Borító: Gáll Veronika
Indonéziába a szakmai gyakorlatom miatt érkeztem, melyet az FNPF nonprofit szervezetnél végeztem egy erdő-újratelepítési programban. És hogy miért pont Borneó? Egyrészt a tanulmányaim fő fókusza a Kárpát-medence, ezért úgy gondoltam, a gyakornoki időszakmai gyakorlat alatt szeretném bővíteni a tudásomat és kipróbálni magam egy teljesen más környezetben is. Borneó pedig már gyerekkorom óta bakancslistás úticél volt, az ott található elképesztően gazdag vadvilág miatt.
A szakmai gyakorlat alatt sokféle feladatot kaptunk: voltak könnyebb napok, amikor kávét szüreteltünk, banánt és ananászt ültettünk, facsemetéket gondoztunk, vagy éppen bambuszt vágtunk. De előfordult, hogy nehezebb feladatokra is sor kerültunk volt: kutat ástunk, térdig érő sárban ültettünk fát, vagy éppen a fejünk fölé érő növényzeten küzdöttük át magunkat, hogy a már elültetett facsemetéket megjelöljük. Ugyanakkor ezek a fárasztó napok is mindig sok nevetéssel teltek, majd nyakig sárosan, de mosolyogva csodáltuk a naplementét a jól megérdemelt vacsora előtt.
A munka során volt szerencsém megismerni rengeteg fantasztikus embert, akik mindarra tették fel az életüket, hogy megőrizzék ezt az esőerdőt és a benne élő állatokat. Számos inspiráló beszélgetésem volt velük, rengeteget megtudtam a helyi természetvédelmi problémákról, arról, hogy az olajpálma-ültetvények és az illegális aranybányászat miképpen teszik tönkre ijesztő gyorsasággal a helyi esőerdőket, és hogy hogyan harcolnak a száraz évszak legveszélyesebb következménye, az erdőtűz ellen. Annak ellenére, hogy mennyi nehézséggel és problémával kell megküzdeniük nap mint nap, az itteni emberek a legvidámabbak és leglazábbak, azok közül, akikkel valaha találkoztam. A mindennapi problémákhoz is mindig humorral állnak hozzá. Minden, amin egy átlag európai ember felhúzná magát, csak hatalmas nevetésbe torkollik.
Ilyen volt például, amikor orángutánokat indultunk nézni, és az önkéntes koordinátorunk, Tara, kitalálta, hogy csodálatos ötlet lenne egy kistraktorral és egy összetákolt utánfutóval eljutni a folyóhoz, ami egyébként maximum 20 perc sétatávra helyezkedett a tábortól. Fel is ültünk hát az utánfutóra, mind a hét önkéntes, azután döcögve elindultunk a folyó felé. A probléma csak akkor bontakozott ki, amikor szembesültünk azzal, hogy a terep sétához tökéletes, viszont nem a traktorhoz lett tervezve. Az út első felén méteres mélységű keréknyomok vannak, amelyek helyét a folyó felé közeledve futóhomok veszi át. Természetesen elakadtunk, nem is egyszer, ennek következtében a húszperces út helyett egy másfél órás traktormentő művelet következett. De bármilyen bosszantóan is hangzik, olyan jót nevettünk végig, hogy a kaland kedvéért abszolút megérte kipróbálni ezt az utazási formát.
Ezután még várt ránk egy másfél órás hajóút az orángutánokig a Tanjung Puting Nemzeti Parkba. Itt található több etetőállomás, ahova minden délután gyümölcsöket raknak ki a vad orángutánok számára, akiket aztán csendben lehet figyelni, miközben esznek. Nagyon szürreális élmény volt ezeket a csodálatos állatokat a vadonban figyelni, hiszen eddig csak állatkertben, üvegfal mögött láthattam őket.
Azt is megtapasztaltam, hogy az indonéz emberek sok helyzetben első ránézésre nagyon lazán, már-már vakmerően viselkednek, teljesen úgy állnak az élethez, hogy lesz, ami lesz. Az önkéntes koordinátorunkat például egyszer sem láttam rendes cipőben. Nem számított, hogy éppen a csemetekertben dolgoztunk, kutat ástunk vagy éjszakai túrán tarantulafészket kerestünk, Tara mindig papucsban jött velünk mindenhová.
Nagy élmény volt az is, amikor elvittek minket egy helyi kisváros általános iskolájába, hogy meséljünk egy kicsit a gyerekeknek az önkéntes munkáról, és arról, honnan jöttünk. A helyzetet az tette igazán emlékezetessé, hogy ezek a gyerekek sosem találkoztak még fehér emberrel. Így amikor odaértünk, hatalmas zsivaj és visítozás fogadott, a gyerekek mindenhonnan futottak hozzánk az udvaron. Az első sokk után, amikor már kicsit megszoktam a helyzetet, beszélgettem a gyerkőcökkel, persze Tara segítségével, hiszen nemhogy a gyerekek, de még az igazgató is alig beszélt angolul. Amint megértettük egymást, alig győztem válaszolgatni a néha váratlan és megmosolyogtató kérdéseikre, például arra, hogy igazi-e a hajam és a szemem színe, miért ilyen hegyes az orrom, és miért ilyen világos a bőröm.
Már éppen indultunk volna haza az iskolából, a kultúrsokk azonban még nem ért véget: az igazgató ugyanis megkért minket, hogy az önkéntes társammal simogassuk meg az egyik terhes tanárnő hasát, mert az a hiedelem járja, hogy a születés után a gyermek ránk fog hasonlítani. Erre természetesen az udvar közepén került sor, a gyerekekkel körülvéve, miközben az igazgató fotózott bennünket.
Összességében elmondhatom, hogy nemcsak szakmai tapasztalatokkal gyarapodtam, hanem rengeteget tanultam a kultúráról és az indonéz emberek mindennapi életéről. Az út végére már tényleg nem lepődtem meg semmin, és azzal a gondolattal tértem haza, hogy nem érdemes minden apró dolgon stresszelni. És egy probléma megoldása közben lehet bosszankodni, ugyanakkor nevetni is, és nekem a második határozottan jobban tetszik.
