Borítókép: bing.com
Mit jelent a buborék?
A közgazdaságtani buborékok az értéktőzsdén alakulnak ki, amikor egy részvény ára látványosan elszakad a valós értékétől, és irreális magasságokba emelkedik. Azért hívják buboréknak, mert egy önerősítő folyamat következtében állandóan “fújódik”, mígnem a végén menthetetlenül kipukkan, ezáltal óriási károkat okozva a még játékban maradt részvényeseknek. Napjainkban számtalan példát találhatunk az ilyen jellegű tőzsdei spekulációra, ám történetünk idején, 1716-ban még viszonylag új jelenségnek számított. A továbbiakban a Mississippi-buborék kerül bemutatásra, amely a kora újkori Európa egyik legnagyobb gazdasági válságát okozta.
Law-vá tett lovagok
Főhősünk egy nem mindennapi skót bankár, John Law. Már fiatal korában foglyul ejtették a szerencsejátékok, fejben számolta a valószínűségeket a kártyaasztalnál, és nagy összegeket veszített fogadásokon. Ennél nagyobb kalamajkába csak akkor került, amikor egy vonzó hölgy kezéért párbajba keveredett és egy kardcsapással leterítette ellenfelét. Az akkori skót törvények szerint a párbaj már illegális volt, ezért Law-t gyilkossággal vádolva halálra ítélte a bíróság, amely büntetést később börtönre enyhítették. A minden hájjal megkent Law azonban megszökött a fogságból és Hollandiába emigrált.
John Law kiválóan értett a pénzügyekhez és a még csak szárnyait bontogató közgazdaságtanhoz. A fejében kikristályosodó gazdasági rendszer, amit kreatívan “Rendszernek” (the System) nevezett el, már tartalmazta a monetáris politika, a mennyiségi lazítás és a papírpénz alapú piac körvonalait, támogatta az államadósság privatizálását és egy nemzeti bank felállítását. Tehetségére hamarosan Orléans-i Fülöp, Franciaország régense is felfigyelt, aki a megtakarításait ügyesen menedzselő Law-nak lehetőséget kínált arra, hogy a gyakorlatban is kipróbálja híres-nevezetes Rendszerét.
La casa de papel
1716-ban Franciaország súlyos likviditási gondokkal küzdött, amit a nemesfémre alapuló pénzrendszernek köszönhetett. Ez annyit tesz, hogy sokkal több befektetési lehetőség, árucikk, birtok és manufaktúra létezett, mint amennyinek a kereskedelmét az adott mennyiségű arany- és ezüstérmével le lehetett bonyolítani – vagyis pénzhiány volt. Bár emiatt olcsók voltak az árucikkek, a hitelkamatok (ami a pénz ára) magasan szárnyaltak, ez pedig csökkentette a befektetési kedvet, így gátolva a gazdaság fejlődését is.
Az, ahogyan John Law megközelítette a problémát, már pusztán lingvisztikai szempontból is érdekes. Míg mi magyarul ‘keressük a pénzt’, de nem mindig találjuk, a franciák pedig ‘nyerik’ (gagner l’argent), mint valami exkluzív trófeát, a Brit-szigeteken ‘csinálják’ a pénzt (make money). És Law pontosan ezt is tette.
1716-ban egy királyi rendelet segítségével bankot alapított, a Banque Générale Privée-t. A skót bankár engedélyt kapott bankjegyek nyomtatására, amelyek gyakorlatilag aranyra cserélhető váltókként, pénzként funkcionáltak. A korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló papírpénz a pangó francia gazdaságba pumpálva azonnal érzékelhető fellendülést okozott, a kamatok lecsökkentek, a gazdaság pedig beindult.
A bank alaptőkéjének (6 millió livre) negyede volt aranyban lejegyezve, háromnegyede pedig állampapírban. Feltételezzük, hogy a bank kétszer annyi papírpénzt bocsát ki, mint amennyi az alaptőkéje! Ebben az esetben, hogyha mindenki egyszerre akarná aranyra visszaváltani a bankjegyeit, egynyolcaduk sikerrel járna, háromnyolcaduknak be kéne érnie állampapírral, a fele társaság pedig hoppon maradna. Ez a mai hitelintézetekkel sincs másként, nagyobb vagyont tartanak nyilván, mint amit készpénzben ki tudnának fizetni, csakhogy bizonyos korlátoknak meg kell felelniük. Ezek a korlátok azonban a pénzpiaci kísérletezés vadnyugatán még ismeretlenek voltak, így Law-t semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy az alaptőke tízszeresét, hússzorosát nyomtassa ki papírfecnikre.
Tejjel-mézzel folyó Louisiana
A következő lépés a bankár taktikai könyvében egy nemzeti részvénytársaság alakítása volt, ami által tovább tudja stimulálni a gazdaságot. A kora újkor nagy részvénytársaságai mind a gyarmatosításra épültek. Gondoljunk csak a holland vagy az angol Kelet-Indiai Társaságra, amelyek még saját hadsereggel is rendelkeztek. A franciák számára Louisiana jelentette a gyarmati nagyság ugródeszkáját, így a betelepítésére létrejött 1684-ben a Mississippi Társaság. John Law 1717-ben felvásárolta a részvénytársaságot, ami később az ő gondoskodó keze nyomán a többi kisebb francia kereskedőcéget is bekebelezte, többször változtatva nevet. Az egyszerűség kedvéért – meg mert a folyó nevének jó csengése van – végig Mississippi Társaságnak fogjuk hívni.
A Társaság 200.000 db 500 livre névértékű részvényt bocsátott ki (100 milliós alaptőke), amit a nyomtatás miatti pénzbőség következtében hamar elkapkodtak a befektetők. Law kiváló marketingesként mesés gazdagságot festett le Louisianában. Ez tovább növelte a jegyzési (vagyis vásárlási) kedvet, a részvények árfolyamával együtt. A pozitív visszacsatolási hurok ezáltal bezárult. Minél többen vásároltak részvényt, azok árfolyama annál magasabbra szökött. Minél magasabb volt az árfolyam, annál többen vágytak részesedni az eldorádói bőségszaruból. Az időközben nemzeti bankká előléptetett és Banque Royale-lá átnevezett Banque Générale eközben már 110 millió livre-et nyomtatott, és nem tervezett lassítani az iramon.
A libertárius mennyország
Miután a Napkirály 1715-ben meghalt, elképesztő méretű adósságot hagyott hátra a franciáknak. Ne a versailles-i fényűzésre gondoljunk itt, az ugyanis semmi a spanyol örökösödési háború 13 évig tartó pénztemetőjéhez képest. Az államadósság (vagyis a közkézen lévő állampapírok értéke) 1500 millió livre volt, 10-szerese az állam éves bevételének (kb. 148 millió livre). A kiskorú XV. Lajost helyettesítő régens rájött, hogy kezdenie kellett valamit a helyzettel. A legjobb megoldásnak pedig az ígérkezett, ha az állam funkcióit fokozatosan átruházza az ambiciózus skótra.
Az első lépés az volt, hogy a Mississippi-részvények árának negyedét aranyban, háromnegyedét állampapírban kellett kifizetni. Mivel mindenki vágyott a részvényekre, az állampapírok iránti kereslet is megnőtt, ami megdobta az állampapír árfolyamát. Ez a kincstár számára azért volt jó, mert így egyszerre csökkent az adóssága és a kamatköltsége is, amit az adóssága után kell fizetnie. Azok az emberek pedig, akiknek eddig is volt állampapírja, a részvényjegyzés során egy kockázatosabb, de nagyobb növekedési lehetőségekkel bíró értékpapírba helyezték át vagyonukat. Law tehát úgy “vásárolta meg” az államadósságot, hogy közben semmibe nem került neki új részvényeket kibocsátani a cégben, amit mindenki imádott.
A következő merész húzás a teljes államadósság átvállalása volt. 1500 millió livre papírpénz kibocsátásával fel tudják vásárolni az összes állampapírt, a tulajdonosokat bankjegyekben kifizetve. A bankjegyeket innentől már Mississippi-részvények vásárlására is lehetett használni (eddig ugye arany és állampapír kombinációja kellett a jegyzéshez). Az államkincstár pedig évi 50 milliós örökjáradék juttatását vállalta a Mississippi Társaság felé, ami 30 millióval kevesebb volt, mint az eddigi állampapírokra fizetett kamat. Az állampapír-tulajdonosok tehát egyik papírdarab helyett kaptak egy másikat, amiből vehettek egy harmadikat, de mindhárom értéke a bárgyú mértékben optimista közhangulattól függött, ami ekkorra eluralkodott a francia népen.
Az elégedett régens ekképpen okoskodott: ha már John Law a jegybankelnök és az ország legjelentősebb részvénytársaságának vezérigazgatója, mi az, amihez ez a nagyszerű ember nem ért? Miért is ne legyen pénzügyi főellenőr? A mai pénzügyminiszteri pozíciónak megfelelő tisztség a szemfényvesztő zseni hatáskörébe utalta a pénzverés és az adóbeszedés tevékenységét, 61 millió éves bérleti díjért cserébe. Összességében tehát évi 11 millió profitot kellett kitermelni a Társaságból, ami lényegében az egész francia fiskális politikát, monetáris politikát és kereskedelmet menedzselte, miközben az államnak mind adósságai, mind bevételei egy varázsütésre elszublimáltak.
Az adókat ekkoriban Franciaországban nem adókulcsokkal határozták meg, hanem a kincstár felírta a kívánságlistára, hogy mennyi bevételt szeretne, és utána ezt az összeget osztották szét megyei, majd helyi szinten. Az így kialakuló adókötelezettségek sokszor irreálisak voltak, ám John Law pragmatikusan és kegyetlenül beszedette a jussát, olykor fél évvel előre is, hogy a régenssel kialkudott fizetési határidőig még meg tudja forgatni a vagyont. Ha pedig valakitől nem érkezett meg időben az előírt adó, akkor a korabeli NAV érkezett meg az illető házához vasbotokkal. De mi mást várhatnánk egy privatizált államtól, ami a hatékonyságot preferálja mindenek felett?
Addig jár John Law a kútra…
Alaptevékenységét tekintve a Mississippi Társaság nem igazán volt jövedelmező vállalkozás. A gyarmatosításhoz mindig türelem kell; megküzdeni járványokkal, időjárással, éhínséggel, őslakosokkal nem egyszerű dolog. Főleg akkor, ha a telepeket egy Louisianához hasonló területen kéne fenntartani, ahol mocsarakon és aligátorokon kívül nem sok minden található. Az árfolyam azonban nem a hitvány, földi hívságok függvénye, hanem egy azoknál sokkal nemesebb dologra, a jövőbe vetett hitre épül. A kapitalizmus axiómája szerint az egész világgazdaságot az mozgatja, ha elhisszük, hogy a holnap fényesebb a mánál, hogy a most visszautasított süti helyett később egy egész tortát kapunk. (Így próbáljunk nemnövekedő gazdaságot meg fenntartható fejlődést fabrikálni.) A franciák elhitték, hogy meggazdagodtak a Mississippi-részvényeken, holott az értékpapírok valójában alig képviseltek bármilyen mögöttes értéket.
Nehéz elképzelni, hogy mi nem dőltünk volna be az átverésnek. Ekkoriban alakult ki a ‘milliomos’ (millionaire) kifejezés, olyan sokan nyertek vagyonokat a spekulációból. Law kiválóan értett a buborékfújás művészetéhez, marketingkampányokkal és zsenije fitogtatásával befolyásolta a tömegeket. Ráadásul pályája tetején nemcsak a királynál, de még a régensnél is tekintélyesebb volt. Hatalmának növekedése és a Társaság terjeszkedése alátámasztotta az árfolyamnövekedést. Így az az 500 livre-es kiindulópontjáról 1719 decemberére már elérte a 10 000 livre-es árat, rövid időre pedig a 20 000-t is megközelítette. Mindeközben a pénzpumpálás mindig elegendő bankjegyet biztosított az új részvények lejegyzéséhez. Az emiatt nekilóduló infláció pedig már önmagában megemelte az eszközök (birtok, ház, értékpapírok), így a Mississippi-részvények árát is.
Ez utóbbi esemény már magában hordozta a Rendszer bukásának magvait. Az eszközárak növekedése egyre több átlagos papírpénz-élvezőt a birtokvásárlás felé terelt, még akkor is, ha nyoma sem volt bennük az összeomlás gyanújának. A telek és az ingatlan ekkoriban is a legbiztosabb befektetésnek számított. Néhányan már a részvényeiket is inkább ezekre kívánták elcserélni, puszta óvatosságból. A baj akkor kezdődött, amikor a bankókat aranyra kezdték visszaváltani, hiszen eddigre már 2500 millió livre papírpénz forgott közkézen. Ha még emlékszünk, a 6 milliós alaptőkéjű banknak mindössze negyede, vagyis 1,5 millió livre volt aranyban lejegyezve. Ez a részvénybefizetésekkel, az adókkal és a pénzveréssel kiegészítve sem ért a közelébe a 2500 milliónak, hiszen éppen az volt a Rendszer lényege, hogy több pénz legyen, mint arany.
Law kétségbeesetten próbálta visszaállítani a papírpénzbe vetett bizalmat. Betiltotta az arany használatát a nagyobb piaci tranzakcióknál, az adókat pedig csak bankjegyekben engedélyezte befizetni. A föl-földobott kő azonban már elérte röppályája csúcsát, és vészesen gyorsuló meteorként közeledett a föld felé. 1720-ra a skótba és Rendszerébe vetett hit megcsappant. A Társaság részvényei estek, az infláció elszabadult, a tömeg tüntetett. Mindenki házba, birtokba, nyersanyagba próbálta menteni a pénzét, a csődbe jutottak sorban hullottak ki az ablakon, az állam pedig tehetetlen volt. Felére értékelte le a bankjegyeket, visszavette őket, amíg tehette, majd az értéktelen papírfecniket államadóssággá alakította, amire vézna kamatfizetést vállalt a pórul járt tulajdonosok iránt.
Ha Law nincs, szamár is jó?
A számokat tekintve még azt is mondhatnánk, hogy a francia korona jól járt az incidenssel. Az 1716-os évi 80 millió kamatköltségéhez képest 1721-ben már csak 37 milliót kellett fizetnie a papírpénz/állampapír-tulajdonosoknak, ennek pedig az a magyarázata, hogy az infláció az államadósságot is lecsökkentette, elinflálta. (Általános jelenség, hogy az infláció mindig azoknak kedvez, akiknek sok tartozása van.) A valóság viszont az, hogy a bankokba, részvénytársaságokba és magába a királyi kincstárba vetett bizalom annyira szertefoszlott, hogy sokkal több kárt okozott az ország számára a továbbiakban.
A régens, majd XV. Lajos csak nagyon nehezen és magas kamattal tudott hitelhez jutni. A Mississippi-buborék után senki nem bízott a francia állam pénzügyi hozzáértésében.
Magával a tőzsdei spekulációval még nem is lett volna baj, hiszen történetünkkel egyidőben, 1720-ban Angliában is egy hasonló buborék alakult ki a Dél-tengeri Társaság részvényei körül, ami szintén rengeteg vállalatot és kisrészvényest csődbe vitt, sőt, a király is sokat bukott az ügyleten. A különbség az, hogy az angol uralkodó magánszemélyként vett részt a spekulációban, és kimaradt az egész inflációs-privatizációs rész, míg Orléans-i Fülöp nemzeti intézmények hírnevét sározta be a dicstelen akcióval. Akik hosszú távú következményeket szeretnek levonni, azoknak ajánlom figyelmébe, hogy a jobb hitelképességű Nagy-Britannia ezután győzte le Franciaországot a gyarmati versenyben, illetve a rendi gyűlés 1789-es összehívása, és végső soron a francia forradalom is a királyság riasztó adósságainak tudható be.
Na de mi lett kedvenc tőzsdegurunkkal, akit bizonyosan meglincselt volna a párizsi csőcselék, ha a keze közé kaparintja? Fogta amit lehetett, és lelépett vele a Bahamákra, mint később annyi utódja? Miután vállalkozása becsődölt, megfosztották pozícióitól és nem volt maradása a fővárosban, néhány kellemesnek aligha mondható napot töltött vidéki kastélyában, majd Belgiumba menekült. Vagyonát nem tudta kimenteni Franciaországból, mert rekvirálták mindenét “jóvátétel” címen. Európában utazgatva még próbálkozott támogatást szerezni Rendszere továbbfejlesztéséhez, de a koronás fők nem kértek a főztjéből. Így a skót kalandor 1729-ben nincstelenül halt meg Velencében.
John Law 60 évvel Adam Smith előtt olyan közgazdaságtani elméletekkel kísérletezett, amelyek a mai nemzetgazdaságok gyakorlatában is alapvető jelentőségűek. A monetáris politika, a papír alapú pénz és a gazdaságstimulálás úttörőjeként számtalan tapasztalatot és tanulságot hagyott hátra a “legfiatalabb tudomány” legősibb bölcseinek. Ha pedig egy gazdasági válság kirobbantását és ezernyi élet tönkretételét olvasnánk Law fejére, jusson eszünkbe, hogy a lónak is négy lába van, mégis megbotlik.
