Borítókép: The Cure in 2022: Roger O’Donnell, Reeves Gabrels, Simon Gallup, Robert Smith and Jason Cooper. Forrás: Andy Vella/Press
Igazán erős lemezük utoljára az 1992-es Wish volt, és az azóta megjelent albumaik eléggé felejthetőre sikerültek. Az utolsó lemez megjelenése óta 16 év telt el.
Minden adott, hogy Robert Smith és zenekarára nosztalgia bandaként hivatkozzunk, ehhez képest idén kiadtak egy olyan lemezt, amihez hasonlóra szerintem nem gondoltunk volna, hogy ők még ilyen szintekre képesek emelkedni.
Érdemes tudni, hogy az album 2019 és 2022 között készült. Az 1985-ös The Head on the Door óta az első album, aminek minden egyes dalát Robert Smith komponálta. Ezekből ötöt már a 2022-es és a 2023-as turnékon is játszottak, mint például az Alone-t. Illetve ez az első albumuk, amin Reeves Gabrels gitározik. Ő anno David Bowie-val is zenélt egy időben, és 2012 óta a The Cure gitárosa. És ezekkel a tényekkel együttvéve az idei év egyik legmélyebb, legmeglepőbb, és talán legerősebb lemezét sikerült megcsinálni.
,,Egy elveszett világ dalai”
Eleve a cím és a borító is sok mindenre utal. Magányra, elveszettségre, be nem teljesült vágyakra és álmokra, végzetre és még lehetne sorolni. Ehhez sokat hozzáad némely daluk elnyújtottsága. A harmonikus szintetizátor és a gitár hangzásvilága, a kissé szaggatott, balladisztikus stílus. Ez a zenére és a szövegre is egyaránt jellemző.
Rögtön az album elején, az Alone első sorával felkészítenek az érzelmi utazásra: ,,This is the end of every song that we sing”. A szám a reményvesztettségről szól, amik miatt a magány képes eluralkodni rajtunk. Ezt követi az And Nothing is Forever, ami talán a szeretet fontosságára és egyben annak hiányára hívja fel a figyelmet. Majd kapunk egy szerelmi viaskodást, A Fragile Thing személyében, ami a Disintegration világát idézi fel.
Folytatjuk a sort a Warsong című dallal, aminek a szövege aktualitása mellett sokat dob Reeves Gabrels gitárjátéka és hangzása. Ez a következő dalra is igaz. Mindemellett a Drone: Nodrone a “minden odavan” érzését, és a maga öngyilkos, depressziós gondolatait is erősen jeleníti meg. Az I Can Never Say Goodbye előidézi a rémálom banda érzést, ami a The Cure imázs egyik fontos része. Mellette a korábbi albumjaik világát is megidézi. Az All I Ever Am pedig egy önvallomásként is hat. Tökéletesen leírja azt a szorongást, amit a múlt vagy épp a jövő tud adni bárki számára.
Az utazást az Endsong zárja, ami kicsit, olyan mintha elindultál volna egy úton, aminek a vége nagyjából a kiindulási ponttal egyezik meg. Magyarán szólva az álmok még sem teljesültek be, és ugyanaz az elveszett lélek maradtál, mint aki voltál a nagy út elején.
,,Minden dal végén egyedül maradtam a semmivel”
Az album Robert Smith balladisztikus vallomása első sorban maga felé, amihez nagyon erősen társult a The Cure zeneisége. Ezt a lemezt nem fogod bömböltetni az autódban oda-vissza, mert ha igazán át akarod élni vagy érezni az album mondanivalóját, akkor ezt nem elég úgy hallgatni, mint egy átlagos zenét, amilyet általában a rádiók leadnak.
Nyilván aki akarja, annak van lehetősége ezt az albumot elhelyezni az életműben. De sokkal több értelme van inkább megélni azt, hogy ennek a bandának még mindig van mondanivalója. Ráadásul nem is kevés. Véleményem szerint ez leginkább egy erős életmű kiváló hattyúdalaként értelmezhető. Ám ha ez valami újnak a kezdete, az élményen semmit sem változtat.
