Valószínűleg a péntek esti baráti összejövetelek során minden társaságban elhangzott már az a mondat, hogy ,,A jelenlegi párommal is ugyanazzal a problémával küzdünk, mint az előzővel” vagy ,,Hiába váltottam munkahelyet, a főnököm itt is engem szekál”. Ilyenkor igyekszünk együttérzést tanúsítani, és azon gondolkozunk, hogy a barátunk miért fogott ki megint olyan partnert, aki rombolja az önbecsülését, vagy olyan főnököt, aki megalázza a kollégái előtt. A válasz az adott személy kötődési mintájában rejlik.
Rendszerint négy kötődési mintát különböztetünk meg, amelyeket első tapasztalataink, gyermekkori élményeink alakítanak ki. Alapmintázatát az édesanyánkkal való kapcsolatunk adja, mert általában ő az a személy, akivel a születésünk utáni időszakot szoros kötelékben töltjük. A minták gyakran keveredhetnek egymással, és édesapánkkal létrejövő viszonyunk is tovább árnyalhatja a képet.
A “nagy klasszikus”
Számos gyermekkori kötődésvizsgálatot alkalmaztak már a pszichológusok. A legismertebbé vált gyakorlat az Idegen Helyzet nevet kapta, amelyet tizenkét-tizennyolc hónapos gyerekekkel végeztek. A lényege, hogy a gyerek egy ismeretlen szobában játszik az anyja jelenlétében, majd belép egy idegen a szobába. Kis idő elteltével az anyuka kimegy, a baba egyedül marad az idegennel. Pár perccel később az édesanya visszajön. Hogyan reagál erre a kisgyerek? Megijed, mikor távozik az anyja? Folytatja a játékot? Esetleg sír? A reakciókból következtetni lehet az édesanyával való viszonyára, ezen keresztül a kötődési stílusára.
A szorongó-ambivalens kötődés
Egyfajta “se veled, se nélküled” kapcsolatot lehetne megfogalmazni, ha egy szorongó-ambivalens kötődésű emberről beszélünk. Az a típus, aki vágyik a szeretetre, a kizárólagosság érzésére. Arra, hogy teljes szívből, csak őt szeressék, és folyamatosan megerősítsék abban, hogy amit csinál, az jó, hogy ő egy szerethető személy. Azonban ha a közelébe férkőznek, ha a társaságára vágynak, sündisznó módjára riogat a tüskéivel, és igyekszik mindenkit ellökni magától.
Viszonya másokkal
Örökös kettősség, szélsőségesség jellemzi: legyél mellette, adj meg neki mindent, és ő is ezt teszi cserébe. Viszont mikor mindez beteljesül, kétségek kezdik gyötörni: mi van, ha átver? Mi lesz, ha elhagy?
Ez élete minden területére kihat. Hivatalos jellegű kapcsolataiban is kifejezetten igényli, hogy gyakran értékeljék a teljesítményét, hogy tudassák vele, a munkája értékes. Beosztottként állandó megfelelési kényszerrel küzd, úgy érzi, ha hibázik, akkor nem fogják már szeretni. Ebből kifolyólag gyakran véleményét sem vállalja fel, és ezért belső konfliktusokkal küzd.
Folyamatosan verseng a társaival. Legyen szó a tanáráról, főnökéről vagy akár a barátairól, mindig az érdekli, hogy vajon őt hogyan értékelik a többiekhez képest. A cél az, hogy ő álljon az első helyen. Ha úgy érzi, hogy pozíciója veszélyben van, vagy kevesebb figyelmet kap, hajlamos összetörni. Elkezd azon aggódni, hogy vajon mit rontott el, hogyan válhatna jobbá.
Párkapcsolatában partnerének igen nehéz feladatot ad, hiszen azt sugallja, hogy párja semmilyen módon nem tudja bebizonyítani, hogy elfogadja és szereti őt. Állandó játszmák, féltékenységi jelenetek övezik a kapcsolatot, melyeket monumentális bocsánatkérések követnek.
Kölcsönösen arra törekednek, hogy nagyon közel kerüljenek egymáshoz. Az ambivalensen kötődő fél azért, hogy érezze, végre igazán szeretik, partnere pedig ezáltal próbálja bizonyítani, hogy képes megadni ezt a szeretet. Azonban ilyen közelségben rendkívül mély sebeket okozhatnak egymásnak. A gyakori és intenzív veszekedéseknek, ellentmondásoknak köszönhetően a kapcsolatban hamar el lehet fáradni és ki lehet égni.
Mindezek fényében párkapcsolati tapasztalataik vegyesek. Akad olyan, aki egész életében plátói és beteljesületlen szerelmeket kerget, mert képtelen egy pillanatig is elhinni, hogy valaki számára ő az ideális társ, így örökös menekülést folytat. Nem tud felmutatni olyan kapcsolatot, amely viszonzott érzelmeken alapult volna. Találkozhatunk olyan személlyel is, aki már fiatalon elkötelezi magát, majd azon fáradozik, hogy foggal-körömmel maga mellett tartsa partnerét, hogy ne érezze egyedül magát.
A teszt eredménye
Mit jelez a már említett, Idegen Helyzet nevű vizsgálat az ambivalens-szorongó kötődés tekintetében? Ebben az esetben a gyerekek az anya jelenlétében is bátortalanok és visszahúzódóak voltak. Nem mertek eltávolodni tőle, de ha végül egy játék közelébe merészkedtek, nem igényelték az anyjukat a játékhoz.
Amikor az ismeretlen személy belépett a szobába, a gyerekek szorongva bújtak az anyához. Mikor egyedül maradtak az idegennel, hevesen tiltakoztak, nem igazán lehetett megnyugtatni őket, és a reakciójukon csak az anya újbóli felbukkanása enyhített. Ám pillanatokkal később a gyerekek ismét ellökték maguktól az anyjukat. Mondhatjuk, hogy az anya pajzsként funkcionált a gyerek számára, amely mögé elbújhat veszély esetén, de ha elmúlt a fenyegetés, már nem volt szüksége rá.
Ez mitől alakulhat ki? Az otthoni megfigyelések során a kutatók elegendő testi érintkezést láttak az édesanya és gyermeke között: simogatás, összebújás, dajkálás. Ez a bizalom és biztonság kiépítését jelenthetné, viszont sok esetben az anyukák akkor közeledtek gyermekük felé, amikor inkább nekik volt igényük rá, mintsem a gyereknek.
Az édesanyák rosszul olvasták le a gyermek szükségleteit. Sem a reakcióik intenzitása, sem azok időzítése nem illeszkedett a gyermek aktuális igényéhez. Felvették, annak ellenére, hogy nem volt szüksége dajkálásra, sírás esetén sokáig nyugtatták, máskor gyorsan magára hagyták a babát. Ezek a gyerekek kiszámíthatatlannak ítélik meg az anyjukat, és a saját igényeik kielégítetlenségének élményét őrizik magukban.
Mit mutat a tükörkép?
Arról kevés szót ejtettünk, hogy az ambivalensen kötődő egyén hogyan látja saját magát. Arra a kérdésre, hogy szívesen tartozna-e ahhoz a társasághoz, amely olyan emberekből áll, mint ő, szinte száz százalék, hogy nemleges választ adna. Negatív énképpel rendelkezik, mivel folyamatosan úgy érzi, nem tud megfelelni a környezetének, viszont a másokról alkotott képe pozitív. Ennek hatására rendszerint alárendelt szerepbe helyezkedik, amikor kapcsolatba kerül másokkal.
Ha egy ilyen emberrel van dolgunk, nem egyszerű megfejteni, hogy mit is vár el valójában: olyannak fogadjuk el, amilyen, vagy olyannak, amilyenné válni szeretne? Ezt sokszor ő sem tudja. Nehezen alakítja ki az énhatárait, mivel gyermekkorában nem a valós szükségleteire reagáltak. Ezáltal azt sem képes helyesen érzékelni, hogy melyek a saját és melyek a másik ember igényei.
Problémát jelenthet számára a döntéshozatal, főleg olyankor, ha döntése másokat közvetlenül érinthet. Gondot okoz a nemet mondás, a megfelelő mértékű önfeltárás és az önérvényesítés is. Könnyen összezavarodhat, hogy kihez, mihez igazodjon. Ha a saját nézeteit helyezi előtérbe, akkor önzőnek tartja magát, de ha másokét, akkor a kihasználtság érzése keríti hatalmába. Minden cselekedetét annak rendeli alá, hogy a végén nehogy egyedül maradjon – ettől ugyanis retteg.
Láthatjuk, hogy életünk minden területére kiterjed a séma, amelyet magunkban hordozunk, és gyökeresen befolyásolja összes emberi kapcsolatunkat. Mindazonáltal, ha egyszer felismerjük, dolgozhatunk rajta és változást érhetünk el. A későbbiekben a többi típus jellemzőiről is olvashattok, ha érdekel, tartsatok velünk legközelebb is!
A cikk Lukács Liza Hogyan szeretsz? – Kötődési sebeink gyógyítása c. könyve alapján készült.
