Borítókép: Saját kép
Az Adriai-tengerre építkező, cölöpökön álló Velence a több évszázados hagyományra visszavezethető karnevál idején ünnepi-farsangi ruhába bújik, még jobban elkápráztatva az odalátogatókat. Ilyenkor az egész város egy óriási, színes, nyüzsgő hangyaboly: felvonulások, koncertek, előadások, valamint vízi- és akrobatamutatványok sora látható nap, mint nap – nem csoda hát, ha a világ egyik, s talán legismertebb karneváljáról van szó.
A rendezvénysorozat pontos dátumhoz nem köthető, időpontja évről évre változik, hiszen húsvéthoz igazítva tartják: hamvazószerda előtt két héttel kezdődik és húshagyókedden ér véget. Bár a város akármely pontján belefuthatunk jelmezes alakokba, a zenés rendezvények, konfettik és jókedv javarészt a leglátogatottabb turistaközpontok, a Szent Márk tér és a Rialto híd környékén találhatók, főleg hétvégén.
A Velencei karnevál története
A Velencei karnevál eredete nagyban összefügg az ünnepi felvonulások történetével. Legnagyobb valószínűséggel az ókori antik hagyományokból alakultak ki. Görögország területén a Dionüszosz isten tiszteletére rendezett ünnepségek egyike esett a mai farsang idejére, míg Rómában pedig az ún. Lupercalia-ünnepeket tartották ekkor (Lupercalia a rómaiak nyájistene). A mulatság elterjedését segítette, hogy a középkorban az egyház szakrális tartalommal ruházta fel a pogány hagyományokat. Ezt követően alakult ki a máig ismert mozgóünnep ideje is, erre utal a hús elhagyását jelentő karnevál kifejezés is.
Az első Velencei karnevál időpontját 1162-re teszik. Ekkor a nép egy jelentős katonai győzelmet követően spontán ünneplésbe kezdett a Szent Márk téren. Eleinte tehát a sikeres hatalmi harcokat követte a mulatozás, ám hamarosan egyre növekvő népszerűségnek örvendett – erre utal az is, hogy a városi céheknek álarckészítő alcsoportjai alakultak ki. Miután az egyház sikertelenül próbálkozott az egyre jelentősebb fesztivál korlátozásával, felhagyott ellenkező magatartásával és a középkorban hozzákapcsolta a húsvéti ünnepkörhöz. Ettől kezdve egyre rangosabb és jelentősebb eseménynek számított, s hamar elterjedt a híre Európa szerte. A 18. században Velence elnyerte a “karneválok városa” címet. Ekkorra már egész Európából özönlöttek a nemesek és főurak a mulatságra.
Az egyre fokozódó dévaj mulatozásban és kicsapongásban megjelent az álarc viselésének szokása, mely feltehetően az egyén kilétének elrejtését szolgálta. Ezek az arcot elfedő, számtalan formájú és mintájú maszkok mára már a város egyik jelképévé váltak.
A 18. század végére Velence hatalmi stabilitása megrogyott, s az egyre féktelenebbé, túlzottan kicsapongóvá váló karnevált az akkor trónon lévő II. Ferenc német-római császár 1797-ben betiltotta. Ezt követően csak 1979-ben újították meg a város nevével szinte egybeforrt hagyományt, mely azóta is töretlen népszerűségnek örvend. A Velencei karnevál a világ legismertebb eseményei közé tartozik: a mulatság két hete alatt naponta akár 100-200 ezer látogató is megfordul a mediterrán tündérváros álarcokkal és felvonulásokkal díszített utcáin.
Karneváli szokások, hagyományok
A forgatag korai éveiben a mulatozás nem kizárólag az álarcokról és a beöltözésről szólt – számtalan mutatvány, felvonulás és attrakció színesítette, s színesíti a mai napig is az ünnepélysorozatot.
A kezdet kezdetén egy hatalmas színjátékhoz volt hasonló a karnevál idején a város: az utcák voltak a színterek, a városlakók pedig a színészek és a nézők is egyben. Azok a lakosok, akik inkább a közönséghez csatlakoztak, az erkélyekről figyelhették a grandiózus felvonulásokat. Nemtetszésüket akár tojásdobálással is kifejezhették a hölgyek, melyért cserébe viszont az álarcosok büntetlenül beronthattak az épületekbe.
A húshagyókeddi ünnepségek parádés felvonulással kezdődtek, melyet virágkoszorúkkal díszített ökrök vezettek a város valamely külső pontja felől a főtér, a Szent Márk tér irányába. A Velencei köztársaság idején (697-1797) uralkodó vezetők, az ún. dózsék lakhelye, a Dózse-palota is ezen a téren található. Amikor a tömeg az épület elé érkezett, a díszes ökröt a vezető előtt ünnepélyesen egyetlen kardcsapással lefejezték. A dózse tisztség megszűnéséig (1797) e szokás előtt tisztelegve az erkélyről üdvözölte a népét az uralkodó. Az emberekre virágokat és cukorból vagy gipszből készült golyócskákat dobáltak (innen ered a ma is népszerű konfetti), ám még az újkorban is rendszeresen tartottak állatviadalokat a karnevál tiszteletére.
Bár új formában, de mind a mai napig továbbélő hagyományos játék a “Török repülése”. Neve 1548-ból ered, amikor egy török férfi arra vállalkozott, hogy a Szent Márk téren található harangtoronyból (Campanile) a vele szemben lévő Dózse-palotába egyensúlyozik a két épület között kifeszített kötélen. Mivel ennek a mutatványnak többször is halálos kimenetele lett (amelyet egyébként az 1500-as években éppoly szórakoztatónak tartottak), végül az “angyal repülése” lett a látványosság neve. Ebben a változatban egy gipszből vagy papírmaséból készült galamb csúszik át a Campaniléből a Dózse-palotába, s amikor az ünneplők fölé érkezik, kinyitja hasát, ezzel milliónyi szalagot és konfettit hullatva a közönségre.
Egy másik híres attrakció a “Herkules ereje”. Ez a hagyomány a keleti és nyugati városrész ellenséges viszonyára épül. Korábban ugyanis annyira versengtek egymással a keletiek és a nyugatiak, hogy ellenszenvük nyilvános tömegverekedésekbe, csatározásokba torkollott. Mára ennek emlékét szintén egy karneváli bemutató őrzi, mely során a két városrész férficsapatai egy hajón vagy gondolán, a vízen egyensúlyozva mutatják be a legkülönfélébb alakzatokat, szobrokat. A nézők éljenzése dönti el, melyik csapaté a győzelem abban az évben.
A Velencei karnevál elképzelhetetlen a mulatság Hercege nélkül. A nyitóünnepségen felavatják a kiszemelt férfit, aki mindent megkap, ami csak szem-szájnak ingere. Mulatozások, lakomás és hajnalig tartó fergeteges zenés-táncos mulatságok és előadások tucatjaival igyekszik kedveskedni képletes uralkodójának a város. Ám a karnevál záróceremóniáján a Karnevál Hercegnek a mulatság zárásával együtt meg kell halnia. Az urat elkísérik utolsó útjára és megsiratják. Bíróság elé cipelik, a városban történt minden rosszat neki tulajdonítanak, majd kiszabják a büntetését és máglyán elégetik – természetesen kicserélve az embert egy pompásan felöltöztetett szalmabábuval. Ezzel a szimbolikus cselekedettel űzik el a tél rossz szellemét. A bábu képében a nép a benne rejlő rossztól is megszabadul. Éppen ezért, mind a mai napig fontos elem a tűz, a megtisztulás jelképe. Amikor a bábu elég, véget ér a karnevál, s vele együtt a tél is; a természet visszatér az élethez.
A karnevál védjegye – álarcok és maszkok
A féktelen mulatozás közepette kialakult az álarcok viselésének szokása. Miután hirtelen megnőtt az álarcok népszerűsége, hamar kötelezővé tették őket farsang idejére. Ezt követően a helyiek egyéb alkalmakkor is egyre szívesebben viselték a megannyi díszes álarcot, elfedve kilétüket szerencsejátékozás vagy titkos légyottok során. Ez viszont lehetőséget adott a kaszinókban vesztes és fizetni nem tudó játékosok rejtőzködésére, sőt, a fegyveres és egyéb bűncselekmények száma is hihetetlen mértékben megnőtt, hiszen az álarc mögött felismerhetetlenné váltak az elkövetők.
A karnevál történetének évszázadai alatt éppen ezek mérséklése miatt több szabályzat is született a maszkviseléssel kapcsolatban, ezek nagy része azonban nem volt hatékony. Ezt mutatja az is, hogy évről évre meghozták ugyanazokat a döntéseket, sőt, egészen a második világháborúig foglalkozott vele a jogalkotás, noha a karneválokat hivatalosan 1797-ben betiltották Velence területén. Mára már a legtöbb maszkviselést korlátozó szabályt eltörölték, egy-két rendeletet leszámítva, így a mai napig a kaszinókba és templomokba tilos álarcban belépni. Születtek azonban mai szemmel kissé mókásnak ható rendeletek is, mint például egy 1467-es, amely megtiltja, hogy a férfiak nőnek öltözve belépjenek az apácazárdákba.
Az első hagyományos álarc az ún. bauta volt, melyet a karnevál újjáélesztéséig kizárólag arisztokraták hordhattak, éppen ezért ezek viselését még a kaszinókban is engedélyezték. Két változata terjedt el: a fehér, teljes arcot elfedő porcelán és a szemkörnyéket takaró, nagy orrot ábrázoló barnás maszk. Jellegzetes továbbá a pestisálarc, melyet hatalmas orráról könnyen felismerhetünk, valamit a tradicionális női viseletek közül a szemkörnyéki colombina és a teljes arcos volto maszk is.
Velencei karnevál napjainkban
A karneváli öltözködést és látványosságokat illetően mára már fellazultak a tradicionális szokások. Ahány jelmezes, illetve látogató, annyiféle díszes, mintás, habos-babos álarccal találkozhatunk a forgatagban. A modern felvonulások alkalmával minden napra jut valami fergeteges program: szabadtéri színházi előadásokkal, koncertekkel, mutatványokkal várja Velence az odalátogatókat. A nyitóceremónián harsonákkal köszöntik a farsangot és számtalan lufit engednek fel, hogy színnel töltsék meg a város egét.
A karnevál két hetében a lakosság felbolydul: egyedi velencei csónakocskákra, gondolákra szállnak és jelmezes alakok járják a várost. Állandó a zeneszó és a jókedv, konfettik és tűzijáték, a kisebb-nagyobb tereken pedig előadások szórakoztatják a turistákat. Egy újkeletű legenda szerint érdemes a hajnalt vízre szállva várni, ugyanis aki a karnevál másnapján hajnalban az Adriai-tenger vizével vet magára keresztet, azt egész évben elkerüli a betegség.
Nemcsak a hajnali tenger vize bír gyógyító erővel. Velence a világ olyan mesebeli tündérvárosa, melyet ha egyszer az ember meglátogat, egy életre elvarázsolja.
