Borítókép: freepik.com
A tények átszervezése, az alternatív valóságunk
Mindannyian sajátos világnézettel rendelkezünk, ennek következtében pedig – az esetek többségében – önmegerősítő üzemmódba kapcsolunk, és elkezdjük úgy látni és kezelni a történéseket, hogy azok megszilárdítsák hitvallásunkat. Ez a mechanizmus általánosan jellemző az emberi gondolkodásmódra, az egyik legjellemzőbb információfeldolgozó séma a kognitív torzításokon belül. Hajlamosak vagyunk ilyenkor felvenni azt a bizonyos rózsaszín szűrőszemüveget, és ezen keresztül szemlélni a világot.
Mikor erősen hiszünk valamiben, azokat a tényeket keressük, amik alátámasztják a perspektívánkat, amik megerősítenek abban, hogy “Igen, jól gondolom, jól csinálom”, és elutasítjuk mindazokat, amik ellentmondanak szemléletünknek. Előfordulhat, hogy sorozatosan érkeznek az intő jelek, hogy ideje lenne felülvizsgálatot végezni: mégsem illik rám az a kép, amit vízionizáltam magamnak. Ekkor önreflexió helyett a körülményeket kezdjük más oldalról nézni, megmagyarázzuk, hogy mi miért történt, vagy ha már kifogyunk a használható indokokból, új, valótlan tényeket generálunk álláspontunk stabilizálása érdekében.
Felmerülhet a kérdés: ez vajon veszélyes? Az önbecsapás Sigmund Freud tudattalan fogalmához köthető alapvetően, az itt fellelhető tartalmak folyamatosan hatást gyakorolnak ránk. Egy egyszerű példán keresztül bemutatva az előbbieket: nyilvánvaló, hogy a szorzótábla is kifog rajtunk, mégis matekzseninek tartjuk magunkat. Az ismétlődő rossz jegyek láttán a tanárt hibáztatjuk, mert mást, többet, nem úgy kért számon, ahogy kellett volna. Eszünkbe sem jut, hogy talán a mi tudásunk hibádzik, a körülmények között keresünk észszerűnek tűnő magyarázatot. Ekkor szimplán az egonkat, a hamis, de igaznak vélt énképünket védjük. Szélsőséges formában azonban egy alternatív valóság kialakítása könnyen vezethet téveszmés képzetekhez, pszichotikus betegségekhez, amik kezelése hosszú és fáradságos munkát igényel.
Langyos vízben úszkálni, avagy “ez így jó nekem”
Emberi sajátosságunk, hogy a negatív élményekre érzékenyebben reagálunk, hamarabb felkapjuk rájuk a fejünket, mint mikor pozitív jelenséggel találkozunk. Ennek értelmében azt várhatnánk, hogy ösztönösen a probléma megszüntetésére törekszünk. Na de hogyan?
Igencsak érdekes, hogyan torzítjuk az érzéseinket, ha olyan helyzetben találjuk magunkat, ami kellemetlenül érint, amikor zavart észlelünk környezetünkben, önmagunkban. Gondoljunk csak a párkapcsolatunkra vagy a karrierünkre. Nincs meg a szikra a párunkkal, a közös jövőkép, ami összetartana bennünket, de végül is nem vagyunk egyedül, a számlák fizetése sem terhel meg annyira, ráadásul a kutyasétáltatás sem ránk hárul minden este. Munkakörünk nem passzol a kompetenciáinkhoz, nem becsülnek meg, de ott dolgozik az összes barátunk, közel van az iroda, és jól mutat az önéletrajzban a cég neve. Így már nem is olyan szörnyű, igaz?
Reflexszerűen tudjuk manipulálni és meggyőzni saját magunkat arról, hogy a negatív ingereket kiváltó szituációt tévesen érzékeltük, végtére “ez így jó nekem”. De miért hagyjuk elnyomni a valódi érzéseinket?
Van, hogy az erőfeszítés hiányzik, nincs energiánk vagy motivációnk lépéseket tenni a változás érdekében, mert az nehéz, körülményes. Ismeretlen területre tévedhetünk, nem tudjuk mit kezdjünk a bizonytalansággal, azt szeretjük, ami kiszámítható, mert az biztonságot ad, ekkor úgy véljük, a mi kezünkben az irányítás. Esetlegesen félünk a nézeteltérésektől, hogy mit szól majd a másik, nem tudjuk, hogy mondjuk el véleményünket, hogy vállaljuk fel önmagunkat. Azt hisszük, a jó viszony egyenlő a konfliktus-mentességgel, de az elfojtott feszültség alattomosan meg tud mérgezni minden kapcsolatot. A nyílt, őszinte kommunikáció, akár másokkal, akár önmagunkkal visz minket előre, nyújt megoldásokat, ad fejlődési lehetőséget.
Elvárások rabláncán – Ki mondta, hogy ezt kell tenni?
Nem számít, hogy a felnőtt lét küszöbén állunk vagy életünk derekán járunk, gyakorta számot vetünk elért eredményeinkről vagy éppen bukásainkról. Áttekintjük, hogy sikerült-e teljesíteni a követelményeket, megfeleltünk-e minden elvárásnak, azt tettük-e, amit kell. Azt pedig még gyakrabban elemezgetjük, hogy a többiek hol tartanak hozzánk képest, hogy ők hozták-e a kötelezőt.
Arról szólnak a mindennapjaink, hogy folyamatosan összehasonlítgatjuk magunkat a barátainkkal, a szomszéddal, véletlenszerű arcokkal az internetről, mindenkivel. Megannyiszor okozunk magunknak frusztráló pillanatokat, mikor azt vizslatjuk, hogy más mit csinál, mikor szerzett diplomát, mennyit keres, milyen háza van, hogy néz ki. Mindezt azért, mert elhisszük, hogy létezik egy társadalmi sztenderd, aminek meg kell felelni, amit, ha nem ugrunk meg, rossz emberek vagyunk.
Bármilyen hihetetlen, nincsen a “jóságnak” efféle mércéje. Szüleink az anyakönyvi kivonat mellé nem kaptak egy “to do” listát, amin percre pontosan szerepel, hogy az új jövevénynek miket muszáj véghez vinni, vagy éppen milyennek kell lennie. Mindannyian mások vagyunk, egyéni preferenciák szerint éljük a napjainkat, egyedi jellemvonásokkal és lehetőségekkel rendelkezünk, a saját ütemünkben haladunk az életben. Ez pedig így rendben van.
És a közösségi média?
A közösségi oldalak elterjedésének köszönhetően amellett, hogy gördülékenyebbé vált a kapcsolattartás és az információszerzés, új teret kapott az öndestrukció is. Szenzitívebbek lettünk egyes ingerekre, mert ezeket az internet tálcán kínálja számunkra.
A tökéletes testű, hibátlan bőrű modelleket látva sok lánynál alakulnak ki testkép- és evészavarok. A nyaralós, fényűző életet tükröző képek és a sikert, felsőbbrendűséget sugalló posztok egyaránt vezethetnek depresszív életfelfogáshoz, megjelenhet az “én ehhez kevés vagyok”, “erre sosem leszek képes” vagy a “bárcsak én is ilyen lehetnék” gondolata. Vajon hogyan kerüljük el, hogy ne csorbítsa önértékelésünket a közösségi média?
Egy biztos: tudnunk kell, hogy amiket ezeken az oldalakon látunk, csak egy-egy pillanatot ragadnak meg. Ne hagyjuk, hogy a hamis társadalmi elvárások beszippantsanak, rossz érzést keltsenek bennünk, és emlékeztessük magunkat arra, hogy nem kell mindenkinek egyformának lennie. Ráadásul a modellek haját is összekócolja a szél, és senki nem született diplomával vagy egy luxusautó kulcsával a kezében.
Elménk képes trükkös játszmákat űzni velünk, legyen szó önmagunk és képességeink túl- vagy éppen alulértékeléséről, vagy a minket körülvevő világ megmásításáról. Tény és való, hogy nehéz reálisan látni tükörképünket és személyiségünket, sőt némi torzításra szükségünk is van, hogy meg tudjunk küzdeni a mindennapok történéseivel. Azonban tudatosan alakíthatunk az egészséges határokon, hogy elkerülhessük az önszabotázst és az örökös negatív spirál jelenlétét életünkben.
