Borítókép: Cseh Tamás fiatalon
Az előadók gyakran változnak, előadástól függően azonban Vecsei H. Miklós, Szabó Balázs és Ratkóczi Huba állandóak. Maga a műsor Bérczes László beszélgetőkönyvén alapszik, amely a Semmelweis forgatása alatt került Vecsei kezébe.
Az előadássorozat következő helyszínének a Klebelsberg Kastély szolgált, és szeptember 3-án rendezték meg. A helyszín csodálatos volt, a jó idő miatt a rózsakertben tartották meg a műsort. Mindenki elhallgatott, amikor kihunytak a fények, működésbe lépett a füstgép, és megszólalt az első akkord.Tudtuk, hogy valami fontosnak leszünk szem- és fültanúi.
Rengeteg méltán nagy népszerűségnek örvendő dal hangzott el, kifejezetten modern körülmények között. Olyanok, mint a Micsoda útjaim (Désiré megnémul) vagy a Budapest, a Fehér babák és a kimaradhatatlan Csönded vagyok – ennek elmesélték a történetét a maga szívfacsaró valójában. Minden nagy Bereményi (és nem Bereményi) -Cseh albumról elhangzott legalább egy-egy szám.
Az eredeti dalok nagy része csupán egy gitárkíséretből áll.
Természetesen megjelentek emellett lemezeken más hangszerek is: cselló, trombita, harsona, hegedű stb… Nos, mivel ez nem nagy szimfonikus koncert volt, Vecseiék érdekes megoldáshoz folyamodtak: a színpadon három gitárral: kettő akusztikussal, egy basszussal játszottak. Ezek hozzák a „Cseh Tamás érzést” – ha megjegyezhetem pazar módon. Azt az illúziót keltik, mintha mi is ott lettünk volna ezen a művek a születésekor. Ráadásul a basszusgitár kortárs hangzást kölcsönöz a kortalan számoknak.
„Nem tekinthető koncertnek, nem tekinthető színházi előadásnak sem, a kettőnek valami határterületéről van szó, ugyanis itt folyamatosan párbeszédek hangzanak el” – mondja Ratkóczi Huba a Magyar Zene Házában megrendezett előadás előtt. Valóban, amikor megkérdezték tőlem, milyen volt a koncert, zavarba jöttem. Nem tudtam válaszolni, mert tudtam, ez nem „egy koncert”. Amikor darabra kérdeztek rá, akkor éreztem, hogy ez sem igaz rá. Na, de akkor mi is ez?
„Ez egy levél…”
Ez egy szerelmeslevél Cseh Tamásnak, Bereményi Gézának és az ő dalaiknak. Egy szerelmeslevél a zenének. Ahogy az előadásban is elhangzik, a zene egy párbeszéd. Mindegy, hogy a személy magyarul, németül, angolul vagy oroszul énekel, pusmog vagy ordít.
„Legyen levél”, csakhogy már senki nem ír levelet. Esetleg nosztalgiából, tehát ez az előadás, ha levél, ugyanolyan elavult: a hatvanas, hetvenes évek hangulatát tükröző komor énekek. Fontosak talán, ahogy egy történelemkönyv is fontos nem?
„Mi alkotóként mindig azt az anyagot keressük, ami abban a korban, és a mi generációnknak a legfontosabb mondanivaló” – hangzott el Vecsei szájából a MET Arénás fellépés előtt. Először hallva én is elgondolkodtam: mi az, amit nekünk, a Z generációnak nyújthatnak ezek a dalok? Ez a két ember? Ez a történet?
Nehéz csak egy választ adni ezekre a kérdésekre. Nehéz választ adni. Létezik egy Cseh Tamás univerzum. Ahol Antoine, Désiré, Vizy, Novák, Lee van Cliff mind barátok, legalábbis ismerősök. (Egy háztömbben is laknak, ahogy ezt az Iskola utca 35. számának lakónévsora is őrzi.)
Összejárnak, énekelnek: gitárkisérettel és azzal az ismerős 5-6 akkorddal énekelnek.
Ebben a világban – ha nem is először –, de kiállt egy Novák Béla nevű fiatal, pont, mint mi. És azt merte mondani az államvédelmieknek: “Ez a dal a szabadságról szól… Csak még nem tudjuk a szövegét…” Ebben a világban a dal felemelhette volna ezt az országot a magasba, ha csupán a körülmények mások lettek volna…
