Borítókép: Churchill szobrát rongálók Londonban, kép: npr.org
Kultúrharc. Az elmúlt évek politikai slágerterméke, amely képes volt országokat fotelpolgárháborús állapotokba taszítani, nemzeteket törzsekké felezni, és végsősoron elvonni a figyelmet azokról a dolgokról, amelyek talán még objektív szemszögből is fontosabbak lehetnek. Ezt mégis hogy sikerült? Ki csinálta és mit akar? És mikor hagyja már abba?
Identitáspolitika
Definíciószerűen az identitáspolitika egy olyan társadalmi jelenség, amely során az egyének egy olyan csoport érdekeit próbálják érvényesíteni, amellyel azonosulnak. Ez azonban nem fedi le pontosan a valóságot. A gyakorlatban ezek olyan nem konszenzusos politikai témák, amelyek jellemzően hipotetikusak vagy kis társadalmi jelentőséggel rendelkeznek. A kérdések mindenki számára könnyen értelmezhetők, és klasszikusan a fejlettebb országokban vetődhettek fel organikusan. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezekben az országokban nem voltak fontosabb és több embert komolyabban érintő problémák.
Jó példa erre Oakland és a San Fransico környéki Bay Area, ahol temérdek társadalmi problémával találkozhatunk, mint például a hajléktalanság, az autóforgalom fenntarthatatlansága, a brutális társadalmi egyenlőtlenségek, a droghasználat vagy a bűnözés: mégis számos politikus narratívája szerint ez a régió szolgál a baloldali liberális identitáspolitika egyik melegágyaként. Az identitáspolitika azért tudott teret nyerni, mert a jóval kézzelfoghatóbb és érzelmesebb témák sokkal gyorsabban váltottak ki erős reakciókat sok ember részéről.
Hogyan vehető észre a baloldali identitáspolitika?
A baloldalon jellemzően két fő ága van az identitáspolitikának. Ezt a két fő ágat egyben a jobb oldali nézetűek, valamint mérsékelt baloldaliak “woke”-nak hívják. Ez az ideológia egyrészt a társadalmi és szexuális nemekről, másrészt a rasszokról szól. Az alapelv a teljes társadalmi egyenlőség, a diszkrimináció eltörlése, valamint a másik egyén bármely fokú “bántásának” minimalizálása. Ez igazából jó ötlet, csak teljesen idealista. Ennek az ideálnak az eléréséhez erőszakosan kell egyenlősíteni, amely rögtön szembe megy az alapelvekkel. Nagyon kedves és “inkluzív” vagyok veled, amíg ki nem derül, hogy fehér férfiként beöltöztél egyszer Alladinnak: onnantól kezdve ki vagy rekesztve, mert Te nem tartottad be az inkluzivitás szabályait. Az egy külön furcsaság, hogy az újonnan meghozott társadalmi elvárásokat visszamenőlegesen is bűntetik. Ezen az alapon gyalázhatnak Churchill szobrot és változtathatnak meg Agatha Christie könyveket.
Na és a jobboldali?
Fogd a baloldali woke eszméket és szorozd be őket (-1)-el. Ennyire egyszerű algoritmus alapján van tematizálva a jobboldali identitáspolitika. Az ezen társadalmi sodrot követők szeretik maguk mellé állítani a józan paraszti ész racionalitását. Imádnak farkast kiáltani, és olyan dolgokkal riogatni, amelyek hipotetikusak vagy a velük kapcsolatos problémához köthető incidensek száma elenyésző. Itt van például a gyermekek nemváltó műtéte: A 332 milliós Egyesült Államokban 2021-ben összesen 282 nemváltó műtét volt a 13-17 évesek körében. A hormonterápiát egy fokkal többen, 4231-en kezdték el 6-17 éves korban.
A jobboldal által választott elnyomott társadalmi réteg a “fehér heteró férfi” (a “fekete leszbikus nő” * -1), valamint a “családcentrikus és princípiumát betölteni kívánó nő” (az “erős és független feminista nő” ellentéte). Emellett gyakran hozzák szóba a keresztény értékeket, mint fontos erényük fő forrását. Ehhez képest marhahúst falva röhögnek a hópihe vegánok arcába, miközben az 5 méter magas benzinfaló pick-up truckukkal dicsekednek. Igazi eresztény erkölcs nem?
Ahol ez a két nézet ütközött, egy magyar példa: A pad!
A nyári uborkaszezon nagy sztorija volt a pride hónap apropóján szivárványosra festett ferencvárosi pad. A padot lefestették többször is: volt gyűlölködő fradi ultrás, centrista barna (“én csak egy pad szeretnék lenni”) és nép-nemzethy magyar. A sztoriról napról napra számolt be a Telex és az Origo is serényen. A Facebookon kitört a háború és a mocskolódás, őrülten elvi szintű, elméleti síkú energiavámpír viták kezdődtek (“Ez több, mint egy pad!”). Pedig nem. Ez színtiszta identitáspolitikai harc, amely számos társadalmi ellentétet szít.
A kultúrharc két áldozata
Kettő valóban fontos és a környezetünk végkimenetelét is befolyásoló téma is odaveszett a kultúrharc törzsi ellentétei között: az első a klímaváltozás és a környezetvédelem, a másik a bevándorlás. Az előbbivel jellemzően a baloldali liberálisok tematizálnak, az utóbbival inkább a konzervatív jobboldaliak.
Mindez azért szomorú, mivel a két téma szervesen összefügg. Az egyenlítőközeli területek különösen veszélyeztetve vannak a klímaváltozás által, ezzel az éghajlatváltozás migrációs hullámot indíthat – és indít jelenünkben – pontosan onnan, ahonnan eleve jönnek az Egyesült Államokba és az Európai Unióba: Észak-Afrikából, az Arab-félszigetről és Közép-Amerikából.
Ehelyett az a jellemző, hogy aki ellenzi és komoly problémának tartja a migrációt, az klímaVáltozás helyett klímaHisztit lát. Aki pedig komolyan veszi azt, nem látja komoly problémának a migrációt, vagy támogatja is. Itt egy olyan paradoxonban ragadtunk, ami hosszú távon nagyon nagyon nem éri meg nekünk.
Hogyan “védekezzünk”?
Az identitáspolitikát érintő témák sokak számára lehetnek fontosak, hiszen nem teljesen tét nélküliek az ügyek. Nem érdemes őket ignorálni, azonban figyeljünk rá, hogy ezen az alapon ne vesszünk össze senkivel. A vita kedvéért lehet agyalni a transz WC-ken, hiszen érdekes etikai dilemmákat vethetnek fel, de fontos felismerni, hogy nem ezek a legmeghatározóbb problémáink manapság. A híreket olvasva pedig esetleges dühöngésünket ne ilyen “gumicsontokon” töltsük ki, hiszen pontosan ez a célja annak, aki kitalálta.
De ki találja ezt ki? Kinek éri meg és miért?
Abban biztosak lehetünk, hogy a törzsi polarizálódás és a népesség egymással való szembeállítása a kultúrharc oltárán nem nemzeti, és nem is egyéni érdek. Abban is biztosak lehetünk, hogy az identitáspolitika tematizálói egyértelműen megosztó álláspontokat közölnek, ezekkel háborúznak. Az emberekre a marketing és a társadalom által is nyomás van helyezve, hogy a két szélsőség közt válasszon. Vélhetően ennek a kialakulásakor volt organikus jellege, de mára már ez egy mesterségesen gerjesztett folyamat, amelyben közrejátszik a média, a politikusok, a big tech cégek, és összességében az elit.
Ha figyelembevesszük, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek globális, országokon átívelő szinten növekedtek, ráadásul a közösségi média által ezek a különbségek egyre látványosabbak is, könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy az identitáspolitika az ebből származó általános népharag elcsatornázására szolgál. A politikusoknak is könnyebb dolga van, hiszen tényleges munka helyett elég elmondani a véleményedet a kannabisz legalizálásáról, és be is vannak biztosítva a szavazóid, a te törzsed.
A nagyvállalatok számára is megérheti weimarizálni a nemzetet, hiszen ezzel a marketing osztályok számára sokkal könnyebb a piacszegmentáció és könnyebben azonosíthatók a célcsoportok. A család generációk mentén történő felosztásával (konzervatív boomerek és woke gen z-k) csökkenni fog a családon belüli együttműködés és a csapatjáték, amely funkcióinak hűlt helyét a piac tudja majd betölteni. Fogyasztással lehet majd kompenzálni.
Összegzés
Az identitáspolitika olyan társadalmi sémák összessége, amelyekkel jól össze tudsz veszni a nagymamáddal az ebédlőasztalnál. A cikknek nem célja bármilyen politikai állásfoglalás, inkább az oldalaktól függetlenül, egységesen a jelenség kritikáján van a hangsúly. Miután vége a 2023-mas identitáspolitikai kisokosunknak, rövidesen érkezik a téma következő része, vagyis a világ legnagyobb magántőke alapkezelőjének, a BlackRock-nak a története, és hogy hogyan befolyásolja ez az egyetlen vállalat a kultúrharc fejleményeit.
