdetét veszi újdonsült életük – Ám egyáltalán nem erre az életre vágytak.
Kiderül, hogy az édesanya a lehető legrosszabb férfit választotta maga mellé, ugyanis a mostohaapa kegyetlenül bánik mind vele, mind Tobias-szal, de még saját gyermekeivel is. Bántalmazza, üti és veri őket, így lassan a nő félelme egyre erőteljesebbé válik. A fiú minden erejével a rossz bánásmód ellen küzd, viszont ahogy telnek az évek, tudja, hogy nincs más mód – menekülnie kell. Ezt pedig csak egy módon teheti meg: ha bekerül egy bentlakásos iskolába. El is döntötte, hogy a végsőkig küzd majd a szabadságért. A terv megvalósítása azonban sokkal nehezebb mint az elhatározás, ugyanis mindig próbált rátalálni önmagára, de sosem járt sikerrel. Ezen nem is nagyon csodálkozunk, hiszen egy olyan világban él, ahol mások próbálják megmondani hogyan viselkedjen, ki legyen és mit higgyen saját magáról.
Viszont nem csak Tobias volt a mű történetének egyetlen áldozata. Caroline is megtapasztalta mi a szenvedés, de már belefáradt az örökös menekülésbe. Természetéből fakadóan megpróbál az optimizmusba menekülni, a végtelenségig tűrni. Már úgy érzi, nincs ereje, hogy tovább küzdjön. Végül rájön mik is számára az igazi értékek, így fia segítségével kiáll a zsarnokság és a kegyetlenség ellen.
„Elfogott anyám szabadsága, a szabadságban való öröme, az átalakulás álma!”
Mit tehet egy gyerek, amikor a családjában sérelem éri?
Mit tehet egy anya, akinek egy új kapcsolatban két tűz között kell vergődnie?
Hogyan lehet megküzdeni az előítéletekkel és az elvárásokkal?
A film rendkívül fontos kérdések sorát állítja a néző elé, amelyekre érdemes magyarázatot keresni, hogy jobban megérthessük a szereplők álláspontját:
Először is, amikor egy gyermeket sérelem ér – legyen az fizikai vagy lelki eredetű – az első és legfontosabb, hogy ne maradjon egyedül a problémával. Fontos, hogy érzékelje, nem ő a konfliktus okozója, és továbbra is joga van a szeretethez, úgy, mint minden más embernek. Rendkívül nagy segítséget tud nyújtani, ha az efféle védtelen helyzetekben valami komfortos közeget teremtünk magunk köré, amelyben nem jelentkezik a kiszolgáltatottság érzése és önmagunk lehetünk társaink mellett – ahogy azt a műben Tobias is tapasztalta.
Caroline képes volt megtenni mindent, hogy fiát biztonságos környezetben tudja, annak ellenére, hogy a játékidő alatt ő hozza a legnagyobb áldozatokat, elfeledve önbecsülését és kitartását. Mégis mit tehet ilyen helyzetben egy anya? Hogy döntsön a házasság és saját gyermeke között?
Rendkívül nehéz mérlegelni, hol is húzzuk meg a határokat, mikor az alkalmazkodásról beszélünk. Engedjünk egy kicsit önmagunkból, de mégse jussunk el arra a szintre, hogy a teljes kontrollt kiadjuk a kezeink közül. Ha úgy érezzük, hogy a kapcsolat már veszélyezteti az értékrendünk, lelki és fizikai épségünk és nem mellesleg gyermekünk jólétét, érdemes a nehezebbnek tűnő, de mégis kedvezőbb utat választani – tanulva Dwight és Caroline esetéből.
De hogyan lehet megküzdeni az előítéletekkel és a filmben megjelenő nehéz elvárásokkal?
Fontos tudni, hogy az előítéletek gyakran mások tudatlanságából fakadnak, az elvárások pedig nem feltétlenül felénk irányulnak. Sokkal inkább a másik személy nem megfelelő önismeretéről, konfliktuskezeléséről árulkodhat. Szereplőink életét és hátterét megvizsgálva észrevehetjük, hogy mindannyian küzdenek egy belső erővel, amely traumaként kísérti őket a jelenben. Itt beszélhetünk Caroline első házasságáról, Tobias megfelelési kényszeréről és az életben való elveszettségéről, vagy Dwight múltbéli traumáiról, melyeket saját szeretteire vetít ki. A legfontosabb gondolat mind közül, hogy ezek valójában kivetített fájdalmak, amelyek másokon csapódnak le.
Végső konklúzióként levonhatjuk, hogy minden egyén képes kiszabadulni egy számára mérgező környezetből, viszont ehhez bátorságra, kitartásra és legfőképpen önazonosságra van szükség. Az „Ez a fiúk sorsa” című film egy fájdalmas, de felemelő történet az alkalmazkodásról és a kiszakadásról. Véleményem szerint egy zseniális operatőri munkával, zenei aláfestéssel és egyedi forgatókönyvvel rendelkező mű.
A szereposztás kimagasló: Ellen Barkin tüzessége, nem mellesleg Robert De Niro és Leonardo Dicaprio összhangja is hozzájárult a drámai mélységhez.
Kifejezetten ajánlom az elvont és pszichológiai töltetű művek rajongóinak. Mind a filmet, mind a könyvet érdemes egyszer-kétszer a listánkra helyezni!
