Az edzőnek olyan karaktere van, ami egyszerre szerethető és utálható: Conte egy tipikus szenvedélyes olasz. Amikor nyer, ő tombol a legjobban, de a vereségek alkalmával olyan hisztire képes, hogy az sokszor már a szurkolóknak is kínos.
Antonio edzői portfóliója azt mutatja, hogy jócskán megjárta a hadak útját. Nem egy nagy csapatnál kezdett edzősködni, hanem az Arezzonál, 2006-ban. Innen elég hamar kirúgták, de ezután mehetett a Barihoz, ahol meg tudott maradni és ahol egy hosszas hánykolódás következett számára a Serie B tengerén. Jó kapitányként ezt ki is használta és végül a Siena-nál tudta sikeresen alkalmazni a szeretett 3-5-2-es felállását; a csatársorban többek közt olyanokkal, mint a fiatal Immobile vagy Caputo. A 2010-11-es szezonban a második helyre értek oda, így feljutottak a Serie A-ba. Conte viszont nem tartott velük, ugyanis a vére azonos színekhez, de más városba hívta őt: a Juventushoz.
Itt még senki sem sejtette, hogy milyen sokra viszi majd. forrás:liberoquotidiano.it
Juventus
Amikor ennek az időszaknak a Juventusáról beszélünk, akkor nem érdemes olyan szintű dominanciára gondolni, mint ami ezután következett. Egy olyan csapatot képzeljünk el, amely szurkolóinak épp lelki sebeket okoznak olyan játékosok, mint Felipe Melo vagy Milos Krasić. Emellett tele vannak öregedő sztárokkal, név szerint olyanokkal, mint Salihamidžić, Toni, Del Piero, Trezeguet, Camaronesi és Storari. A csodakapus, Buffon, aki még javíthatna egy rossz szezonon, úgy lesérül, hogy a szezon nagy részét kihagyja. A Juventus, becenevén az Öreg hölgy, annyira nem tért még vissza a 2006-os Calciopoli pofonjából, hogy azt se tudta, merre van előre. A 2011-12-es szezont megelőző két évben négy különböző edzővel dolgoztak együtt, ezért nyilvánvaló volt számukra, hogy kell egy, a klubhoz méltó koncepció: ez lett Antonio Conte.
Conte, aki edzőként ismeretlen volt még a topfutball számára, megkapott egy káoszt, de ő ebben a káoszban tudott igazán remekül működni. A munkáját nem kicsit segítette egy, a legmagasabb szinten akkor még mindig kezdőnek számító sportigazgató, bizonyos Guiseppe „Beppe” Marotta. A közös szakmai munkájuk megkezdéseként a Juventus rászánt több, mint 100 millió eurót igazolásokra, közben pedig alig tudott pénzt csinálni olyan ballasztjátékosokból, mint Momo Sissokko vagy a korábban említett Melo, de a befektetett pénz végül jó helyre ment. Nem lehet azt állítani, hogy minden átigazolás telitalálat volt, de azért többségében megérte, többek között olyan nevek érkeztek a csapathoz, mint Matri, Vučinić, Vidal, Lichsteiner vagy az ingyen átigazolt Pirlo. Az egész pedig remekül összeállt és az, amit nem szabad és nem is lehet elvitatni Contétól és Marottától: a modern Juventus az ő „találmányuk” – ebben nem is lehet kérdés. Az egyik legegyértelműbb, erre utaló jel többek között az, hogy az évek óta szenvedő Juventus hirtelen bajnok lett, ráadásul veretlenül. Bejött az akkoriban kuriózumnak számító ún. háromvédős játék, előretolt szárnyvédőkkel és bejött az a húzás is, hogy a frissen felfedezett Vidal védekező szerepköre mellett a kapuhoz is oda kellett hogy érjen. Egészen újszerű dolog volt ez nem csak a ligában, de a top bajnokságok között is. Viszont itt már érdemes feltenni azt a visszatérő kérdést, ami rendre fel fog merülni Contéval kapcsolatban: milyen liga volt az, amit megnyert? Itt még lehet azt mondani, hogy volt egy Milan, ami egy évvel azelőtt még bajnok volt, de például az Inter itt már rég elindult azon az úton, ami végül Kuzmanovicokba, meg Schelottokba vezetett. Beszédes az is, hogy a Milan négy ponttal maradt le a Juventus mögött, míg a harmadik Udinese hússzal. Amennyiben a Milan nem játszik ennyire jól a szezonban, ki szorongathatta volna meg a Juvét, az öregedő Di Natale-s Udinese vagy a lelkes projektnek látszódó, de komolyan még nem vehető Mazzari-féle Napoli? A Milan úgy fel tudta venni velük a versenyt, hogy az teljesen új volt és lehengerlő. Márpedig ezeknek a sikereknek az a jellemzője, hogy először nagyot szólnak, majd az azt követő szezonra a nagycsapatok felkészülnek belőlük. Conte-ék szerencséjére, 2012 nyarára rajtuk kívül nem maradt nagy csapat Olaszországban.
A 2012-13-as szezon
Nyáron újabb nagy bevásárlást tartott a Juve. Leigazolták az elmúlt szezon meglepetéscsapatának, az Udinesenek két játékosát, Isla-t és Asamoaht. Rajtuk kívül Pogba az MU-tól és Casérés a Sevilla-tól érkeztek, valamint volt ebben az évben pár olyan szakmailag nehezen magyarázható igazolás is, mint Bendtner vagy Anelka – igaz, mindketten télen érkeztek, de ne szaladjunk ennyire előre. Ami az olasz futballt jobban érintette, az az, hogy a Milan eladta két legjobbját Ibrát és Thiago Silvát. Nem csak a Milan, hanem a liga talán két legjobb játékosa távozott akkor, a klub pedig rálépett arra a lefelé menő mozgólépcsőre, aminek 2020-ban ért csak a végére. Ebben a ligában várták a torinóiak a friss szezont. Persze, meg kell említeni az összeálló Napolit, ahol a Lavezzi-Cavani duó úgy száguldott át az ellenfelek védelmi sávjain mint két vagány motoros. (Egy év múlva ők is követik a két Milan-játékost a PSG-be.) Feljött még a fiatalokból álló Fiorentina egy fiatal edzővel, Vincenzo Montellával. A keretben olyanokkal, mint Savic, Cuadrado vagy az akkoriban még generációs csatártehetségnek gondolt Stefan Jovetic. A Roma éppen házi Való Világot tartva szavazta ki az Olimpicóból az edzőket: mindegy, hogy Enrique vagy Zeman, annyi volt a különbség a két “show” között, hogy itt a végén nem nyert senki.
Ebben a szezonban sikerült az a bravúr a Juventusnál, hogy Vidal lett a házi gólkirály 10 góllal. Érdekes szezon volt, mindenesetre előrevetítette az olasz futball rövid, ám annál láthatóbb hanyatlását és a Juventus egyeduralmát.
A Bajnokok Ligájában egy átlagosnak mondható csoportba került a Juventus, itt becsülettel az élen is végeztek. Emlékezetes meccs volt a Chelsea elleni 3-2-es verségük is, ahol a világ megismerhette Oscart, mint futballistát. Meglepetés azért volt a csoportjukban, mivel az imént említett Chelsea csak a harmadik helyre futott be és a Sakhtar lett a második. (Végül a Chelsea meg is nyeri abban az évben az Európa-Ligát.)
A Juve ment tovább és a nyolcaddöntőben nem igazán volt akadály a Celtic, ami senkit sem lepett meg; annál inkább a negyeddöntő, ahol Heynckes kifújta Conte orrát és 4-0-s összesítésben nyert a későbbi BL győztes Bayern.
A 2013-14-es szezon
A Juventusnál egymás után jöttek a sikerek. forrás: eurosport.com
A torinóiak továbbra is a csúcson voltak, beérett a Pogba-Marchisio-Pirlo-Vidal négyes, valamint ikonikussá nőtte ki magát a Chiellini-Bonucci-Barzagli trió is – nem is kellett komolyabban belenyúlni a keretbe. A védelembe még kiegészítésnek érkezett Ogbonna. Inkább elől volt szükség prominens csatárokra, akik tudnak befejezni is, mivel az látszódott, hogy Matri nem lesz világklasszis és a korábbi olasz csodagyerek, Giovonco újra megbukott. Így érkezett a kegyvesztett Tévez, és a Bilbaoban évek óta remekül játszó baszk oroszlán, Llorrente is. A többi olasz csapat újabb és újabb projektekbe vágott bele, egyedül a Nápolyé volt komolyan vehető, de az is csak később fizetődött ki igazán. Kinevezték Benítezt és vele együtt érkezett Higuaín, Callejon, Mertens, Albiol, Jorginho és végül kölcsönbe Pepe Reina is. Meg is nyerték év végén a kupát; itt legalább volt koncepció, nem úgy, mint sok klasszikus nagy csapatnál.
Az Internél valamiért jó ötletnek tartották azt, hogy Saphir Taider és a kivénhedt Hugo Campagnaro majd megoldja a problémáikat. Szerencsére egy fiatal srác is érkezett a Samp-ból, Mauro Icardi.
A Milan egy év alatt a romlásból a totális káoszba fordult át. A Zapata-Rami-Silvestre hármas együtt nem tett ki egy fél Thiago Silvát sem. A QPR a vagány Taarabt átigazolásával egy jól kinéző, húsos hamburgerből nagyon gyorsan egy ízetlen, vegán szendviccsé változott: még a félisten Kaká sem tudott segíteni szeretett csapatán. A szezon Max Allegri állásába került, és ami ezután következett, az egy ilyen csapatnál példátlan és egy groteszk Örkény-novellába való. A szakmai vezetés kinevezi azt a Seedorfot, aki csodálatos és intelligens játékos volt, de gyakorlatilag még nem volt akkor edző – még aktívan játszott a Botafogo-ban, amikor kinevezték a csapat élére. Én akkoriban 14 éves fejjel nem tudtam elhinni, hogy nincs jobb választás, mint ő az AC Milan élére: biztosan lett volna, legalábbis ennél szinte csak jobban lehetett volna teljesíteni. A Milan végül nyolcadik lett – nem is csoda, hogy kirúgták Seedorfot. (Nagy szakmai érzékkel a helyére is egy tapasztalatlan ex-játékost, Pippo Inzaghit nevezték ki, pedig akkoriban az öccse már bontogatta a szárnyait. Kíváncsi vagyok, mi lett volna, ha ő lett volna az edző.)
A Roma-nál voltak reménysugarak: úgy tűnt Rudi Garcia megfelelő edző arra, hogy lerakja az új Roma alapjait. Érkezett Benatia, aki azokban az években egy szuper középhátvéd volt, jött Nainggolan és Strootman is. Kis fűszernek, a korábbi Újpest-csatár, aki mára klub nélkülivé vált, Junior Tallo is ebben az évben igazolt a farkasokhoz. De nem kell ennyire messzire menni a fővárosban, ha rossz igazolásokat keresünk: betoppant Gervinho is, aki az Arsenal után itt is készült megbukni, valamint szintén ebben a formában jött Ljajić is, akiről még mindig elhitték a nagy csapatok, hogy szupersztár lehet.
Egy ilyen bajnokságnak vághatott neki immáron harmadjára a Juventus. Beppe Marotta remekül igazolt, Tévez szállította a gólokat, a csapat többi része pedig tovább folytatta a mestertervet, aminek köszönhetően taroltak a ligában: 102 ponttal lettek bajnokok; a BL-ben annál kevesebb sót evett meg Conte. A csoportjukban pusztán a harmadik helyre értek oda, mivel az elmúlt években felemelkedő Galatasaray másodikként végzett a Real Madrid mögött és a Juventus előtt. Az Európa-Liga számukra édes-savanyúvá vált. Nem kaptak topcsapatot, nem lett belőle döntő, a Benfica kiejtette őket az elődöntőben… Innentől datálható azon állítás, hogy Conte topedző, csak nemzetközi szinten nem megy neki a dolog. Ahogy a Juve távozott az EL-ből, úgy ment el Conte is Torinóból: jöhetett számára az új kihívás, az olasz válogatott.
Az olasz válogatott
Egy kifejezetten leszerepelt, rosszul menedzselt válogatottat vett át Ceasare Prandellitől, és igazából ebbe a csapatba is illett. Segítette az, hogy sok Juve játékos volt a válogatottban, valamint több olyan játékos is volt, akiket rá tudott venni, hogy számára ismeretlen szerepkörben játsszon: Giaccherinit például se előtte, se utána nem láttam olyan jól játszani, mint akkor, és a 2016-os EB-n is az egyik legjobb válogatott az övé volt. A negyeddöntőben a németek ellen esett ki Olaszország tizenegyesekkel, ami védhető eredmény; pláne, ha azt nézzük, hogy Németország ritkán bukik tizenegyes-párbajt. A franciaországi EB-n kívül Conte nem irányította világversenyen a „Squadra Azurrát”. 2016-ben pedig új kaland szólította: a Chelsea.
Chelsea
A 2016-17-es szezon
Egy önmagát új alapokra helyező Premier League-be érkezett meg az olasz edző. A Manchester City kinevezte Pep Guardiolát, az MU José Mourinhot, a Liverpoolnál pedig Klopp most tudta az első teljes szezonját elkezdeni. Egyetlen csapat volt, amelynek projektje ekkoriban kezdett megérni: a Tottenhamé Pochettinoval.
A Chelsea egy szörnyű szezonon volt túl Mourinho kirúgása után: nem volt se BL, se EL, ezért úgy gondolták, az új terv kivitelezésére Conte a legmegfelelőbb eszköz. Az új edző érkezésének voltak nyertesei és vezéráldozatai is. Kezdjük a nyertesekkel: Victor Moses, aki karrierjében egyedül Conte kezei alatt volt képes remek játékra; akkoriban annyira remek volt, hogy komolyan felmerült, hogy bekerüljön az év csapatába. A Conte igazolásai az alábbiak voltak: Kanté, Marcos Alonso, Batshuayi és a visszatérő David Luiz. (Azóta sem láttam visszatérést, ami ennyire sikeres lett volna, általában ezek rosszul sülnek el.) A vesztesek között pedig ott volt Fabregas, akinek nagyon nem ízlett a túlzottan leszabályozott játék, valamint Oscar, akinek gyakorlatilag megszűnt a pozíciója a csapatban – el is ment télen Kínába, nagyjából 60 millió euróért.
Közben a Manchester City még egy nagyon kezdetleges Pep-csapat képét mutatta. Képzeljük el, ahogy a mai szélső védős mozgásokat próbálja játszani a City, csak éppen Sagna-val vagy Clichy-vel, valamint ebben az évben Nolito is a City játékosa volt. Az MU pedig új edzővel, sok új játékossal és még több reménnyel vágott neki a bajnokságnak. Ebben az évben érkezett rekordnak számító összegért Paul Pogba: az elhíresült #Pogback kampány végül célba ért. Új középhátvédek is érkeztek, mint például Bailly és Lindelöf.
A Liverpool pedig több olyan játékost jelentett be, akik hosszútávú projektet képviseltek a Mersey partján. Ilyen volt többek között Mané és Wijnaldum, viszont ekkor még bőven nem volt jelen Salah, Alisson Van Dijk, de még Robertson sem, Trent Alexander-Arnold is ebben a szezonban kezd el játszani, de csak tavasztól. Így a klasszikus Conte-recept most is készen állt: megint ő tudott az az edző lenni, aki a leghamarabb tud változásokat eszközölni a csapatán. Jöttek az eredmények, működött a háromvédős felállás és a Chelsea (főleg 2017-től) elkezdett száguldani a bajnoki cím felé. Egyetlen komolyabb riválisa volt csupán: a Tottenham. Észak-Londonban valami nagyon összeállt. A védelem Alderweirelddel, Vertonghennel és Llorissal stabilan teljesített; a támadásban pedig egészen ellenállhatatlan gépezetté változott Eriksen, Alli, Szon és Kane négyese. Végül a Tottenham is lemaradt a végére, Conte és a Chelsea 93 ponttal lett bajnok, mögöttük 86 ponttal lett második a Spurs.
Az első Chelsea-nél töltött szezonját sikeresen zárta. forrás:eurosport.com
A 2017-18-as szezon
A bajnoki címet követő időszak éppannyira a Conte-életérzés hozzávalója volt, mint az első. A többi csapat elkezdett jobban működni, sőt, a Manchester City a PL történetének egyik legjobb szezonját produkálta. Az olasz edző bukása azonban nem csak az ellenfelek megerősödésének volt köszönhető. Az igazolások nagy része megbukott érkezett; Morata, Drinkwater, Barkley és Bakayoko. Az egyetlen igazolás, aki működött(de ő se egyből), Rüdiger volt.
Időközben egyre többen elfordultak a macsó edző karakterétől: Costa lelépett, Fabregas és Willia pedig nehezen viselték a körülményeket. Willian addig ment, hogy az FA kupa győztes csapatfotón kitakarta Contét a képről, amit az instagramjára töltött fel; állítása szerint a lánya játszott a telefonnal – ennek megítélését az olvasóra hagyom.
A kékek végül az ötödik helyre futottak be, a Bajnokok Ligájában a nyolcaddöntő és a Barcelona volt a végállomás, valamint a Morataért kiadott 60 millió hatalmas bukásként volt elkönyvelve. Ennek megfelelően Antonio Contét menesztette a Chelsea, helyére pedig Maurizio Sarri került. A 2018-19-es szezont az edző csapat nélkül töltötte, de az évad végén csörrent a telefon: egy régi barátja hívta, az Inter alkalmazásában álló Beppe Marotta.
Az Internazionale
A 2019-20-as szezon
Egy kicsit szedett-vedett Intert vett át Antonio. Mellette a többi olasz nagycsapat se ért fel a csúcsra, sőt, a Chelseanél éppen a Contét váltó Sarri a Juventusnál készült megbukni. A Milannál még nem látszódtak annak a fejlődésnek a jelei, amit az azt követő években láthattunk. Az Internél pedig komolyan gondolták ezt az utat leigazolták neki: Lukakut, Eriksent, Sánchezt, Barellat és Politanot.
Két ígéretes projekt volt abban az évben az olasz bajnokságban: a Lazio Inzaghival és Gasperini az Atalantával. A Lazio és Inzaghi nagyon sokáig a bajnoki cím legkomolyabb kérője volt annak ellenére, hogy az Intert tartották már akkor is a legesélyesebbnek. Ilyen háttérrel nem is lehetett más a bajnok, mint a Juventus… A Juventus a Sarrival egészen kivételes módon játszotta le a szezont; egyre-másra jöttek a szerencsés győzelmek, a keret nagy része pedig olyan tapasztalattal rendelkezett, amivel emelni lehetett az alapvetően diszfunkcionális csapat színvonalán. Annak fényében is teljesen váratlan volt a Juve bajnoki címe, hogy az Internél remekül működött a Lukaku-Lautaro duó, valamint a Lazionál az Alberto-Immobile páros. Ezzel szemben a Juventusnál teljes káosz volt elől, hiába játszott ott Dybala, Mandžukić, Híguain és Ronaldo is. Az Inter végül csak második lett, csakúgy, mint az Európa-ligában, ahol a legközelebb volt Antonio Conte ahhoz, hogy edzőként életében először nemzetközi kupát nyerjen. A döntőben az EL Real Madridja, a Sevilla állította meg.
A 2020-21-es szezon
A nyáron nagy bevásárlásba kezdtek a fekete-kékek is. Ennek finanszírozására a legtöbb pénz Icardi árából érkezett, akiért egy év kölcsön után nagyjából 50 millió eurót fizetett a PSG. Az érkezők között vannak alapvetően meglepő nevek, amolyan „contés” igazolások is, például Kolarov és Vidal. Kétségkívül a legnagyobb név az a Hakimi, aki már akkor posztja egyik legjobbja volt. A Juventus pedig szétcsúszott, ahogy azt mindenki évek óta sejtette. A szezonjuk rögtön azzal kezdődött, hogy az egyhetes tapasztalattal rendelkező Andrea Pirlót nevezte ki edzőjének az Öreg Hölgy.
Az Inter legnagyobb ellenfele a bajnoki címért a városi rivális Milan volt, ahol hosszú évek kálváriája után kezdett el valami végre működni Piolival, azonban ez sem volt elég ahhoz, hogy megállítsák a Conte-csapatot. Az azt megelőző évben már bejáratott Lukaku-Lautaro páros káprázatosan szépen működött egész évben: ketten együtt 37 gólt és 20 gólpasszt szereztek a Serie A-ban. Őket Perišić és Hakimi segítették szélről – az Inter megállíthatatlan volt Olaszországban. A Bajnokok Ligája viszont már annál kínosabb volt Antonio számára: egy kifejezetten erős csoportba került, ahol a Real Madrid, a Mönchengladbach és a Sahtar Donyeck is velük együtt küzdött a továbbjutásért, de az utolsó hely a csoportban így is arcpirítóan kínos volt. Mindezek ellenére a bajnokságot elég simán behúzták. Azonban történt valami olyan azon a nyáron, amiről lehetett korábban olvasni, de akkor vált valósággá: a Suning rossz pénzügyi helyzete miatt az Internek teljes kiárusítást kellett tartania; ment Hakimi és Lukaku is, ez pedig sok volt a jó öreg Antonionak, így ő is lelépett.
Az Internél nem tudta elfogadni az eladásokat, hát visszatért Angliába. forrás: Player.hu
A Tottenham
A szaftos olasz hazatérés után az edző visszatért Angliába. A Spurs elég hamar rájött, hogy a Nuno-s és Mourinho-s vonal nem nekik való, és hogy attraktívabb játékra van szükségük. Mivel Nunot szezon közben menesztették, és mivel nem volt jobb edző a büféasztalon, mint Antonio Conte, be is húzták. Rizikós húzás volt, hiszen a keret minősége és az anyagi háttér sem állt rendelkezésre egy klasszikus Conte-igazoláshoz, a játék pedig egyből megváltozott. Egy ahhoz hasonló játék alakult ki, mint amit mi, magyarok megszokhattunk a válogatottól és Marco Rossitól: elől Kane kapta az indításokat, aki mélyebben helyezkedve szerezte meg a labdát és indította a robogó Heung-Min Szont. Középen nagy szerepet kapott Pierre Emile Höjbjerg, aki remekül megfelel azoknak a középpályás kritériumoknak, amik fontosak Conténak.
Már télen felütötte a fejét az, ami folytatódott nyáron: Daniel Levy belenyúlt a zsebébe – rögtön érkezett is a csapatot erősítő korábbi szupertehetség, Bentancur és a körülményes, ám annál fondorlatosabb róka, Kulusevski is a Juventusból, ahol létszámfelettivé váltak. A cél a BL-indulás volt, amit (az Arsenal bénázásának is köszönhetően) el is értek.
Nyáron újra nagy büdzsé állt Conte és Paratici rendelkezésére, amiből Perisic, Bissouma, Richarlison és Romero kölcsön utáni vételi díját is kifizették. A szezon nagy elvárásokkal indult, ugyanis az igazi Conte-igazolások után mindenki azt gondolta, hogy minimum dobogós lesz a csapat, de talán a bajnoki címre is esélyes lehet. Nem lett óriási csalódás a szurkolók körében, hiszen a BL-helyekért bizony harcban állt a csapat. Ezután érkezünk el a BL-kieséshez és a Conte-interjúk mestermunkájához: az öreg Antonio olyan módon beleállt az egész csapatba, a játékosokba és a vezetőségbe is, ami még tőle is meglepő volt, ahogy az is, hogy ezek után egy hetet vártak a kirúgásával. Most pedig az edző az új munkáját várja: valószínűleg egy olasz csapat patronálásánál fog kikötni (én egy milánói visszatérést vizionálok) – a kérdés már csak az, hogy melyik csapat lesz a befutó.
Az angliai visszatérése egyértelmű csalódás volt. forrás:nso.hu
Mindent összevetve láthatjuk, hogy Conte nagyon könnyen körülírható: az olasz tréner alapvetően jó edző, bár szörnyű szociális képességekkel és limitált taktikai változatossággal rendelkezik. Amennyiben egy gyengélkedő ligában valaki szeretne nagyon gyorsan bajnoki címet nyerni és „lecsapni a labdát”, akkor Conte remek választás lehet, de komoly, hosszútávú koncepcióval ne számoljunk vele kapcsolatban. Antonio alapvetően jó edző, de tény, hogy rövidtávon jobban teljesít… Te hol látnád újra a jó öreg Antoniot?
