Borítókép: https://www.latimes.com/opinion/op-ed/la-oe-zaretsky-camus-centennial-20131107-story.html
Január közepén határoztam el, hogy megannyi halogatás után nekilátok a régóta általam csak várólistára helyezett mű, a Közöny elolvasásának. Ezzel hamar végeztem is, így nem volt kérdés, hogy folytatom Camus műveinek olvasását, ami egészen odáig tartott, hogy körülbelül egy hónap leforgása alatt elolvastam az összes irodalmi művét, köztük olyan híresebb írásokat is, mint A pestis, vagy az olyan kevésbé népszerű gyöngyszemeket, mint a Caligula című drámája. A lista sorrendje nem feltétlenül egyezik meg azzal a sorrendel, ahogy jómagam is olvastam a könyveket. A szervező elv sokkal inkább az, ahogyan én ajánlanám másoknak a francia író alkotásait. A cikket továbbá két részre osztottam: egyik felébe az epika műnemébe sorolható művek kerülnek, másik fele pedig drámákkal van teli.
EPIKA
Közöny
A Közöny talán a legjobb kiindulópont Camus olvasásának: nem hosszú, cselekményileg és narrációban nem különösebben bonyolult mű, mégis tartalmazza az író abszurdista filozófiájának főbb kérdéseit és gondolatait. A kisregény két részre oszlik. Az első részben egyfajta expozíció történik, amiben megismerjük Meursault közönyös életfelfogását, szülői viszonyának, szerelmi életének és baráti kapcsolatainak egyszerű mivoltát. Mondhatni, hogy a cselekmény szempontjából semmi különös nem történik, egy expozíciónak lehet csak tanúja az olvasó. Ám ahogy az első rész végén megtörténik egy bizonyos sorsesemény, annak következményei beárnyékolják Meursault eddigi életét és a rá irányuló megítélését, mivel a társadalom és az igazságszolgáltatás kegyetlen kereszttüzébe kerül. Meursault lényegében egy idegen, kívülálló tagja a társadalomnak, ám neki nem is áll szándékában lemondani effajta idegen mivoltáról, bármennyire is ezt kívánná meg tőle a társadalmi együttlét. Egészen a bírósági ítéletek súlyosságának felfogásáig Meursault személyében kiegyensúlyozottságot vélhetünk felfedezni, köszönhetően a világra irányuló közönyösségének. A társadalom pedig egy idő után feladja e közönyössége felé irányuló toleranciát, és a pusztán érzelmi felindulásból elkövetett tetteihez a szándékosság gyanúját biggyesztik hozzá.
Épp ezek ismeretében kijelenthetem, hogy a Közöny egy lassan induló, de a közepe felé egy erősen berobbanó és élvezetes olvasmány, amit nem szabad kihagyni Camus-től. Emellett fellelhető egyfajta párhuzam Franz Kafkának A per című művével is, ahol a főszereplő Josef K. szintén úgy kerül súlyos igazságszolgáltatási és vallási ítéletek alá, hogy az elvileg megtörtént bűntettének lezajlásával és elkövetésének motivációjával nincs is tisztában. Emelett mindkettő mű ott éri el érzelmi tetőpontját és kiteljesedését, amikor a főszereplők egy pappal beszélgetnek.
A pestis
Mint ahogy majd az Ostromállapot című drámájánál látni is fogjuk, Camus műveinek néhai eleme a pestis, amely ebben a műben a háború egy közösségre kiható borzadalmait testesíti meg. A pestis című regény öt részre van osztva, amely a betegség és az ezt átélő Oran város lakóinak lelki állapotát és a borzadalmakhoz viszonyuló hozzáállását kívánja szakaszosítani. Bár Rieux doktor a legfőbb szereplő a történetben, mégis részletes betekintést nyerhetünk abba is, hogy a városi vezetőség, egy másik országból származó újságíró vagy egy, a pestis bekövetkezte miatt felfüggesztett büntetésű bűnöző hogyan éli meg ezt a hosszadalmas időszakot. Bár Camus nagyon alaposan és valósághűen építi fel a könyv világát, mégis a regény fókuszába inkább az kerül, hogy a városi közösséget miként érinti lélektanilag ez a minden eddigi állapotot felkavaró esemény. A regény bemutatja, hogy a kezdetleges remény hogyan alakul át egy felzaklatott lázadássá és zárul le a későbbi beletörődéssel; a szegények és a gazdagok, mint társadalmi szintek hogyan rendeződnek át; a külvilágtól való elszigetelődés által hogyan erősödnek meg az emberi kapcsolatok egy szűk közösségben. Ezt mind a szereplők cselekvéseibe, érzelmeibe, gondolataiba ágyazva adja tudtára az olvasónak az író. E műben szintúgy érvényesül az abszurd, csak kevésbé közvetlen módon, mondhatni a regény egészét tekintve lelhető meg benne.
Bár ez a mű Camus más írásaival ellentétben viszonylag egy hosszas olvasmány, mégis érdekesnek vélheti az olvasó, miként fordul fel – vagy inkább fogalmazhatnék úgy is, hogy fordul ki – egy rendszerezett, stabil közösség egy járvány hirtelen bekövetkezte által. Mint ahogy a világháborúk drasztikus következményei nemcsak a világpolitikát, hanem a kissebb közösségeket és magukat az egyének viselkedését, viszonyulását az élethez merőben megváltoztatták.
A bukás
A bukás Camus egyik kései műve, ami úgy gondolom, hogy a karrierjének a csúcspontja. Míg a Közöny könnyen érthetősége miatt egyszerűen el tudott jutni az olvasói közönséghez, A pestis pedig, bár kellőképpen tartalmas olvasmány, mégis befogadható, addig A bukás egy komplex írás. Ennek már narratívájában is van egy nagyobb csavar. Az egész történet egy valósághű, dinamikus dialógus formájában kerül elmesélésére, úgy, hogy a dialógus tagjai közül csak az egyik nyilvánul meg közvetetten (aki nem más, mint Clamence). A másik fél jelenlétéről csak úgy bizonyosodunk meg, hogy olykor Clamence megjegyzéseket tesz az idegen résztvevő beszédéhez. Ha ez nem lenne elég, a cselekmény nem lineárisan van felépítve, a történések kocsmában, hálószobában, séták során kerülnek elmesélésre. Vagyis Clamence mesélése nem követi egy regény formai felépítését, hanem önkényesen irányítja a mű menetét, úgy, ahogy beszél a másik félnek (és az olvasónak is).
E komplexitáson túl talán ebben a műben érhető tetten leginkább az abszurditás megjelenése, méghozzá egy folyamatba illesztve: a mű elején Clamence a társadalom egy megbecsült tagja, aki kitartóan és igazságosan végzi ügyvédi munkáját, embertársaival szemben néha túlzottan nagy jótetteket hajt végre, így lényegében a társadalom hősévé válik. Nem kerül rá semmilyen negatív ítélet, nem küzd önbizalomhiánnyal, nincs félelme lényegében semmi és senki felé, mondhatni egy ideális életet él. Ám, mint ahogy A közönynél is, ebben a műben is megtörténnek bizonyos fordulópontok, amelyek megváltoztatják Clamence felfogását a világról és az ideális társadalmi lét, amiben eddig volt, kezd egyre inkább szertefoszlani. A mű tökéletessége ellenére azért raktam mégis a lista végére, mert megértéséhez alapos figyelem és némi camusi olvasási tapasztalat szükséges az olvasó részéről.
Száműzetés és az ország
A bukás monumentalitása után Camus más vizekre evezett, és mielőtt nekilátott volna a be nem fejezett legnagyobb művének, Az első embernek, azelőtt egy novelláskötetet adott ki, Száműzetés és az ország címmel. A novelláskötet hat különböző hosszúságú elbeszélést tartalmaz, amelyekben az a közös, hogy mindegyikben megjelenik a magány, a társadalmi igények kiszolgálása az egyéni boldogság kárára, az emberi morál és a legfőbb igazság megkérdőjelezhetősége. Az abszurditás épp emiatt itt is kiemelt szerepet kap, viszont ezúttal merőben más nézőpontokból vizsgálja meg azt az író. A kötet első műve, A hűtlen asszony egy munkaügyi utazást ír le, ahol Janine, a mű főszereplője egy hirtelen érzelmi felindulás által kérdőjelezi meg saját életútjának irányát és vágyait. A hitehagyott vagy egy zavaros elme a személyes kedvencem, amiben egy katolikus vallású hittérítő pap rituális és pogány átnevelése történik meg. A főszereplő elkezdi isteníteni a kínt, a gonoszt, a szenvedést – ezáltal mintha megkérdőjelezné az emberi moralitás, a jó és rossz határának stabilitását. Nyelvezete pedig nagyon jól átadja a hitehagyottság és az őrület érzését, hangulatát. A némákban egy gyár bérmunkásai és a gyártulajdonos kerül konfliktusba, fő témája a tehetetlenségbe való beletörődés. A vendég című rövid novellában megjelenik egy történelmi kontextus: az algériai függetlenségi háború francia kolonizálók és az algériai arabok közötti távolságtartás és ellentét által. A Jonas vagy a mester dolgozik a társadalom által az egyénre aggatott szereppel és ítéletekkel foglalkozik, egy feltörekvő festőművész történetének elmesélésével. Egy kevésbé dramatikus mű, de mindenesetre elgondolkodtató olvasmány. A kötet nem annyira erős zárását Az eleven kő adja, amiben a gazdag arisztokrata főszereplő, d’Arrast szimpátiája jelenik meg egy szegény népcsoport, azon belül pedig legfőképp egy tengerész iránt.
A Száműzetés és az ország nem adja meg azt a fajta olvasási élményt, mint az eddig bemutatott Camus művek. Mivel nem annyira filozófiai tartalmúak, értékelhetőségük a sokszínűségben és az új perspektívákban keresendő. De aki elkötelezett Camus olvasóvá akar válni, annak szintúgy kihagyhatatlan ez a kötet.
Boldog halál
Camus első regénye, a Boldog halál nem meglepően egy amatőr írás, ami végül csak az író halála után került kiadásra. A mű főszereplője Mersault (nem összetévesztendő Meursaultal a Közönyből), aki hirtelen hatalmas pénzösszeghez jut, és e vagyon által utazásai során a végső nyugalmat, az elégedett boldogságot keresi, olykor sikertelenül. A regény nagy hibája, hogy nincs egy erős összetartó kohéziója, a történet bizonyos részei feleslegesek a cselekményt és a mondanivalót figyelembe véve, ám a hangulati leírások, a különböző szóképek nagyon erős érzékiséget jelenítenek meg a szövegben, a befejezés pedig a nyers és nyugodt boldogság hangulatát idézi meg, szinte tökéletesen.
Az abszurditás filozófiája még csak el-elhintve jelenik meg a szövegben, ami nem meglepő, mert a regény írásának idejében Camus még nem dolgozta ki különösképpen filozófiáját. A mű néha túl sok mindenről akar egyszerre szólni, ám a halál témakörére – főleg a regény végén – különös fókusz kerül, ami megmenti számomra az alkotás nagyrészt pozitív megítélését. Egy könnyed, ám amatőr írása ez Camus-nek, amit hamar el lehet olvasni, de ne legyenek nagy megfelelési előítéletei az olvasónak, az eddig bemutatott műveihez viszonyítva. Épp emiatt a Boldog halált már tényleg csak azoknak ajánlom, akik el kívánják olvasni az íróúr összes művét.
Az első ember
Camus 1960-as korai halálával Az első ember című önéletrajzi regény sajnos befejezetlen állapotban maradt az utókorra, mégis maga Camus és később a kritikusok is egyetértettek abban, hogy talán ez válhatott volna az író legjelentősebb művévé. A főszereplő Jacques Cormery, akit az olvasó már születésétől kezdve egészen a kamaszkoráig kísérheti a könyvön keresztül, közben megismerve a fiú sajátos életfelfogását, családi körét és Algéria szegénységben szenvedő vidékeit. Camus művei esetében szinte mindig az abszurditás kerül fókuszba, ám ebben az írásban nyoma sincs ennek, sokkal inkább a posztkolonialista, politikai, pszichológiai és kulturális antropológiai szempontok kerülnek előtérbe.
Mivel ez egy félbehagyott regény, épp emiatt nem tud egy teljes olvasásélményt adni a mű, mégis az eddigi Camus írások után azért tartom érdemesnek elolvasni Az első embert, mert egy teljesen új oldalát mutatja meg az írónak – ami sajnos végzetes autóbalesetének következtében nem tudott kiteljesedni.
DRÁMA
Az igazak
Az első dráma, amit Camus-től ajánlanék, Az igazak címmel rendelkezik. A mű egy orosz szocialista terrorista csoport gyilkossági kísérletről szól, a zsarnokságot megtestesítő Szergej főherceg ellen. Ebben az írásban egy merénylet morális megítélése forog kockán, maguk a merénylők is erősen megkérdőjelezik tettük helyességét. A történet során olyan kérdések merülnek fel, minthogy egy ország esetleges jobb jövője érdekében morális-e meggyilkolni egy olyan főherceget, akinek van egy szerető felesége és családja? Továbbá a merényletre való elhatározás ideológiai okokra vezethető-e vissza vagy egyszerűen személyes indítékra?
Az igazak cselekményében nem egy bonyolult olvasmány, szereplői kevésbé kiemelkedőek, talán Kaljajev karakterének van egy mélysége. Ám a dialógusokba beleszőtt, előbbi bekezdésben is megfogalmazott kérdések elbizonytalanítóak, sajátos gondolkodást és véleményt csalogat elő nem csak a szereplőkből, hanem az olvasóból is.
Félreértés
Egy rövidebb dráma a Félreértés, ám mégis kellően érdekes koncepcióval rendelkezik: egy panzió tulajdonosai egy özvegyasszony és a lánya, akik a hamarosan érkező vendég meggyilkolásán és kirablásán gondolkodnak el, ám ők sem tudják, hogy az azóta már rég megváltozott, szinte elfeledett fiuk kívánja meglepni az otthagyott családot a panzióban. Így a panzió tulajdonosai nem tudnak a férfi kilétéről, ám a férfi se leplezi le kilétét. E félreértés körül mozog az egész dráma, és bár a félreértés ténye később tisztázódik a szereplőkben, mégis így mutatkoznak meg a szereplők valódi jellemei.
Camus ezen műve nem tesz fel nagy filozófiai kérdéseket, nem használ sok szereplőt és helyszínt, meglepően rövid és lényegre törő, de mégis kellően érdekes és izgalmas írás, amit ha nem is a mondanivalójáért, de szórakoztatásképp érdemes elolvasni.
Caligula
Az abszurditás új megnyilvánulásban részesül a Caligula című műben, amiben a címszereplő római császár zsarnoki önkényuralomba kezd, döntéseivel felforgatja az addigi megszokott rendszert, és helyette mondhatni a káoszt kezdi el éltetni. Kihasználja a korlátlan hatalmát, és annak segítségével kívánja elérni a lehetetlent, legyen az akár a Hold valóságos kézbe fogása. Ebben a műben nemcsak az önkényuralom elviselhetőségének határai nyilvánulnak meg, hanem az emberi értelemkeresés és az értelemnyilvánítás mivolta – Caligula lényegében véve kicsapongó és vérengzős tetteivel megmutatja a szenátus számára, hogy minden, ami elsősorban valóságosan stabilnak, megalapozottnak, nyilvánvalónak tűnik, közel sem biztos, hogy annyira szilárd.
Az igazak és a Félreértés után ez a mű több figyelmet kíván, mégis úgy szórakoztat, hogy gondolati mélységekben megjeleníti az abszurditás ironikus mivoltát. A szereplők karakterisztikusak és a mű olvasása közben az olvasó talán el is gondolkodhat azon, hogy Caligula tényleg őrült vagy csak szándékosan megjátszotta effajta szerepét, a világfelfogásának érzékeltetéséért.
Ostromállapot
Ahogy már a cikk első részében említettem, az Ostromállapot is egy pestisjárvány elterjedésével foglalkozik, ám A pestissel ellentétben ez a dráma kevésbé valósághű és sokkal inkább szórakoztatóbb. Az Ostromállapotban a pestis emberi alakot ölt (titkárnőjével együtt) és megjelenésük után egyből át is veszik a hatalmat egy spanyol kikötővárosban. A nép fél a pestis korlátlan hatalmától és halálkiosztó képességétől, épp emiatt engedelmeskednek a pestis követeléseinek, kivéve Diegót, aki a Victoria iránt érzett szerelme hatására szembeszegül a totalitárius vezetéssel.
Az Ostromállapot szintén mint a Caligula, egy humorosabb alkotás, ám mégis remekül mutatja be azt, hogy milyen könnyen manipulálható a nép, ha egy szűk réteg kezébe kerül a teljhatalom. Diego merész tettei lényegében Camus szembenállását testesítik meg a II. világháborúban kialakult totalitárius hatalmak ellen. Mintha a korabeli olvasót is felszólítaná a lázadás erejére – és mint minden más írása Camus-nak, ez a mű is remekül ráhúzható a mai világunk ideológiai és társadalmi kontextusára.
