Borítókép: Ruanda zászlaja és nemzeti állata, a leopárd, forrás: foreignlingo.com
Kolonizáció 101
Hogy megértsük a ruandaiak komplex helyzetét, kissé vissza kell nyúlnunk a történelemhez. A gyarmatosítás előtti Ruandának két fő társadalmi csoportja volt: a népesség 80%-át adó, földművelő hutuk, és a maradék 20%-ot kitevő, nagyrészt szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó tuszik. A ruandai kultúrában központi szerepet tölt be a tehén, ami a tusziknak magasabb állást biztosított. A két népcsoport közötti társadalmi és minimális etnikai különbségeket azonban áthidalta a közös nyelv, vallás és identitás.
Micsoda szerencse, hogy a német, majd belga gyarmatosítók értettek az „oszd meg és uralkodj” művészetéhez! Míg a tuszikat bevonták a kolónia adminisztrációjába, a hutukat egyre inkább alárendelt népnek állították be, a faji hovatartozást pedig hivatalos okmányokban is jelölték. Az 1959-es forradalom után 1962-ben a belgák angolosan távoztak, a hutuk radikalizálódtak, a kiélezett társadalmi ellentétek pedig emigrációk, tisztogatások, csapások és ellencsapások következtében 1994-ben a hírhedt ruandai népirtásban csúcsosodtak ki. 3 hónap leforgása alatt 800 ezer tuszi és mérsékelt hutu, a lakosság 10%-a esik áldozatául a vérengzésnek. Nemi erőszak és pusztítás mindenütt. Innen kell újrakezdenie Ruandának.
Politikai és gazdasági konszolidáció
Már a népirtásban részt vevő bűnösök felelősségre vonása sem ígérkezett könnyű feladatnak. A közel 120 000 letartóztatott tárgyalásának meggyorsítása érdekében ún. „mezei törvényszékeket” hoztak létre, ahol a bűnbánást tanúsító, enyhébb atrocitásokkal vádolt személyek amnesztiát kaptak, míg a felbujtók, erőszakolók és gyilkosok továbbkerültek a hivatalos igazságszolgáltatásba. A mezei bíróságok, bár korántsem voltak hibátlanok vagy feddhetetlenek, egyfajta elégtétellel szolgálhattak az áldozatok családjai számára. A tapasztalt tábornok, Paul Kagame elnökletével új rendszer bontakozott ki, amely az újjáépítést tűzte ki célul. Eltörölte a tuszik és hutuk közti megkülönböztetést (csak ruandai van), és máig bünteti a népirtás létének vagy súlyosságának tagadását.
A bűntudattól vezérelt ENSZ és sok önálló állam is küldött anyagi segítséget Ruandának, a katasztrófát követő egy évben összesen 700 millió dollárt. Kagame kormánya pedig ügyesen fektette be a segélyeket: az oktatás, az infrastruktúra, a rendőrség és az egészségügy fejlesztésére használta fel a pénzt.
A 2000-ben megindított Vision 2020 program ambiciózus fejlődést vetített előre az elkövetkezendő két évtizedre. Kigaliból, a fővárosból indulva behálózták az országot utakkal, alapítottak egy saját légitársaságot, és felhőkarcolókat emeltek az égbe. Hazánkhoz hasonlóan Ruanda ásványkincsekben szegény, termálvizekben gazdag agrárország, ám jellemző termesztett növénye a kávé, így a kávéárak emelkedése pozitívan hatott a kenyai és tanzániai kikötőkön keresztül exportáló nemzetre.
A várható élettartam az 1994-es 22 év helyett ma már 70-nél tart, az írástudás az 1991-es 58%-ról 2021-re 76%-ra nőtt, a gyerekek 98%-a vesz részt alapfokú oktatásban, és feleannyi gyilkosság történik lakosságarányosan, mint az Egyesült Államokban. 2021-ben Ruanda 11%-os GDP-növekedést produkált, amivel a második leggyorsabban fejlődő afrikai állam címet nyerte el, Botswana után. Kagame egyébként előszeretettel nevezi országát „Afrika Szingapúrjának”, hiszen ő is a külföldi tőke pozitív visszacsatolási hurokjára építi stratégiáját – a beáramló pénzből a befektetési környezetet javítja, ami újabb befektetési hullámokat indít meg –, akárcsak az ázsiai kistigris.
2022-ben Kigaliban rendezték meg a Brit Nemzetközösségi Találkozót (a belga-német múlt ellenére a ruandaiak furcsa módon angolul beszélnek és a Nemzetközösség tagjai), idén pedig a FIFA-kongresszust. A főváros tisztasága elsőrangú, hiszen az eldobható műanyagok ki vannak tiltva az országból, és az állampolgárok kötelesek részt venni egy szemétszedő akcióban minden hónap utolsó vasárnapján. Az innováció megmutatkozik a kommunikáció, az informatika, az AI és az adatgyűjtés terén is. Ezt bizonyítja, hogy japán közreműködéssel meteorológiai műholdakat lőttek fel, a falvakba pedig néhol már drónok szállítják a vérmintákat.
Oké, de miért jó ez a nőknek?
A népirtás áldozatai, elkövetői és a külföldre szököttek is nagyrészt a férfiak közül kerültek ki, ezért egyes becslések szerint a munkaképes lakosság 70%-a nő volt az újjáépítés hajnalán. A kormány így bölcsen visszavonta az eddig érvényben lévő diszkriminatív törvényeket, és teret adott a nőknek a hadseregben, államigazgatásban, egészségügyben és igazságszolgáltatásban keletkezett űr betöltésére. A szövetétől megfosztott társadalomnak a férfiak agresszív tombolása után a nők békülékeny belátására volt szüksége. 2003-ban pedig Kagame elnök kvótát szabott meg, miszerint a parlamenti helyek legalább 30%-át nőknek kell elfoglalnia, és mivel ezt egy férfi mondta, mindenki hallgatott rá.
Ma a nemi egyenlőség szempontjából Ruanda a 12. helyen áll világszinten 0.794-es ponttal, de tavaly volt már 6. is, amikor csak a skandinávok és Új-Zéland előzték meg. A parlament 61%-a nő, ami páratlan teljesítmény a világon, miniszteri pozíciókban viszont a férfiak többen vannak. A férfiak 64, a nők csak 53%-ban foglalkoztatottak, a túlképzettség általános jelenség. Az alap- és középfokú oktatásban több nő vesz részt, a felsőfokúban több férfi, de több nő végzi el az egyetemet. A nők leginkább közgazdaságtanból, jogból és egészségügyből, míg a férfiak természet-, illetve agrártudományokból szerzik a diplomájukat.
A parlamentben elért felülreprezentáció azonban nem feltétlenül csordogál le a társadalom alsóbb rétegei közé. A nőkre még mindig ráhárulnak a háziasszonyi és gyermeknevelési feladatok a munkájuk mellett is, mivel a férfiak nem mehetnek szülési szabadságra. Sok férfi változatlanul diszkriminálja és zaklatja női munkatársait, a kvóták alapján bekerült hölgyek pedig gyakran nem érzik kiérdemeltnek a pozíciójukat. Egy társadalom fejlettségét a problémái alapján ítélhetjük meg a legjobban, amik a kigali nők esetében egészen a fejlett nyugat ügyeire hajaznak: legyen több vállalkozás női tulajdonban (jelenleg 33%); a nők ismerjék el saját érdemeiket; ne érezzék úgy, hogy a férfiaknak köszönhetőek az eredményeik; és tegyenek a folyamatos fejlődésért és szerepvállalásért.
A dolog rákfenéje viszont mégiscsak az, hogy a fővárost jókora szakadék választja el a vidéktől az egyenjogúság szempontjából. A külföldi tőkét beszippantó rongyrázós presztízsépítkezések és irányelvek egyenlőtlenül fejlesztették fel Kigalit a falvakkal szemben, ahol fennmaradt a szegénység és a patriarchális struktúra. Lehet, hogy a parlamentben és az egyetemeken erős, független nők csücsülnek, de vidéken még mindig a családanya dolga a főzés-mosás-takarítás.
Az afrikai törpe-catfish
Ha az esélyegyenlőségi mutatók csalókák, vajon a többi statisztika sem mentes a kozmetikázástól? A főként a fővárosi elitet érintő társadalmi fejlődés ellenére Ruanda még mindig a legszegényebb országok között szerepel, 1032 dolláros GDP/fővel a 170. helyen. Bár az 54. legkevésbé korrupt ország (Magyarország a 77.), a demokrácia-indexe korántsem ilyen fényes; 3,1 a 10-ből, vagyis az Economist szerint autoriter rezsim.
Paul Kagame 2003 óta tölti be az elnöki posztot, 2015-ben pedig miatta törölték el a törvényt, miszerint valakit csak kétszer választhatnak meg. 2017-es, 99%-os győzelmét követően nem lenne meglepő, ha jövőre is ő nyerne. A hőn imádott háborús hős nem tűri meg a politikai ellenfeleket, és gyakorlatilag egy rendőrállamot épített ki. Az őt kritizáló Paul Rusesabaginát, aki 1268 honfitársát mentette meg a népirtás idején szállodaigazgatóként, elraboltatta, meghurcolta és börtönbe zárta. A Kagame nevével fémjelzett illiberális demokrácia sokak szerint Patyomkin-falvakkal ámítja a külföldet, és korántsem szerepel olyan jól a gazdasági indexekben, mint ahogy a statisztikák mutatják.
Mit tudhatunk akkor biztosan az „ezer domb országáról”, azon kívül, hogy olyan emberek származnak innen, mint a híres belga zenész, Stromae apja, és Ncuti Gatwa (Eric a Sex Education-ből)? Csak azért lennénk hitetlenek és rosszmájúak, mert nem tudjuk elképzelni, hogy egy “rongyos, afrikai ország” rohamléptekkel fejlődhet? Lehet, hogy az autokrata vezetés tényleg nem csak Szingapúrban működhet, és összetarthat egy traumatizált és szétszabdalt nemzetet? Wanna-be Wakandánk a véleményünktől függetlenül a jól bevált stratégiát fogja követni: fake it, ’til you make it!
