Borítókép: vigszinhaz.hu
Bodó Viktor 2020-ban Hamburgban állította először színpadra Kafka A kastély című regényét. Kisebb változtatásokkal, de ezt az előadást emelte át a Vígszínházba. A 2020-as darabról írt német kritikák sorra kiemelték a Schnábel Zita által tervezett díszletet, mely egy nagy, rendkívül összetett, önmagába sokszorosan gabalyodó, épület nélküli állványzat. A Vígszínház tágas színpadán ez az állványzat válik a darab pumpáló szívévé, mely minden történést irányít, körülvesz, meghatároz. Az állványzatba és köré vetett szereplők mániákusan vagy éppen elkeseredetten bóklásznak és bolyonganak, hol végletesen céltalanul, hol megszállottan hajszolva a célt. A kiismerhetetlen objektumban ide-oda mászkáló figurák remekül ábrázolják Kafka allegóriáját, miszerint mindannyian A kastély világának foglyai vagyunk, annak a világnak foglyai, melyben benne élünk és mégse ismerjük semennyire.
Az előadás kiindulópontja azonos a regényével. K, a földmérő megbízatásból érkezik a Westwest gróf kastélya közelében elterülő faluba, ahonnan újból és újból megkísérel feljutni megbízóihoz. Mindeközben a faluban lakókkal történő kapcsolatfelvételek egyre több kérdést vetnek fel K-ban saját céljára és létére egyaránt vonatkozóan. A darab K megérkezését követően inkább értelmezhető egy eseménysorozatként, semmint valódi történetként, hiszen egymással lazán kapcsolódó jeleneteket láthatunk K próbálkozásairól és találkozásairól.
K szerepében ifj. Vidnyánszky Attila – kihasználva mozgásszínházi képességeit – a tőle megszokott, fókuszált, dinamikus és burleszkszerű jelenléttel jár-kel, ugrál, esik, rohan vagy mászik a színpadon, mikor épp mit kíván az előadás menete. Azért is mondható játéka megszokottnak, mivel az Eszenyi Enikő rendezte Hamlet címszereplőjeként szinte ugyanezt a figurát láthattuk tőle viszont. Egy identitáskrízis közepén álló személyt, aki saját létének illuzórikus mivoltáról a közönségnek kikacsintva tudósít, és akinek szinte minden egyes megnyilvánulása tébolyszerű hiperaktivitás.
Az előadás többi szereplője minthogyha csupán kellékként funkcionálna K kálváriája számára. Ez kiváltképp elmondható a két segédről, a darab ügyeletes Rosencrantz és Guildenstern figuráiról, akik K elmondása szerint is olyan jelentéktelen résztvevői az eseményeknek, hogy csupán egy nevet kapnak K-tól a könnyebb megjegyezhetőség érdekében. Egyedül talán Hegedűs D. Géza és Radnay Csilla szerepei érdemelnek még említést. Előbbi az elöljáróként negédes, utóbbi Kocsmárosnéként és Bürgelként erőszakos hangtónussal válik K manipulátorává.
Bár bizonyos tekintetben – melyről a kritikám későbbi pontján még értekezem – kivételnek tekinthető a rendező életművében az előadás, így is számos Bodó Viktor színházesztétikájára jellemző összetevőt találhatunk. Ilyen a darab artisztikus és cirkuszi vonása, melyet ifj. Vidnyánszky Attila akrobatikus színészi jelenlétén túl is több tényező erősít. A legtöbb jelenet egy-egy mutatvány. Van köztük olyan, amelyben a színészek tányérokkal zsonglőrködnek, vagy amelyben az állványzat tetején, mint egy ringben K-t boxkesztyűvel püfölik, filmes lassításokkal ironizálva az eseményt.
Ha már a filmes lassítások, szintén a rendező jellegzetes színházi stílusát idézik a mozgóképhez és kiváltképp az amerikai gengszter filmszatírákhoz, mint Tarantino vagy Guy Ritchie filmjeihez kötődő elemek. Ilyenek a rohamtempóban elsütött poénok és a kontextus nélküli, bevágásszerű gegek, mint például az MC Hammer nevű zenei előadó közismert sorának („U Can’t Touch This”) gyakori és indokolatlan bejátszása az előadás szövegébe. Vagy a jelenet, amelyben K és még néhány figura az áramszünet problémáját a kapcsolótábla előtt stroboszkóp villanások és váltogatott zenék kíséretében eksztatikus, különböző stílusú táncmozdulatokat végrehajtva a jó ízlés nevetésben gazdag határáig vergődve igyekeznek eszközölni.
Fontos még megemlíteni a színházi esemény ironikus önleleplezésének aktusait. Ezt, a Bodó Viktor színházát markánsan jellemző tényezőt leginkább Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról című Peter Handke darab 2009-es Grazban bemutatott feldolgozása példázza, mely előadás Bodó általi rendezésben vetítéstechnika segítségével egyszerre lehetünk szemtanúi egy leforgatott filmnek és a film forgatásának. Ilyen önleleplező aktusnak nevezhető A kastélyban, mikor kötelek és szélgép segítségével, a jelenet műviségét inkább kihangsúlyozva, mintsem takarva reptetik és taszigálják K-t. Vagy amikor a teniszező karakterek úgy játszanak, hogy a rúdhoz erősített teniszlabdát egy harmadik személy mozgatja számukra. Az utóbbi esetén minden lehetőség adott, hogy ne kelljen kreációs eszközökhöz folyamodni a jelenet eljátszása érdekében, a darab mégis bátran vállalja magán a silányság jelzőjét, példázva ezzel, hogy a színházi reprezentáció folyamatában a hogyan legalább annyira fontos kérdés, mint a miért.
Ami miatt A kastély Bodó Viktor életművében mégis egy kivételnek, egy visszafogottabb darabnak tekinthető, az a párhuzamos jelenetezés háttérbe szorítása. A rendező színházának egyik legfőbb jellemzője, hogy alkalomadtán fél vagy akár egy tucat esemény is képes zajlani egy időben a színpadon. A kastély ebből a szempontból ugyan sokkal koncentráltabb, de mintha ez venne el az éléből is. Bodó Viktor más darabjaiban az őrület azáltal jelenik meg hitelesen a színpadon, hogy a néző az eseménykavalkádnak képtelen teljes kiismerője lenni, inkább csak kapkodja a fejét értetlenül, maga is részesévé válva ezzel kicsit a tébolynak. A kastélyban paradox módon nincs elég tombolás és káosz, hogy a színházi eseménynek elegendő rendje legyen. A néző így „csupán” az őrület nullfokának lehet szemtanúja.
Az előadás legvégén, a krízishelyzet magaslatán K a feloldozás helyett újra történetének kezdetén találja magát. Miután egy igencsak impozáns, egész színpadképes vetítéssel megoldott árnyjátékjelenetnek lehettünk megfigyelői, szintén vetítés segítségével láthatjuk egyszerre nagyvásznon és élőben K és az elöljáró beszélgetését. Hegedűs D. Géza karaktere több befejezés-alternatívát felsorol K számára, de egyik sem különbözik lényegüket illetően: K tetteinek és életének tere értelmetlenül kong az ürességtől. Egyedül célhajszolása tölthetné be ezt a teret, de az is csak arra lesz elég, hogy újra meg újra belebukjon elhatározásaiba. Ismerjük már jól a képletet. Ez Kafka. Ez a végkifejlet nélküli végkifejlet.
„Akkor inkább úgy vétem el, hogy várom” – idézi a regény emblematikus sorát ifj. Vidnyánszky Attila K-ja az előadás egy pontján. Bodó Viktor hasonlóképp vétette el a lehetőséget, hogy Kafka művének gondolatvilágához igazán új tónust adjon és annak őrületét a maga sajátos nyelvezetén tolmácsolja. K életével ellentétben A kastély nem kong az ürességtől. Vannak benne ötletes megoldások, vannak benne emlékezetes momentumok és van benne elég ahhoz, hogy aki jegyet vált, az az őrület nézője legyen, de nincs elég ahhoz, hogy a részese.
