Borítókép: Business Insider
Száz éve, hogy Nick Carraway New Yorkba költözött, mit sem sejtve, hogy az amerikai modernizmus egyik legnépszerűbb történetét fogja egy hektikus nyár alatt átélni: összekötő kapoccsá válik unokatestvére (Daisy) és egy dúsgazdaggá vált férfi (Jay Gatsby) között. Kettőjük szerelme, habár csak egy mólónyira vannak egymástól, szívszaggatóan fullad vízbe, visszarántva Nicket egy olyan valóságba, amit nem színez át diszkólámpák sokasága, nem homályosít el a szüntelen cigarettafüst, és nem némít el a hangos jazz a terem sarkából.
Frances Scott Fitzgerald leghíresebb regénye, bár a saját korában nem számított elsöprő sikernek, mára megközelítőleg harminc millió eladott példánnyal büszkélkedhet. A műből hét filmadaptáció készült, valamint színdarabok forgatókönyvének alapjául is szolgál. A cikkben a 2013-as, Baz Luhrmann rendezésében készült film, a vígszínházas, ifj. Vidnyánszky Attila-féle színdarab és a regény kerül összehasonlításra.
Feldolgozás = fordítás?
Amikor egy könyvből film készül, a történet rajongótábora általában sok kis alcsoportra oszlik: valaki csak olvasta, valaki csak megnézte moziban, valaki pedig mindkét verziót ismeri. Egyesek a könyvre esküsznek, mikrojelenetek százait felsorakoztatva, amiben a rendező „hibázott”. Mások elviselhetetlennek tartják az elbeszélőt, és felüdülve nézik végig a kamerán keresztüli, jóval externalizáltabb változatot. Bármelyik tábort is erősítjük, az efféle beszélgetésekhez elkerülhetetlenül az összehasonlítás módszerét választjuk, különbségeket keresve. Csakhogy egy jó feldolgozásnak nem biztos, hogy ez a mértékegysége.
Egy mű adaptációja, másik műfajba áthelyezése tekinthető egyfajta fordításként is. A fordításelmélet legősibb vitája pedig az, hogy új, önállóan értelmezendő művet készítünk-e, vagy az eredeti tökéletes mását akarjuk átadni. És bár egyes írások megkívánják, hogy a szórendet, a szótagszámot és az apró nyelvi játékokat is szigorúan megtartsa a fordító, a legtöbb esetben ez kivitelezhetetlen – vagy az új közönség számára érthetetlen.
Logikusnak tűnik tehát úgy feldolgozni egy művet, hogy a célközönség igényeire szabjuk kicsit, hiszen az utalásokat, a szóvicceket és a karaktereket nekik kell megérteniük, értük készül a fordítás. És aki magyarul tud, angolul viszont nem, annak ugyanúgy teljes élményt kell, hogy nyújtson egy magyarra fordított mű, mint annak, aki mindkét nyelven érti, és képes össze is vetni a verziókat.
Érdekes lehet tehát a fent említett Gatsby-változatokat fordításoknak tekinteni, és fordításelméleti szempontok alapján összevetni őket: áthelyeződik a történet a célközönség kontextusába? Miért (nem)? A feldolgozás megállja a helyét önálló műként? A különbségkeresős tábornak is érdemes továbbolvasni – megvizsgáljuk az egyes eltérések miértjét.
Fitzgerald marad
A regény gyönyörűen megírt sorai előtt a film és a színdarab is remekül tiszteleg: mindkét feldolgozásban közvetlenül idéznek Fitzgeraldtól (a méltán híres kezdő-és zárómondatokon felül is). A megfogalmazás nagyban hozzájárul a mű sajátos, magával ragadó hangulatához, így a filmben és színdarabban elhangzó idézeteket a nézők akár a könyv ismerete nélkül is nagyra értékelhetik.
Daisy és Nick
A történet során a karakterek gyakran csapják be a környezetüket és önmagukat, bújnak vastag irónia-függönyök mögé, vagy írják át a múltat egy olyan verzióra, ami számukra könnyebben elviselhető és a jelenükkel jobban összeegyeztethető. Ahhoz azonban, hogy ez minden műfajban működni tudjon, máshogy kell felépíteni a szereplőket.
A könyvbeli Daisy furfangosan egyensúlyoz szélsőséges szerepek között: az engedelmes kirakatfeleség és a könyörtelenül kritikus nő, a „gyönyörű kis bolond” és a világból túl korán kiábrándult felnőtt mind egyszerre alkotják személyiségét. Komplex karakterét vásznon és színpadon az időkorlát miatt csak apróbb darabokban volt lehetőség bemutatni, így a filmbeli Daisy (bár ikonikus, bölcs mondatait megtartotta) a könyv ismerete nélkül inkább a megmentésre váró hercegnőre, míg a színpadi Daisy a férjét rég megunt, cinikussá vált asszonyra hajazhat – a történet mindkét módon értelmezhető önállóan is.
Nick könyvbeli személyisége ugyancsak utat ad különféle fordításoknak: egyes rendezők szemében egy jó emberismerettel és tömérdek iróniával felfegyverzett pasas, más feldolgozások ugyanakkor egy zárkózott, lelki és/vagy mentális problémákkal küzdő személyként ábrázolják, aki nehezen találja magát a világban és a helyzetekben, amikbe mintha akarata ellenére csöppenne bele. Nick kettéhasított karakterjegyei önmagukban is megállják a helyüket: bár az adaptációk más-más személyként mutatják be, a narrátor mindegyik verzióban igyekszik a legérthetőbben elmesélni 1922-es kalandjait… sikerül neki?
Színek, zajok, és maga a nagy Gatsby
A film és a színdarab is kihasználja a műfaj nyújtotta lehetőségeket a nyüzsgő, zajos kavalkád kialakítására. A partijelenetek modern kontextusba kerülnek: a slágerek, a szleng és a szettek már az új generációnak szólnak. Megkérdőjelezhető azonban, hogy mennyi ebből a valóság. Ha a történetet Nick meséli el (és minden verzióban ő teszi), vajon milyen mértékben módosul akarva-akaratlanul minden egyes jelenet? Hiszen tudjuk, hogy Nick a háborúban és felsőoktatásban töltött idején kívül főleg a családjával vagy egyedül volt – a Gatsby-kavalkád számára újdonság, így narratívája akár eltúlzott is lehetett.
Gatsby fényűző életét – és magát Jay Gatsbyt mint személy – valójában Nick szemein keresztül látjuk, ami még szívszorítóbbá teszi a befejezést: egy tökéletlen, mégis nagyon szerethető emberre sújt le egy végzetes igazságtalanság. A közönség Nickkel együtt gyászol – vigasz nincs.
Végezetül…
Egy jó fordítást az eredeti mű ismerete nélkül is megért a célközönség. A fenti Gatsby-adaptációk átmentek a teszten: amíg Nick mesél, és Daisy frappáns (és mindenkinek elege van a férjéből, Tomból), és a partikon vakító fények verődnek vissza a medence víztükrén, és amíg Jay Gatsby szüntelenül építi az elképzelt jövőjét, addig A nagy Gatsby is A nagy Gatsby marad – könyvben, filmben és színpadon is.
